Olvass bele! Megjelent a Botos testvérek Összetörve című könyve

A Botos testvérek bemutatkozó könyve Összetörve címmel jelent meg. Egy igazán magával ragadó és feszültséggel teli történet, aminek az első fejezetét most elolvashatod. 

A Botos testvérek, Claudia és István regénye egy olyan világot tár az olvasó elé, amelyben a bőrszín nagyban meghatározza azt, hogy egy ember milyen életet élhet. Az Összetörve ennek ellenére nem csupán az egyéni utat mutatja be, mivel a társadalmi normák elleni küzdelemre is fókuszál. 

A Botos testvérek bemutatkozó könyve egy megosztott világot ábrázol

„Szabadnak születtünk, a világ mégis folyamatosan próbál helyettünk dönteni, megszabva, hol a helyünk, mire vagyunk képesek, mit érhetünk el az életben. Vajon fogantatásunk pillanatában eldől minden? Egy felsőbb erő dönt sorsunkról, hogy szegény vagy gazdag családban növünk fel, fehér vagy barna a bőrünk színe? Ennyi elég lenne ahhoz, hogy tudjuk, merre is visz az utunk?”

A Botos testvérek regénye, az Összetörve egy Horváth Krisztián nevű céltudatos fiatalról szól, akinek az az álma, hogy sikeres ökölvívó legyen. A családja azonban nem támogatja, mondván ő cigány, egy cigány ne akarjon bokszolni. A könyvben nem egyszer elhangzik Krisztián apjának keserves tanítása az életről: „fiam, te cigány vagy, ne nézz túl magasra, nagy lesz majd az esés, csak nehogy összetörj.” 

Krisztiánt nem törik meg az atyai jó tanácsok, bármennyire is lehetetlennek tűnik, megharcol az álmaiért. Ám amikor úgy tűnik, hogy minden a helyes irányba tart, az apai féltékenység és kapzsiság összetöri Krisztián álmait, egy új fejezet kezdődik az életében. Egy sötét, szívtelen világ tárul az olvasók elé, amely darabokra töri az ember lelkét. Vajon létezik kiút Krisztián számára? A testvérpár a bemutatkozó regényében egy félelmetes Budapestet fest le, ahol a szervezett bűnözés világába nyerhetünk betekintést.

A könyv már megvásárolható a könyvesboltokban, az első fejezetet pedig elolvashatod itt: 

Krisztián

1. fejezet
 
            A tél gyorsan jött, az ősz utolsó hetében hívatlanul betoppant, lecsapott a városra. Az éjjeli fényekben jól látszott, amint kövér hópelyhek szállnak, keresik helyüket, hogy fehér takaróval borítsák Budapestet be. 

A szegényes öltözetű kapucnis leszegett fejjel, átfagyva, cél nélkül rótta az utakat. Szinte fel sem pillantott. Takarta könnyes tekintetét. Nem vágyott rá, hogy ismerőssel találkozzon, hogy azt lássák rajta, mélyponton van. 
– Férfiember nem sír!
Az apja mindig ezt mondta, ha kisgyermekként valamiért eltört nála a mécses. Megvetette az érzelmes fickókat.
– Buzi férgek!

Undorral az arcán mondta. Az apja szemében egy férfi vad, nincsenek könnyei, érzései, mindig ridegen szemlél, teszi a dolgát. Nem tudta, milyen is egy igazi apa-fia kapcsolat. Az örege mindig teherként nézett rá. Nyilvánvalóvá tette, nem elégedett vele, nem ilyen fiúra vágyott. Magába roskadva, sebzett lelkűen vált férfivá. Utat nem mutattak neki, jó tanácsokat, felkészítést az élet játszóterére sosem kapott, bizalmas apa-fiú beszélgetésekben nem volt része. Ez a különleges, szeretetteljes kapocs nem volt az élete része. Sőt! A viszonya az apjával évről évre rosszabbá vált. Mikor már azt hinné az ember, ettől bizony nincs lejjebb, az lehetetlen, hogy ettől is rosszabb legyen valami, akkor a sors mindig megmutatja, tud fájdalmasabbat ütni. „Sebzett szívet hátrahagyva lépj túl rajta és élj, a fájdalom tesz erősebbé” – mondogatta mindig magának. Nem akart a padlón maradni, felállt és továbblépett. A mai csapás nagyot ütött, pedig már hozzászokhatott volna, de a legtürelmesebb embernél is eljön az a pont, amikor már nem bírja tovább és elege lesz. Megtelik dühvel, fájdalommal és csak azt ordítaná: ELÉG VOLT! Ő más volt. Horváth Krisztián inkább becsapta maga mögött az ajtót, és eltűnt az éjszaka fényében, hogy egyedül lézengve túltegye magát sérelmein.

Az apja már megint részeg volt, a sárga földig itta magát. Mindig is szabadszájú volt, kimondta, amit gondolt, de ha az italosüveg sokat táncolt a kezében, a végeredmény felejthetetlenre sikerült. Megpuffadt, piros arcán színházi előadás játszódott le. Minden érzése, szíve leggonoszabb vágyai ott ültek eltorzult képén, a szavak pedig sokkal erősebben hagyták el mocskos száját. Gúnyos kacajok szakadtak ki belőle, melyekkel saját fiát alázta. Krisztián már megszokta, mégis fájt neki. Volt idő, mikor feltette magának a kérdéseket: „Miért? Mit követtem el, hogy ennyire gyűlöl?” Az eltelt évek alatt megtanulta, nem érdemes magát ostoroznia. Kisétálhat az ajtón és új életet kezdhet. Mégsem tette. Nem akarta ezt az önző lépést megtenni saját lelki békéje érdekében. Ha kilép az ajtón, egyedül hagyja a húgait a lelki elnyomásban. Ha eljön a kellő pillanat, mindkét lány kezét megfogja és maguk mögött hagyják a poklot. Csak idő kérdése. Keményen dolgozik, hogy eljöjjön a várt nap. Csak a cél lebeg a szeme előtt. Mégis akadnak olyan nehéz időszakok, melyek a legerősebb léleknek is fájnak. Ilyenkor jólesik elmenekülni. Kizárni a világ zaját, hagyni, hogy a fájdalom átjárjon. Nem tagadhatjuk meg az érzéseinket, de vigyáznunk kell, ne győzzenek le minket.

Krisztián hosszú percek óta téblábolt a hideg éjszakában. Minden egyes megtett lépéssel érezte, amint lelke magába fogadta az újabb adag szenvedést. Még a legedzettebb szív is érez, az, amelyik folyton csak a kínt kapja. Az újabb korbácsütés felszakítja azokat a sebeket, még mélyebb károkat hagyva maga után.

A Teleki teret maga mögött hagyva zajos társaság ébresztette fel elmélkedéséből. Sokszor fordult meg errefelé álmatlan éjszakákon, kocogással ütötte el az időt. Nem csak a testét edzette, emlékeztette magát arra, mit is akar az élettől. Barátságtalan környéken nőtt fel. A nyolcadik kerület szívében, a Diószegi utcában cseperedve tárult elé egy sötét világ. Céltalan sorsok. Emberek, akik hagyták, hogy a szél minél messzebbre fújja őket. Bolyongó hajók, melyek kormányos nélkül próbálják túlélni az óceán erős sodrását. Tekintetek, melyekben ott van a feladás, emberek, akik semmiben nem látják a jót. Emberek, akik eggyé válnak a mocsokkal, bűnben élve keresik helyüket, másokat hibáztatva sorsukért. Krisztián apja is gyakran ezt tette, kifogásokat keresett boldogtalan életére.

–A cigányoknak ennyi jut, ez is legyen elég.

A család az élet legnagyobb ajándéka. A szülői szeretet védelmez, inspirál, naggyá tesz. Vannak azonban olyan szülők, akik gyermekeik legnagyobb ellenségei, megfosztják szárnyaiktól csemetéiket. Képességeiket alábecsülik, elhitetik velük, mire lehetnek képesek ebben az életben.

– Mit akarsz te, fiam? Ha nem tűnt volna fel, cigány vagy! A te fajtád számára három lehetőség létezik: börtön, egyszerű szakma, ha pedig szerencsés vagy, a zene javíthat az életeden, persze ha csak férfi vagy. Az asszony szüljön gyereket.

Krisztián apja ezt az örökséget szánta három gyermekének. A két lánya sorsa nem izgatta. Csak Krisztiánnal harcolt. Fia volt a légy a levesében, amiért nem választotta az egyik utat, amit felkínált számára.

–Miért nem jó neked egy tisztességes szakma? A műhelyben bármikor lenne helyed. Fognál magadnak egy csendes nőt, és ennyi. Te nem fogod megváltoztatni a csillagok állását, ez már eldőlt!
Emlékeznie kellett, feltenni magának a kérdést: ki akar lenni az életben? Az éjjeli kiruccanások alkalmával elétárult az a világ, ahová nem akar tartozni. Az utcasarkokon megbújó drogdílerek, fiatal lányok, akik testüket árulják, miközben a stricik szemmel tartják őket, helyi bandák, akik bármit megtesznek, csak fizessen nekik az ember. Szinte mindegyik volt iskolatársa, akikkel még a téren rúgták a labdát vagy pingpongoztak, az utcán végezte, elmerülve a bűnözésben. Rájuk pillantva mindig tudta, milyenné nem fog válni soha. Hálás volt, amiért lábai a sötét helyszínre vezették. Láthatta a társaságot, amelynek tagjai célok nélkül keresik helyüket, válnak értéktelen emberekké. Nyolcan voltak, öt fiú és három lány. Kezükben italosüveg, teljesen fel voltak pörögve, tapintatlanul verték fel a környéket műsorukkal. Krisztián a túloldalról szemlélte őket, nézte a szemtelenül fiatal lányokat, akik a mihaszna bűnözőjelöltek mellett képesek tönkretenni életüket. Húgaira gondolt, nem akar nekik ilyen sorsot. Az ő felelőssége, hogy kivigye a lányokat ebből a világból, adjon nekik lehetőséget, hogy megtalálják az utat, amin járva kiteljesednek, erős, boldog és sikeres nőkké válnak, szakítanak azzal az elterjedt buta hagyománnyal, hogy a nő csak gyerekszülésre jó. Saját sérelmei már nem is számítottak, a testvéreire gondolt, és arra, mit akar az élettől.