Angyal az esőben - Irodalmi túra Limerickben

Egy világhírű regény életre kel

A nyugati partról azt kell tudni, hogy ott az Atlanti-óceán közelsége miatt folyton, de tényleg folyton esik az eső. Az írek szerint ugyan az eső csak a turistákra hullik, a helybeliekre nem, és ennek a viccnek valóban van annyi valóságtartalma, hogy a bennszülöttek már észre sem veszik, ha megint elered. Nekem viszont vannak olyan ismerőseim, akik az ottani sokkal jobb munka és fizetés ellenére azért költöztek vissza Magyarországra, mert a feleség minden áldott reggel sírásrohamot kapott, amikor meglátta, aznap sem jut el a háztól az autójáig anélkül, hogy csurom vizes ne lenne.

Szóval ott áll a város a Shannon folyó és az Atlanti-óceán partján, és ázik abban a szinte állandóan zuhogó esőben, amely Heinrich Böll írországi útinaplója szerint már alig várja, hogy az óceán fölött tartó hosszú útja után végre újra háztetőkre, utcákra és emberekre eshessen.

„Mindenekelőtt – nedvesek voltunk” – ezzel indítja élettörténetét Frank McCourt is, aki a limericki gyerekkorát felelevenítő, Angyal a lépcsőn (eredeti címén Angela’s Ashes) című regényéért 1996-ban Pulitzer-díjat kapott. Az első könyvét 66 évesen publikáló író önéletrajza akkora siker lett világszerte, hogy nyaranta, amikor az eső mégis megkegyelmez olykor Limerickben, dőlnek a lelkes olvasók, akik szervezett Angyal a lépcsőn-túrák keretében igyekeznek végigjárni a könyv (és a belőle készült Alan Parker-film) helyszíneit.

Vállalkozásuk csak részsikerekkel kecsegtet: a régi utcák, középületek és pubok még megvannak, de az egykori nyomornegyedeknek már nyomuk sincs. Hálistennek, tehetjük hozzá, hiszen a 30-40-es években a sokgyerekes McCourt család olyan elképzelhetetlen szegénységben tengette itt az életét, amilyenhez hasonlóval legföljebb Móricznak a magyar falusi életet bemutató, legmegdöbbentőbb írásaiban találkozhatunk. „Amikor visszapillantok a gyerekkoromra, nem is értem, hogyan éltem túl” – jegyzi meg az író már az első sorokban, és ahogy kibontakozik a történet, az olvasó egyre inkább úgy érzi, ő sem érti.

A hátborzongató élmények ereje önmagában is éltetné, de nem tenné nagy regénnyé ezt a könyvet. Ami a szerző számára meghozta a rajongók szeretetét és a legrangosabb díjakat, az istenadta mesélőkedvén és minden önsajnálattól mentes látásmódján túl az a humorérzék és gyermeki derű, amely átsugárzik a legszomorúbb történeten is. Megteremtette azt a csodát, ami talán csak egy írnek sikerülhet: meséje egyszerre szívszorító és nevettető. A minden pennyjével a Guinness családot támogató apa és a csapásokat tehetetlenül tűrő anya körül ott kavarog a sok, tragikus és komikus limericki figura: Rohamos Molloy, aki szombat esténként az esőcsatornára felkúszva lesi a mosakodó lányokat, a BBC-bemondónak készülő Quasimodo, aki azonnal levetkőzi elegáns kiejtését, ha az anyja büntetésből bezárja a szenespincébe, a tanító, aki ugyan veri a gondjaira bízott fiúkat, de arra tanítja őket, hogy a gondolat szabad. És hogy akinek egy csöpp esze van, az felnőve szedi a cókmókját, és meg sem áll Amerikáig.

Frank megfogadja a tanácsot, tizenkilenc évesen hajóra száll, és az első kötet végén búcsút int Írországnak és az olvasónak is. Önéletrajzának második kötete, a De! már az Egyesült Államokban játszódik, és bár ugyanolyan szórakoztató, mint az első volt, hiányzik belőle az Angyal a lépcsőn különlegességét jelentő kisfiús báj – talán azért, mert Frankie már nem is kisfiú, vagy egyszerűen mert odaát unalmasabb emberek élnek, mint Limerickben.