Szemtől szemben Édesanyám gyilkosával

"Ő volt az utolsó, akit lelőttek. Mindent látott, mielőtt meghalt."

Minden reggel voltak ott lelkészek, és minden nap a tárgyalás előtt csoportosan beszéltük meg, mi történt előző nap és mi fog történni aznap. Együtt is imádkoztunk.

Végig kellett hallgatnom Mama élete utolsó pillanatainak minden borzalmas részletét, és azt, mennyire félhetett. Ő volt az utolsó, akit lelőttek. Mindent látott, mielőtt meghalt.

Amikor a gyilkost a tárgyalóterembe kísérték, nem nézett ránk. Lehorgasztotta a fejét, és ebben a pózban maradt végig. Meg sem moccant. Úgy tűnt, ne bán semmit. Amikor először beléptem a terembe és ott álltam öt méterre Dylann Rooftól, úgy éreztem, a megtestesült gonosszal zárnak össze.

És ha a megtestesült gonosszal vagy egy szobában, akkor belül nagyon meg kell erősítened magad, és bátornak kell lenned.

Eredetileg a gyilkos önmagát akarta képviselni, de a bíró gondoskodott róla, hogy az ügyvédei is ott legyenek. Én úgy értelmeztem, hogy Roof nem akar teret adni annak, hogy a mentális betegségéről beszéljenek.  Nagyon fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy nem beteg.

Az ügyvédeinek nem volt könnyű dolguk. Hiszen mindenki tudta, hogy megölt 9 embert. Igazából csak a halálbüntetéstől akarták megvédeni, ő viszont csak nehezítette a munkájukat.

Most komolyan, ez az őrült kérdéseket fog feltenni az áldozatai családtagjainak? A gondolattól iszonyú haragot éreztem.

Az egyik jegyzet, amit felírtam a tárgyaláson, így szól: „Utálom hallani a hangját”. Ott, a közelében ülve próbáltam rájönni, miért tette. Mi van ennek a fiúnak a lelkében?

Én komolyan hiszem, hogy a gyilkos mentálisan beteg. Szerintem mindig is az volt, és a családja tagadásban élt, nem akarták észrevenni, hogy valami nem stimmel vele. Nem azt mondom, hogy ne lehessen felelősségre vonni azért, amit tett. Megölt kilenc ártatlan embert. De talán, ha a problémáival foglalkoznak gyerekkorában, másképp alakul az élete.

Az ügyész, Jay Richardson, elkezdett beszélni az áldozatokról. Borzasztó volt hallani, amint Myráról és az unokatestvéreimről beszél. És persze még nehezebb, amikor Mamáról.

Az első tanú Jennifer volt, Clementa Pikney lelkipásztor felesége. csendes nő volt, és sokkal kevésbé vett részt a gyülekezet életében, mint ahogy egy nagy afroamerikai egyháznál megszoktuk. Jennifer nem ilyen volt, és talán ez mentette meg az életet azon az estén.

Korábban benézett a nagy terembe, hogy mindenkit üdvözöljön, de aztán visszavonult a pásztori irodába a lányukkal, miközben kint megkezdődött a Biblia olvasás. Dolgozott, aztán segített a lányának házifeladatot írni. Jennifer hallotta a puskaropogást, átment egy másik szobába, bezárta au ajtót, és a lányával egy asztal alá bújtak, miközben a lövések eldördültek. Hallotta, amint a gylikos megpróbál bejutni a bezárt szobába, aztán elment. Ő hívta ki a hatóságokat.

Hogyan lehet kiörölni a véres, összetört, élettelen testek képét az emlékezetből? A harmadik napon egy videófelvételt láttunk a gyilkos és egy FBI ügynök beszélgetéséről. A férfi nevetett, amikor bevallotta, hogy lelőtte azt a kilenc embert. Amikor megmutatták Mama boncolási aktáját és hogy hányszor érte találat, mintha a testem ugyanazt érezte volna, amit Mama. Mindaz, amit hallottam és láttam a tárgyalás alatt, nyomot hagyott a fejemben és a lelkemben, ami soha nem fog elmúlni. Ott ültem nap mint nap, néhány méterre a gyilkostól, és próbáltam megérteni, miért.

A férfi háromszor járt a templomban a lövöldözés előtt. Amikor aznap este megérkezett a Biblia olvasásra, kedvesen fogadták. Csak elképzelni tudom, amint Mama, aki olyan büszke volt az egyházára, invitálja, és mondja neki, hogy jöjjön be, hallgassa az Úr szavát. Majdnem egy órán át ült ott velük. Aztán, amikor felálltak és a fejüket imára hajtották, elővett egy félautomata fegyvert és lőni kezdett. Több mint 75-ször húzta meg a ravaszt. Még meg is állt, hogy újratöltse.

Három túlélőt hagyott a teremben. Az unokatestvéremet, Felicia Sanderst – akinek a fia, Tywanza és nagynénije, Susie Jackson, meghaltak – úgy élte túl, hogy a ruhája csupa vér volt és ráfeküdt a tzenegy éves unokájára, azt tetetve, hogy halott. A kislány is így menekült meg.

Miután mindenkit lemészárolt, a gyilkos Polly Sheppardhoz fordult. A nő hangosan imádkozott és sírt.

„Kussolj!” – mondta. „Eltaláltalak?”

„Nem”. – mondta Miss Polly.

A férfi pedig, a maga teljes gonoszságában, azt mondta neki: „Jól van, hát nem lőlek le, mert azt akarom, hogy elmeséld, mi történt”.

Ezeken kívül az egész lövöldözés során csupán a 26 éves unokatestvéremhez, Tywanzához szólt, aki a nagynénikéjét próbálta megvédeni.

„Nem muszáj ezt tenned” – mondta a gyilkosnak Tywanza.

„De igen, meg kell tennem, mert megerőszakoljátok a lányainkat, és ti akarjátok uralni a világot” – válaszolt a gyilkos.

Amikor Mamát lelőtte, a mobilja kiesett a zsebéből és elcsúszott a padlón. Ezen a telefonon hívta Miss Polly a segélyhívó vonalat. Mama még halálában is segített.

A többi áldozat hozzátartozói mellett ültem. Hallgatni részletesen, mi történt a szeretteinkkel, olyan érzés volt, mintha újabb és újabb sebeket tépnének fel a testünkön. Láttuk a képeket és az összes bizonyítékot, amit fel tudtak sorakoztatni a gonosz ellen. Istenem, de nehéz volt! Néha elviselhetetlen.

De amikor valakit épp elárasztott a bánat, valaki, aki a közelében ült, megsimogatta a hátát, vagy megfogta a kezét. Összefogtunk, segítettük egymást. Egyikünk családja sem volt fontosabb a másikénál. Együtt voltunk ebben a tragédiában.

Azóta sokan kérdezték tőlem, hogy voltam képes egy teremben lenni az anyám gyilkosával, anélkül, hogy ordítanék vele.

De én ordítottam – csak a fejemben. Hallgattam és belül kiabáltam, miközben sorról sorra tárultak fel a megrázó részletek.

Én komolyan hiszem, hogy a gyilkos mentálisan beteg. Szerintem mindig is az volt, és a családja tagadásban élt, nem akarták észrevenni, hogy valami nem stimmel vele. Nem azt mondom, hogy ne lehessen felelősségre vonni azért, amit tett. Megölt kilenc ártatlan embert. De talán, ha a problémáival foglalkoznak gyerekkorában, másképp alakul az élete.