Nem azért nagy a fenekem, hogy írjanak róla

Plus size belülről

Tizenhat éves koromban kezdtem el hízni. Az ok pont annyira volt egyszerű, mint amennyire összetett. Vastag zsírréteget építettem magam köré, ezzel próbálva védelmet biztosítani magamnak az otthoni lelki és testi terror ellen. Ez persze ideig-óráig mentség volt, de felnőttként egyre kínosabb lett ezzel takarózni. Amikor a különböző diéták ellenére sem értem el látványos fogyást, beletörődtem a helyzetembe, és nem fordultam orvoshoz. Rengeteg év telt el addig, amíg felismertem a helyzetemet, és segítséget mertem kérni. Ez alatt az idő alatt pedig engem is megszédítettek az elmúlt években fellángoló kampányok, amelyek azt hirdették, hogy egy extrémen elhízott nő is lehet gyönyörű, a lényeg, hogy fogadja el önmagát.

Az egyik legismertebb mozgalom, amelyik azt próbálja meg hirdetni, hogy fogadjuk el a testünket úgy, ahogy van, a „fat acceptance” (FA), magyarul a kövérség elfogadása. A kövérekkel szembeni diszkrimináció ellen harcoló mozgalmárok azt vallják, a túlsúlyos embernek joga van megbélyegzés nélkül, olyan testben élni, amilyenben szeretne. A kezdeményezésnek szép számmal akadnak kritizálói is. A Boston Globe egyik újságírója szerint a fat

acceptance mozgalom egyik legnagyobb veszélye, hogy a szőnyeg alá söpri a tényt, milyen egészségügyi következményekkel járhat a kóros elhízás. Az FA viszont pont ezeket az állításokat szeretné kiirtani. Szerintük a jogegyenlőség nem függhet az egészségi állapottól, vagyis a kóros elhízást nem lehet azért támadni, mert nem egészséges.

A szakértők szerint a már életmódváltásba kezdő túlsúlyosak sikerének egyik legnagyobb hátráltatója nem a „zabálás” vagy a „lustaság”, hanem a sokszor elérhetetlen ideálképnek való megfelelési vágy. Pedig lehet egy 70 kilós, aktív életet élő, telt nő is szép, kívánatos és egészséges. Ezt a jelszót tűzte zászlajára a body positivity kampány is. Egyik legismertebb képviselője az amerikai Virgie Tovar, aki saját elmondása szerint kiskora óta gúnyolódás és érzelmi terror céltáblája. Ő és a többi női influencer azt hirdeti, minden nőnek meg kell tanulnia szeretni a testét, a hurkáival, a ráncaival, a kis mellével együtt. Ha pedig nem érzi magát jól a bőrében az illető, akkor tegye azt, ami neki és a testének jólesik. De ítélkezni nincs joga senkinek felette.

Ahogyan a fat acceptance, úgy a többi hasonló mozgalom esetében is nagy problémát jelent, mikor van joguk az orvosoknak, rokonoknak, légitársaságoknak beleszólni a túlsúlyosak életébe, figyelmeztetni őket, netalán szankciókat hozni ellenük. Repkednek a címlapokon a szavak: plus size, túlsúlyos, molett, kórosan elhízott… Jót teszünk-e azzal, hogy kategorizáljuk a már így is gyakran megbélyegzett embereket annak érdekében, hogy egy egészségesebb társadalomban éljünk? Életem során sokszor éreztem azt, hogy a szégyen, az ítélkezés jobban fáj, mint maga a túlsúly, amit cipelek. Hogy sem én, sem a sorstársaim nem érdemeljük meg a kiközösítést, a drágább repjegyet vagy a megvető pillantásokat. De ha teljesen őszinte magához az ember, és beáll a tükör elé, akkor rájön, hogy a kettő egyszerűen elválaszthatatlan. És hiába hirdeti a címlapon a plus size modellek királynője, Ashley Graham, hogy fogadjuk el önmagunkat, ha annyi fölös kilót cipelünk már, hogy fáj tőle a lábunk, nem bírunk mozogni, vagy vérzészavarok jelentkeznek nálunk. Ilyenkor a saját érdekünkben érdemes változtatnunk.

Én végül tavaly ősszel éreztem azt, hogy a testem nem bírja tovább, sok neki ez a súly, hogy gond van az emésztésemmel, pedig nem zabáltam reggeltől estig. Hetente többször jártam uszodába, mégsem sikerült fogynom. Elsőként kiirtottam az életemből a lisztet, a cukrot és a tejet. Az ezt követő két hónapban tényleg csoda történt: bár nem kezdtem el fogyni, helyreállt az emésztésem, könnyebbnek éreztem magam, és az alternatív élelmiszerek megszállottja lettem. Aztán idén januárban egyszerűen nem múlt el a menstruációm. Valahogyan bevánszorogtam a területileg illetékes kórházba, ahol sürgősségi küreten estem át. Noha a súlyomnak csak részben volt köze a problémához, amint elhagytam a kórházat, még drasztikusabb változtatásba kezdtem. Január 31. óta napi 1200 kalóriát és maximum 160 gramm szénhidrátot eszem. Naponta 4-5, de van, hogy 10-12 kilométert futok vagy gyalogolok.

Mindenki azt kérdezgeti, hogy biztos tartok „bűnözős napokat”. Nem tartok. Nem engedhetem meg magamnak. Mert az endokrinológus, a nőgyógyász, a dietetikus csak részben tud segíteni (bár az, hogy végre kiderülnek a hormonális problémák a súlygyarapodás mögött, jó jel), a gólt nekem kell berúgni a hálóba. Nálam a veszélyfaktor inkább a türelmetlenség és az, hogy mindennap egyre kevesebb kalóriával vagy szénhidráttal akarom beérni. Még nem tetszik, amit a tükörben látok, de ez azért is van, mert nagyon nehezen viselem az aktívan sportoló, ítélkező emberek tekintetét. Amikor kimegyek a Városligetbe, felhúzom a cicanadrágomat és a futócipőmet, gyakran látom, hogy néhányan bámulják a combomat. Ezzel annak ellenére nagyon nehéz nem törődni, hogy én tudom, mi mindent teszek meg a fogyás érdekében. Az, hogy sokszor a külsőm alapján ítélnek meg, a legnehezebb dolog a teljes életmódváltásomban. Pedig azzal, hogy a combomat vagy a hasamat bámulják, amíg lihegek a Ligetben, nekik van megoldandó problémájuk, nem nekem. Az eszem felfogja ezeket, a szívem viszont még nem.

(...)