„A tetoválások segítettek visszanyerni az irányítást a testem felett”

A bőrébe fúródó tű és tinta segített Terri White-nak abban, hogy egyre romló mentális egészsége ellenére is képes legyen feldolgozni a múltját. A tetoválásai ma már egyfajta páncélként védelmezik őt a jövőtől.

Fülledt nyári nap volt, a szemeteszsákok szinte olvadoztak a járdákon, amikor beköltöztem az első saját New York-i lakásomba. Sok minden határozottan hibádzott benne – például a természetes fény teljes hiánya, a házi barkácsolással összeszerelt vízvezetékek, a szomszédok, akik este 10-kor is hangosan pornót néztek –, két dolog azonban nagyon is megvolt. A tökéletes helyszín, a West Village városrész kellős közepén található Crhistopher Street, valamint a közvetlen szomszédságában található tetoválószalon.

2012-t írtunk, csupán néhány hete érkeztem a városba és az elmém villámsebességgel kezdett kibontakozni. A magány, a képszakadásig ivás és egy diagnosztizálatlan mentális betegség – ami a gyerekként elszenvedett szexuális zaklatás nyomán alakult ki – keveredett bennem, miközben a forró város lüktetése is rányomta a bélyegét a kedvemre. A legrosszabb napokon úgy éreztem, teljesen elhagytam magamat – hogy túl messzire kalandoztam a saját elmémből ahhoz, hogy valaha is visszataláljak. De egy részem (azokban a pillanatokban, amikor egy kis fény is bejutott a sötétségbe) azt gondolta, képes lesz újra az irányítása alá vonni a gondolataimat. Ehhez azonban először a testem felett kellett visszanyernem a kontrollt. Amikor megérkeztem New Yorkba, összesen 5 tetoválásom volt, amiket az elmúlt három évben csináltattam. Így már azon a napon sejtettem, mi fog következni, amikor a pink bőröndömet felcibáltam az új otthonom felé vezető lépcsőkön. Valami belső viszketés egyenesen a szomszéd ajtóig hajtott, szorosan markolva a bankjegyeket.

A beköltözésem után egy hónappal már át is léptem a szalon küszöbét és meg sem álltam a tetoválószékig. Miközben a szomszédos sarkon álló francia étterem bárjában ittam, a viszketés egyre csak erősödött. Kitöltöttem a nyilatkozatot arról, hogy nem fogyasztottam alkoholt és semmilyen más tudatmódosító szert, 20 perccel később pedig már a fekete karfához szorítottam a csupasz alkaromat, miközben izgatottan vártam, hogy újra hallhassam a tetoválópisztoly zümmögését.

Ez volt az, aminek már a legelső tetoválásaim készítésekor majdnem a függőjévé váltam. Egy Joy Division dalszövegrészlet a hátamon, egy pár cseresznye a csuklóm belső felén, és egy pin-up lány a felkaromon az 1950-es évekből. Igen, a hang is számított, de még inkább a fájdalom. Különösen a megkönnyebbülés, ami azután töltött el, hogy a belül érzett fájdalom végre valóságossá vált. Nem csak egy érzés volt, hanem valami, amit láthattam is. A trauma, amin keresztülmentem, mintha kiszabadul volna a bőröm alól, hátrahagyva tintanyomait a testemen, kijelölve az utat a kiinduló ponttól kezdve a jelenlegi helyzetemen át egészen odáig, ahova egyszer majd eljuthatok. És egy részem, a legmérgesebb részem azt akarta, hogy az egész világ tisztán lássa, mit tettek velem. Miért kellene félrenézniük?

„A trauma kiszabadult a bőröm alól és hátrahagyta tintanyomait a testemen”

A tetoválásaim váltak a dac kifejezőeszközévé. „De mi lesz, ha megváltozik az ízlésed?” – kérdezgették az emberek, folyton arra emlékeztetve, hogy semmi sem tart örökké. „Mi lesz, amikor 70 éves leszel?” De minél inkább óvatosságra intettek, annál inkább nőtt bennem a vonzalom.  

A vonzalom, ami akkor teljesedett ki, amikor a férfiak visszahőköltek, amikor megláttak. A gazdag, nős pasi a New York-i bárban, aki undorodva jelentette ki, hogy „Ez olyan, mintha telematricáztak volna egy Ferrarit.” A srác, akivel találkozgattam, és aki reménykedve kérdezte újra és újra: „De most már végeztél, ugye? Már nem csináltatsz többet…” És a férfi, aki közölte velem, hogy tulajdonképpen akár szép is lehetnék, ha nem tettem volna tönkre magamat.

Mindig is úgy gondoltam, hogy két hatásos módja van az eltűnésnek: láthatatlanná válni, vagy épp ellenkezőleg, annyira láthatóvá válni, hogy az elvakítson mindenki mást. A „túl sok” egyszerűen elnyeli a fényt, mielőtt az elérne a retinájukig. Ily módon a tetoválásaim védelmeztek engem – fémből, tintából és vérből álló bástyaként álltak köztem és mások között. Tudtam, hogy sok férfinek egyáltalán nem fognak tetszeni, és ezáltal kevesebb lesz a közös vonásunk. Biztonságban éreztem magam a férfiaktól és mindattól, amit tehettek volna. „Ez nem a tiétek. Én nem vagyok a tiétek” – mondtam volna legszívesebben, amikor az arcukra kiült a viszolygás.

A tetoválásaim és az újabb minták – egy diadalittas tekintetű nő a jobb alkaromon, egy koponya és két egymást keresztező csont a jobb kezem középső ujján – azonban nem segélykiáltások voltak. Az enyémek legalábbis nem. A fogadalmam, miszerint visszalopom a testemet azoktól, akik az engedélyem nélkül eltulajdonították, aztán használtan visszalökték a világba, eltorzította az ő képüket.

„Nem tudtok igényt tartani rám, mert én tartok igényt saját magamra.”

Minden egyes tetoválás egy új kezdet volt. A tű, ami dübörgött és szurkált, a tinta, ami aláfolyt a bőröm felső rétegébe. A bőröm újjászületett, pontosabban újrarajzolták. Amikor a tükörbe néztem és amikor mások rám pillantották, már nem azt a lányt lehetett látni, akit megnyúztak és szétforgácsoltak. Az a nő voltam, aki azt mondta: „Elég volt, soha többet. Nem tudtok igényt tartani rám, mert én tartok igényt saját magamra.”

Szégyellem kimondani, de egy darabig mélységesen bántam a tetoválásaimat. Kellemetlenül éreztem magam miattuk. Nem akartam részese lenni annak a narratívának, ami olyan gyakran felmerül a tetovált nőkkel kapcsolatosan. De már nem tetszettek azok a minták, amelyeket egykor, egy alkoholgőzös éjszakán, szeszélyes dühtől hajtva készíttettem (már ha egyáltalán ez volt akkor a fő motivációm). És ahogy a fejemben elcsitult a vihar, majd a túlélés lehetősége egyre valóságosabb formát öltött, új szemmel kezdtem nézni a testemre. Tudtam, hogy az enyém. Senki másé sem lehetett. És bár ez volt az eredeti szándékom, egyre inkább kényelmetlennek éreztem azt, hogy kívül viselem a fájdalmamat. Hogy a bőrömre van feszítve. Amikor beléptem egy szobába, úgy éreztem, az embereknek elég egy pillantás ahhoz, hogy megismerjék a történetemet.

Most már büszkén tekintek rájuk úgy, mint egy írott testamentumra. Az én testamentumomra. A szavak, a formák és a színek jóval azelőtt mesélnek a velem történtekről, mint arra az ajkaim képesek lennének. Még ha én is vagyok az egyetlen, aki figyel. A történetre, ami traumával kezdődött, fájdalommal folytatódott, de ma már egyik sem határozza meg. A múltam a testemre van írva, de a jövőm nem lesz. Soha többet nem készítettek tetoválást, nem lesz új, tintával kikövezett út, amire ráléphetek. Nincs szükségem rá ahhoz, hogy tudjam – életemben először szabad vagyok.

Ha neked is van olyan történeted, amiről a nők nem szívesen beszélnek, de szívesen megosztanád másokkal, írj nekünk az elle@elle.hu címre.

Forrás: ELLE