Quantcast

Vallomás

„Milliomos vagyok, de a barátaim előtt úgy teszek, mintha le lennék égve”

© Buena Vista Images/Getty Images

A legtöbben bele sem gondolunk, mekkora árat fizetnek a mindennapokban a kiváltságos helyzetben lévők. Pedig a vagyonos embereket gyakran elítélik és becsmérlik. Névtelen olvasónk például azért titkolja az anyagi helyzetét, hogy előítéletek nélkül szerezhessen barátokat.

Mindenki utálja a gazdag embereket. „Flancos csicska, rongyrázó… Mindennap olvasom ezeket a szavakat a randialkalmazásokban, az interneten, vagy graffitiként felfújva a kelet-londoni lakásom környékén lévő épületekre. A vagyonos embereket elítélik, becsmérlik, tagadják emberi mivoltukat, és valamiért ezt elfogadhatónak tartjuk.

Én is tapasztaltam hasonló bánásmódot a múltban, ezért mostanában már nem fedem fel, milyen jómódú vagyok – különben valószínűleg kirekesztenének. Elhiszem, hogy nehéz lehet elviselni a vagyoni különbségeket, ha valaki pénzügyi támogatás nélkül született; ez valóban nem igazságos. De ez nem jelenti azt, hogy minden vagyonos ember söpredék lenne.

A kiváltságok ára

A helyi barátaim azt gondolják, hozzájuk hasonlóan én is küszködő művész vagyok, ami nem is állhatna távolabb a valóságtól. A felsőbb osztályok megtestesítőjeként ezüstkanállal a számban és milliókkal a bankszámlámon születtem. Ez a kiváltság azonban a legtöbb esetben inkább átok, aminek életem végéig mindennap fizetem az árát (olyan árat, amit sajnos nem fedez az American Express számlám sem).

Amikor a szomszédaim az adóra, a bérleti díjakra – vagy ami még rosszabb, a politikára – panaszkodnak, mindig megmutatkozik, mennyire távol állok az átlagemberektől. Bólogatok a „Boris kapja be” kijelentésekre (Boris Johnson, az Egyesült Királyság miniszterelnöke), miközben Boris apukámmal járt egy iskolába, és mindent egybevetve nagyon rendes ember. Elkezdtem „gazdaságosan” bánni az igazsággal, kihagytam vagy hozzáadtam részleteket az életemhez, hogy „kellemesebbnek” tűnjek. A pecsétgyűrűm? A széfben pihen. A birtok, ahol felnőttem? Leváltottam egy lakótelepi lakásra. Heti bevásárlás? Lidl (ami igazából fantasztikus, szuper szezonális zöldségeik vannak) – egy kis sunyi organikus farmról rendelt kiszállítással minden hónapban.

Először furcsa volt, de már annyira hozzászoktam, hogy úgy tegyek, mintha csóró lennék, hogy néha úgy is érzem magam. Az akcentusomból is visszább vettem. A bentlakásos iskolákban felszedett magánhangzók azonnal elárulják az embert.

Élet luxuskivitelben

Három testvérem van. Úgy nőttünk fel, hogy volt dadánk, és rengeteg másféle személyzetünk is – házvezető, kertész stb. –, London és a vidék között ingázva, egy impozáns házban úszómedencével, teniszpályával és lovakkal (egyikünk sem lovagol, csak jó körülöttük lenni). A gyepen pávák parádéztak, az antik tárgyaink többet értek, mint mások háza, és vacsoraidőben a séf meghúzott egy gongot, hogy tudassa: elkészült az étel. A vakációt síeléssel, egzotikus villákban vagy a mediterrán térségben egy jachton hajókázva töltöttük. Néhány éve a szüleim még egy lakatlan szigetet is vettek a Csendes-óceán déli részén, hogy kiéljék Robinson Crusoe-féle felfedezési vágyukat – elég különcök, de megtehetik. Ez idáig csak egyszer mentünk el oda. Lakást vásároltak nekem Londonban (természetesen hitel nélkül), és rengeteget költöttünk arra, hogy egy lakberendezővel bebútorozzuk – fantasztikusan néz ki, de a múltban a barátok és a romantikus kapcsolataim mind anyagi előnyökhöz akartak jutni általam, így ma már körültekintőbben hívok meg magamhoz embereket, kivéve persze, ha „megértik”.

Szóval miért nem lógok egyszerűen egy csomó gazdag gyerekkel, mint a Gossip Girlben? Sajnálom, de ezen nevetnem kell. Egyszerűen fogalmazva, nem vagyunk túl sokan – különösen Kelet-Londonban. Az általam ismert emberek többsége, aki lépést tud tartani a pénztárcámmal, vagy állandóan évet hagy ki és Notting Hillről áradozik, vagy vadászik/lő/horgászik (mindenki válassza ki a neki tetszőt). És általában nagyon kiszámíthatók; csak mert valaki gazdag, nem biztos, hogy érdekes is. Én mindenféle emberrel szeretek együtt lenni, csak tapasztalataim szerint ők nem szeretnek engem.

Titkolózás a barátok előtt

Próbálok nagylelkűen bánni az új barátaimmal, amennyire lehetséges, anélkül, hogy elárulnám magam. Amikor legutóbb vacsorázni mentünk, felajánlottam, hogy fizetem az italt, mert pont most kaptam meg egy új szabadúszó munkát. Ez a legkevesebb, amit megtehetek. Viszont óvatosnak kell lennem – néhányszor már majdnem elárultam magam, főleg, amikor még olyan naiv voltam, hogy nem értettem, nincs mindenkinek a nevén egy pénzalap.

Legutóbb épp spanglit szívtunk a parkban, amikor feljött, hogy a szüleink mivel foglalkoznak. Mivel nem igazán figyeltem a beszélgetésre, kicsúszott az igazság: „Semmivel” – mondtam. (A szüleim nem dolgoznak, soha nem is tették.) A barátaim úgy néztek rám, mintha megőrültem volna. „Hogy érted, sosem volt állásuk?” Hirtelen visszakoznom kellett, és valami olyasmit mormoltam, hogy „már nyugdíjba mentek”.

Nem az én hibám, hogy kiváltságos vagyok. Ezt dobta a gép. Soha egy fillért nem kerestem meg az életemben, és őszintén szólva, nem is áll szándékomban. Miért dolgoznék olyan pénzért, amiből rengeteg van nekem a bankban?

„Mindent megtehetek, de nem tudom, mit csináljak”

Rengeteg különböző dolgot kipróbáltam az évek során, de nagyon nehéz bármit szenvedéllyel csinálni, ha nincs szükséged pénzre. Azt hiszem, mindent megtehetek, de egyszerűen nem tudom, mit csináljak – ezért színlelek munkát. Összevonom a szerepeket, és látszólag van egy olyan karrierem, amitől menőnek és művészinek hatok anélkül, hogy bármi mellett el kellene köteleződnöm. Hivatalosan „kreatív szabadúszóként” dolgozom, ami tulajdonképpen bármit jelenthet. Néha azt mondom, stylist vagyok, máskor író, vagy simán „a médiában” tevékenykedem. Senkit sem érdekel igazán, és számomra több értelme van felcímkézni magam valamivel, mint elmondani az igazságot. Én is emberből vagyok. Szeretnék szerepelni egy színjátékban, és amit választottam, abban olyan emberek játszanak, akik törődnek azzal, amit csinálnak, és keményebben dolgoznak, mint én valaha is fogok.

Azt hiszem, csak a régi iskolatársaimmal lehetek igazán önmagam. Közöttük én vagyok a „szegény”. Tudom, nevetséges, de így van. Nekünk sportautóink vannak, míg nekik magánrepülőik vagy choppereik. Én ezt hívom igazi gazdagságnak.

Lehetetlen úgy beszélnem a helyzetemről, hogy ne hangozzak beképzelt majomnak. És ez a baj. Tapasztalataim szerint, amikor valaki rájön, milyen háttérrel rendelkezem, nemcsak hogy nem vesz komolyan, hanem olyan érzés, mintha nekem nem lehetnének gondjaim. A legtöbb ember számára a pénz a válasz a legtöbb problémára. De hidd el, ez nem így működik.

A bankszámlám tele, de a szívem gyakran üres. Szingli vagyok, állandóan küszködöm a bűntudattal és a bizonytalansággal, és még karrierem sincs, ami megelégedéssel tölthetne el. Mivel általában nincs semmi dolgom, sokszor unatkozom és magányos vagyok, mintha csak tengődnék a világban, amely nem kíváncsi rám. Azt mondják, annyit veszel ki az életből, amennyit beleraksz, de én azt sem tudom, hol kezdjem. Szegény kicsi, gazdag lány, ugye? Valld be, te is utálsz engem.

Ha neked is van olyan történeted, amiről a nők nem szívesen beszélnek, de szívesen megosztanád másokkal, írj nekünk az elle@elle.hu címre.

Forrás: Elle