Egy ruhatolvaj szokatlan vallomása

„A légzésem felgyorsul, szemeimmel a boltot pásztázom, biztonsági kamerák után kutatva. Gyorsan kell cselekedni” - egy 28 éves, jól szituált nő másik élete.

Több ezer font értékű holmit elloptam már az évek során. Néhány darab önmagában megér több százat. Kimegyek a helyi főutcára, már van egy lista a fejemben, és boltról boltra járok: minél nagyobbak és zsúfoltabbak, annál jobb. Amikor 28 évesen rájöttem, hogy minden, ami rajtam van, lopott – egy garbónyakú felső az Uniqloból, AllSaints szakadt farmer, M&S fehérnemű, arany karikafülbevaló az Anthropologieból, és Byredo parfüm –, rájöttem, hogy segítségre van szükségem.

Vonzó, középosztálybeli, kaukázusi nőként nem vagyok az a tipikus bolti tolvaj. Tudomásom szerint eddig még sosem fogtak gyanút, amit szerintem inkább a kinézetemnek, mintsem az ügyes kezeimnek köszönhetek. Középosztálybeli családban nőttem fel Bristolban, állami iskolákba jártam, és rengeteg lehetőség állt előttem, így hát boldog voltam, és privilegizált. 11 évesen előfordult, hogy elloptam kisebb értékű dolgokat, de nem így van ezzel mindenki? Úgy gondoltam, majd csak kinövöm. De aztán 25 éves koromban a lopás tisztán függőséggé nőtte ki magát.

Szerkesztő voltam egy könyvkiadónál, de a munkát sivárnak éreztem, nem elégítette ki a kreativitásomat. Vágytam a változásra és a kalandra – az irodai munka stabil volt, de a monotónia belülről felemésztett. Alkotói szabadságra mentem, tanári képzettséget szereztem, majd elköltöztem Olaszországba angolt tanítani, és megfeledkezni a gondjaimról – tudom, klisé. A barátommal is szakítottam, és körülbelül kilenc hónapig nem beszéltem anyámmal, miután elhagyta apámat egy másik férfiért. Problémás voltam, és poszttraumás stressz szindrómától (PTSD) szenvedtem, mert úgy éreztem, édesanyám magára hagyta a családunkat.

A lopás a kontroll érzetét adta

Szinte semmire sem tartottam magam. A lopás a kontroll érzetét adta, miközben az életem többi része szétesett. Egy kisvárosban laktam Campaniában, és közel sem beszéltem folyékonyan az anyanyelvet, ezért lopni kezdtem a közeli boltokból és gyógyszertárakból, hogy elüssem az időt. Akkor sem álltam le, amikor már találtam barátokat, és egy románcba is belebonyolódtam. Nagyon boldogtalan voltam, és teljes tagadásban éltem.

Először csak sminket, bőrápolási termékeket, ékszereket és parfümöt loptam, de utána áttértem a ruhákra is, és kifejlesztettem egy módszert: csak egy kisebb dolgot vettem meg, hogy eltereljem magamról a figyelmet, és aztán az üzletből kifelé megtöltöttem a zsebem. Az évek során loptam már sminket, párnahuzatot, órát, ezüstgyűrűt, egy csomó fehérneműt, farmert, rengeteg üveg drága parfümöt, arcszérumokat és végtelen számú műkörmöt (kétségbeesetten próbáltam leszokni a körömrágásról).

Amikor a tanári pályafutásom Olaszországban véget ért, visszaköltöztem Londonba, és szabadúszó író lettem. Hétről hétre éltem, állandóan munkát vadásztam, és a bizonytalanság csak még tovább taszított a mélységbe. Loptam hétvégente, esténként, az ebédszünetben, bármikor, amikor csak lehetőségem akadt, és sosem a pénzről szólt. Minden szükséges dolgot – ételt, utazást – megengedhettem magamnak, néha el tudtam menni vacsorázni, színházba vagy koncertre. Nem voltam bajban, az egész mindig az akarásról szólt, nem a szükségről.

Az elégedettséget otthon felváltja a bűntudat

A bűncselekmény előtt néhány pillanattal minden csendes. Kitapogatom a márkajelzést, biztonsági címkét, vagy bármit, ami riasztójelzést adhat ki. A légzésem felgyorsul, szemeimmel a boltot pásztázom, biztonsági kamerák után kutatva. Gyorsan kell cselekedni, szóval kinézek egy félreeső helyet, hogy elbújjak a biztonsági őrök figyelő tekintete vagy az eladók elől, és néha rájuk mosolygok, hogy eltereljem magamról a gyanút. Néha elbújok a próbafülkében, hogy letörjem a biztonsági címkét, pont akkora megelégedéssel, ahogy más levágja a rakoncátlan hajvégeket. Ha meghoztam a döntést, a dolgot eltemetem a táskámban, és ez megelégedéssel tölt el. Az endorfinlöket elkísér, amíg kiérek a boltból, és árnyéként követ még vagy egy-két órán keresztül, de a tetőpont nem tart sokáig. Amikor hazaérek, átveszi a helyét a bűntudat, és csak annyit vagyok képes mondani: elég. Most már elég.

Mindig rossznak érzem magam. A függőség teljes ellentmondásban áll a személyiségemmel. Az évek során számos jótékonysági szervezetnél önkénteskedtem, a menekültektől a hajléktalanszállókig. Etikus vásárlónak tartom magam, támogatom a helyi vállalkozásokat és zavar az igazságtalanság a világban. Röviden, csalok. Mintha két személyiségem lenne, és a tisztességtelen énem általában felülkerekedne a másikon.

Csak három embert avattam be a titkomba. Amikor elmondtam a jelenlegi barátomnak, nagyon aggódott, de nem érte meglepetésként, hiszen tudta, mennyi szorongással és depresszióval kellett megküzdenem. Azt mondta, mindig hívjam fel, ha érzem a kényszert, de persze sosem tettem.

A lebukástól való félelemtől a függőség kezeléséig

Végül 2019 nyarán professzionális segítséget kértem. Elhagytam Londont, és kibéreltünk egy vidéki házat a párommal. Izgatottnak kellett volna lennem, de a titok súlya mély depresszióba taszított. Tudtam, hogy a rossz hangulatot a függőség táplálja, a dühkitörések és az önutálat. A depresszió figyelmeztetés volt. Ha nem sikerül felépülnöm az addikciómból, mindent elveszíthetek: a kapcsolatomat, a szabadságomat, a munkámat, a boldogságomat és az önbecsülésemet. Tudtam, ha a probléma nem múlik el, a 8000 fős település kis közössége előbb-utóbb rájön a titkomra.

A helyi háziorvos nem volt túl együttérző, amikor könnyekben törtem ki, miközben segítséget kértem. Bár részletesen átbeszéltük a történetemet, azt mondta, a bolti lopás bűncselekmény, és ha akarnám, abba tudnám hagyni. Sertralinet írt fel, egy antidepresszánst, amit általában obszesszív-kompulzív zavarban (OCD) szenvedőknek szoktak adni, viszont meggyőztem, hogy tegyen fel a rekreációs szolgáltatást igénybe venni kívánók várólistájára. Hat hónappal később virtuális kognitív viselkedésterápián vehettem részt, és az antidepresszánsokkal együtt a kényszer végre csökkent.

A terapeutám a sok megszállottságom egyikeként azonosította a lopást, ezek közé tartozott a körömrágás és a hajtekergetés is. A lopás – átmenetileg – kordában tartotta a szorongásomat. Rutint adott, amikor minden kaotikusnak tűnt. De közben táplálta a meglévő kényszeres hajlamaimat, közvetett önkárosítás volt, egy segélykiáltás.

Közel álltam hozzá, hogy elmondjam a testvéreimnek, de végül nem tudtam megtenni. Tudtam, csak fájdalmat okoznék, elszomorítanám őket, és talán utána nem is tudnának bízni bennem. Hamarosan nagynéni leszek, szóval nem vállalhattam a kockázatot. A szégyenérzet velem marad, és sosem fogok teljesen megbocsátani magamnak, de függő vagyok, és egy függő nem választhatja meg, hogy mi lesz a függősége tárgya.

A késztetés sosem múlik el

30 éves vagyok, és 13 hónapja tiszta. De igazából ez részben a Covidnak köszönhető. Amikor a pandémia beütött, és feje tetejére állította a világunkat, az életünk megváltozott, és a vásárlási szokásaink is. A 2020 márciusában kezdődött első lezárás alatt másokhoz hasonlóan nekem is nyilakat kellett követnem a boltokban, amelyek mutatták az utat a sorok között, miközben a mögöttem álló le sem vette a szemét a tarkómról. A kényszer jött, de sikerült ellenállnom.

A kívülállók számára úgy tűnhet, összeszedtem magam. Elég keresett szövegíró vagyok, országos lapoknak és irodalmi magazinoknak dolgozom. Nemrég vettük meg közös otthonunkat a barátommal. Magam mögött akarom hagyni ezt az egészet, de nem tudom. Félek, hogy amikor újra kinyit minden teljesen, és a főutcákra visszatér az egykori élet, úgy tör majd rám a késztetés, mint egy parazita, amitől lehetetlen megszabadulni. És én ismét az addikcióm kegyeire bízom magam.

Forrás: ELLE