„Megélhetést csináltam a férfiak általi tárgyiasításból”

Nyers, esszékből álló könyvet írt My Body címmel Emily Ratajkowski, ami garantáltan megváltoztatja a szupermodellről alkotott elképzeléseinket. A könyv kapcsán Lisa Taddeo író szexről, dühről, anyaságról és a nők tárgyiasításáról kérdezte a modellt az Elle hasábjain.

„Szeretek a dolgok végére járni – mondja Emily Ratajkowski. – Ez életem legnagyobb áldása és átka egyszerre.” Ez a feltárulkozás elejétől a végéig átjárja My Body című pengeéles esszégyűjteményt, amely a szexuális zaklatástól a szülésen át a nők tárgyiasításáig mindent górcső alá vesz. Ha mondanunk kéne valakit, aki Ratajkowskival rokon irodalmi lelkülettel rendelkezik, az Lisa Taddeo lenne, akinek a nők szexuális életéről szóló nem fikciós beszámolója, a Három nő, és nyers novellája, az Animal, hasonló témákat boncolgat. Most pedig ez a két ember leül egymással egy tabuktól és korlátoktól mentes beszélgetésre.

Lisa Taddeo: Arról írsz, hogy anyukád értékelte a női szépséget. Az én anyukám is csinált ilyeneket. Voltak gyönyörű nők, dögös nők, és minden egyéb mikrobesorolási rendszer (ezeken belül). Ha ezt fiatalon hallod, máris el vagy cseszve.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Emily Ratajkowski (@emrata) által megosztott bejegyzés

Emily Ratajkowski: Mélyre kellett ásnom, hogy erre rájöjjek. A középiskolai expasijaim esetén néha többet gondoltam a barátnőikre, mint rájuk. Megnéztem a Facebookjukat, miközben soha nem néztem meg az exbarátaimét. Látni akartam, kin jutottak túl gyorsan, ki tartott ki sokáig. És elkezdtem azon gondolkodni, hogy jutottam idáig. Azt hiszem, anyám azt tanulta, hogy a szépség biztonságot ad a párkapcsolatokban és a mindennapos érintkezésekben is. Bizonyos szempontból létfontosságú volt a túlélése szempontjából, hogy megértse, hová kerül a rangsorban. Volt ez a belsővé tett tárgyiasítás, amit segített elsajátítanom, talán anélkül, hogy észrevette volna. A felnőtté válás és a terápia döbbentett rá, hogy a francba is, nem kell ezt csinálnom. Nincs győzelem vagy vereség. De ez szerintem olyasmi, amit minden fiatal nőnek, sőt általánosságban minden nőnek meg kell tanulnia.

L.T.: És a nők számára szép nők, és a férfiak számára vonzó nők gondolata attól függően változik, hogy éppen melyik világba lépünk be. Lehet ez egy film, amit a pasik néznek? Vagy egy divatbemutató, ahol nők nézegetik a ruhákat? Vannak folyamatosan változó szépségideálok, amelyekhez igazából nem tudsz ragaszkodni, és amik az őrületbe kergetnek.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Lisa Taddeo (@lisadtaddeo) által megosztott bejegyzés

E.R.: Valójában soha nem nyerhetsz. Fárasztó állandóan hasonlítgatni magunkat, és biztosan nem vezet semmiféle boldogsághoz. De az ismerőseim között nincs olyan nő, aki ne esett volna már áldozatául ennek. Ismerek olyat, aki megszállottan hasonlítgatja magát hírességekhez, vagy akik még mindig csak a középiskolai – akár általános iskolai – szerelmükre gondolnak. Nagyon fiatalon megtanuljuk ezeket a dolgokat.

L.T.: A férfiak nem csinálnak ilyet. Más módon féltékenykednek, de nem tudom elképzelni, hogy az exeim vagy a férjem utánanézzen egy volt páromnak… Tegnap este beszéltem a férjemmel egy srácról, akivel elmentem egy fura vakrandira, amikor a városban éltem. És azt mondtam: „Nagyon szexi volt.” Amikor ezt mondod, a srácok azt mondják: „Hogy érted azt, hogy nagyon szexi volt?” Azon kaptam magam, hogy elmesélem a történetet, és nagyon izgatott vagyok, hogy arra gondolhatott: Jobb volt az a srác, mint én? 41 éves vagyok; van egy gyerekem. Miközben a lányom videózta magát, amint csinál valamit a kutyával, tudom, hogy az én hangom is belehallatszódik a felvételbe, ahogy a háttérben azt mondom: „Szent isten, ennek nincs vége. Mikor lesz vége?”

E.R.: Sokat írsz erről – az érzésről, hogy „kvittek akarunk lenni”. Vicces, a könyv reklámozása során adott egyik első interjúm egy férfival készült, és mondott valamit arról, hogy jégcsákánynak kell lennie az ember szívében ahhoz, hogy író legyen. Úgy voltam vele, hogy hát igen, ez is része. Csak azt gondolom, hogy az igaz történetek elmesélése nem vesz el abból, ahogy az életedben most érzed magad. Még mindig szeretnél nyerni, legfeljebb más módokon.

L.T.: Ez nem kifejezetten bosszú, de a hatalom visszavétele zseniális volt. A férfiak sokszor teszik meg, mert a társadalom megengedi nekik, hogy beszéljenek egy olyan élményről, amelyet átéltek veled, és teljesen elferdítsék a valóságot. Ez kitűnt az írásodból, én pedig egyszerűen megőrültem tőle.

E.R.: Ez inspirált, hogy írjak ilyen dolgokról – egy nézőpont van, amit igazán ismerek, a férfiaké. És az, tudatosan vagy tudat alatt, elutasítja a női nézőpontot? Nem tudom. Ez egy bonyolult kérdés, ami érdekel engem. De egyértelműen nincs tekintetbe véve, hogy a nők hogyan élik meg ezeket a dinamikákat a férfiakkal, akik nem mindig idősebbek, de akikkel hatalmi egyenlőtlenség áll fent. És annyira nincsenek tisztában vele. Van egy olyan érzés, hogy „a nők olyan szépek, erősek, joguk van igent vagy nemet mondani a szexre.” A dolog azonban ennél sokkal bonyolultabb. Azt az árnyalatot akartam elkapni, ami a férfiak általi elismerés vágyával jön, amiről te is olyan jól írtál, különösen a Három nőben. Nem tudom, a cinkosság-e a megfelelő szó, de az biztos, hogy olyasmit akarsz tőlük, ami potenciálisan káros lehet. A könyvben szereplő esetekben vagy modellkedem, vagy megpróbálom felkelteni néhány srác figyelmét. Visszanézek, és megértem a helyzetek bonyolultságát. Azt hiszem, ez nem egyes férfiakról szól, hanem az összes férfiról. Mert ilyen a rendszer; így működik a kultúránk. A nők pedig beveszik, mert így tanulunk. Nézzük csak meg azt, ahogy más nőkre tekintünk – ez azért van, mert hatalomra, szeretetre és biztonságra vágyunk.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Avid Reader Press (@avidreaderpress) által megosztott bejegyzés

L.T.: Számomra az egyik legszomorúbb dolog, és amit a legnehezebb lenyelni, hogy ezt megértjük egymással és azzal kapcsolatban, ahogy szocializálódtunk és szexualizálódtunk. A munkámban mindig pragmatikus voltam. Láttam valamit a Netflixen futó Glow című sorozatban, ahol azt mondták: Ne tedd ezt tönkre mindannyiunknak. Csak hagyd, hogy a pasi azt higgye, le fogsz vele feküdni. Én rengeteg pasiról hagytam, hogy azt higgye, le fogok vele feküdni. Vajon most másképp csinálnám? Ja, talán. Nem tudom. De tudom, hogy bizonyos értelemben a túlélésért tettem. Most van egy lányom. Mit fogok neki tanítani?

E.R.: Én nem akarom egyetlen fiatal lánynak sem azt mondani, hogy ne modellkedjen, vagy ne használja ki a kinézete vagy a teste adottságait. De ahogy a könyvben is elmondom, elgondolkodtam azon, hogy vajon az emberek elolvasták volna-e valaha a könyvemet, ha én nem teszem. Ez tehát a hatalomról szól – felejtsük most el a pénzügyi sikert, a hírnevet és minden ilyesmit, koncentráljunk csak a hatalomra. Ha elérsz egy bizonyos szintet, az emberek odafigyelnek rád. Én tehát nagyon ügyeltem arra, hogy sose mondjam ezt. Amit a médiában látsz, meg az Instagramomon, az egy oldal, ami a szép vakációkról, többmillió like-ról, szép ruhákról szól. De az nem az egész történet. Ezért volt fontos megírni a könyvet, hogy azt mondhassam: ez a teljes valóság. Ezek a nüanszok, ezek a bonyolult részek. Egy John Berger idézettel kezdek: „Megfestettél egy meztelen nőt, mert szeretted nézegetni, egy tükröt tettél a kezébe, és a festményt Hiúságnak nevezted el.” A nők sokszor csinálnak ilyet, talán a férfiaknál is többször. Szégyelljük magunkat emiatt, valószínűleg ezért nem beszélünk róla többet. Mert annyi fekete-fehér gondolat van arról, hogy „higgyünk a nőknek”, és könnyű belecsúszni abba a gondolatba, hogy „minden férfi ragadozó”, meg hogy „a világ veszélyes hely a nők számára, és hogy védjük meg egymást”. Én viszont nem gondolom, hogy ez ilyen egyszerű lenne. Szóval remélem, ez esetben is vannak árnyalatok, mi pedig továbblendülünk a szégyenünkön, hogy beszélhessünk minden ilyen dologról.

L.T.: A könyved olyan párbeszédet indíthat el, amit más beszélgetés nem tudna. Annyira jól árnyalt. Mi pedig általánosságban, az egész ország, szégyennel gondolunk az árnyalatokra. A könyvedet kötelező olvasmánnyá kellene tenni, különösen a 16 éves lányok számára. Szerintem pont azért nagyon fontos, mert tőled jön. Nehéz lenne bárkit találni, aki többet tud erről. Ahogy mondtad, nem akarod azt mondani a fiatal lányoknak, hogy ne modellkedjenek. Azt mondod, „ha modellkedni akarsz, olvasd el, én mit tanultam.” Nem pedig, „ne csináld, mert én sok rosszat kaptam tőle.” És úgy gondolom, létfontosságú ezt a két dolgot észben tartani.

E.R.: Nehéz követni a sajtómegjelenéseket, és végignézni, hogyan fordítanak át mindent fekete-fehérre: „Pont ő panaszkodik az életére.” De nem tudtam volna úgy élni, hogy nem osztom meg ezeket a történeteket. Írtam Britneyről is, és hogy milyen volt úgy felnőni, hogy néztem ezeket a nőket, azt, ahogy egyre jobban tönkrementek fizikailag. Olvastam a magazinokat, amelyek borítója arról számolt be, hogy mennyire rosszul néznek ki. Én viszont még mindig úgy gondoltam, hogy a világ tetején vannak, és nyertek. Ma már értjük, hogy kínozták, és kínozni is fogják ezeket a nőket, de akkor csak ennyit mondtak: „Ők problémásak.” Ez pedig a hímsoviniszta nézőpontból fakad. És úgy gondolom, azért fontos feltárni a dolog komplexitását, mert ez nemcsak a híres nőkről szól, hanem minden nőről. Persze a fehér nők kivételes helyzetben vannak a világban, de a tapasztalataink és a módszerek, ahogy működtetni próbáljuk a rendszert, és ahogy elbukunk ebben, egy skálán helyezkednek el. A világunkban minden az egyenjogúságról szól. Olyan könnyen használjuk ezt a szót. De azt hiszem, a perspektívát már szinte elvesztettük.

ELLE: Szerintetek a nőknek több hatalma van most, mint akár 5 vagy 10 évvel ezelőtt, vagy ez csak illúzió?

L.T.: Most készítjük elő a Három nő előadását, és eddig a stáb 95 százaléka nő – csak női rendezőkből és producerekből áll. De ezen belül is sok kérdés merülhet még fel. Én azt hiszem, most több hatalmunk van, mint öt évvel ezelőtt. De a nap végén a férfiak még mindig tárgyiasítják a nőket. És még mindig a nők azok, akik ezt hagyják. Sok időbe telik, amíg kikerülünk ebből.

E.R.: Én nem igazán tudok az elmúlt 5-10 évről beszélni, mert azóta más pozícióba kerültem. Nem vagyok már többé névtelen modell. Ez nem olyasmi, amivel 22 évesen annyira tisztában lehetsz, mint amikor idősebb leszel. Viszont azt gondolom, néhány dolog megváltozott, de nem tudom, hogy ez a megfelelő okokból történt-e. Olyan világban élünk, ahol az emberek nem tiszteletből viselkednek, hanem a következményektől való félelem miatt. Ne azt tanítsuk a gyerekeinknek, hogy azért ne verekedjenek a testvérükkel, mert büntetést kapnak, hanem mert ez a helyes. Mindenki a büntetéstől fél ahelyett, hogy empatikus lenne. Ezért tartom fontosnak az írást, a történetmesélés másképp idézi elő az emberek együttérzését. Szóval remélem sok férfi olvassa majd a könyvemet. Nem tudom, így lesz-e, de szeretném, hogy így legyen. Nem csak akkor kellene a férfiaknak megérteni ezeket a dolgokat, amikor születik egy lányuk.

L.T.: Igen, ezt remekül mondtad, a büntetéstől való félelem. Végül is, mindannyian csak kisgyerekek vagyunk.

E.R.: Most van egy fiam, és azon kezdtem gondolkodni, milyen ösztöneink vannak. Felejtsük el, hogy fiúról vagy lányról van szó, milyenek az emberi ösztönök? Hogy bátorítasz egy embert, hogy legyen magabiztos, szeresse önmagát, miközben azt is megtanítod, mi a jó és mi a rossz? Ez olyan, mint a szavazás: szavazni kell, ez a kötelességünk. De meg kell bizonyosodnunk róla, hogy a jelölt jó, és hogy a politikai rendszer, amit képvisel, elnyerte a bizalmunkat. Megint csak az árnyalatok hiánya. Fantasztikus, mennyi mindent tanultunk Afganisztánról az elmúlt néhány hétben, csak a közösségi média oldalakon. De ezek csak gyors, egymondatos hírek vagy sokkoló képek. Nem a dolgok mély megértése. Az az igazán veszélyes, hogy a mai médiafogyasztásunk által mindennek csak a perifériáját látjuk.

L.T.: A könyvedben meg is neveztél embereket, ami bátor tettnek tűnik. Szerintem minden könyvet félelem nélkül kellene megírnunk. Számodra ez ijesztő döntés volt? Mert én minden egyes részét csodálom.

E.R.: Persze, abszolút ijesztő. A Jonathan Lederről szóló esszé megjelent, és sok mindenről szól. És persze a cikkcímek így hangzottak: „Emily Ratajkowski megvádolta bla, bla, bla.” Nehéz volt ezt látni. „Várjunk csak, ez egy 7000 szavas esszé, amihez minden bátorságomat össze kellett szednem, és egy kattintásvadász cím lett belőle.” (Ratajkowski zaklatással vádolta Jonathan Leder fotóst egy, a New York magazinnak írt esszében; Leder képviselője pedig azt mondta a USA Today-nek, hogy a férfi „teljes mértékben tagadja a zaklatásról szóló, felháborító és rágalmazó állításokat” – a szerk.) Jonathan gyerekeivel is találkoztam, és azon gondolkodtam, nekik most szembesülniük kell azzal, milyen élményeim voltak az apjukkal. És más, a könyvben szereplő férfiakkal kapcsolatban is így érzek. Az álomvilágomban nem rekesztjük ki az embereket, mert ez tulajdonképpen mit jelent? Végül, az emberek folytatják az életüket. A hozzájuk közel állók szeretik őket. Joguk van létezni, és csodás életet élni. Az álomvilágomban ahelyett, hogy személyeket hibáztatnánk, és azt mondanánk: „kirekesztünk a társadalomból; ez majd jobbá tesz mindent”, a nagyobb képet néznénk, hogy vajon miért engedjük meg magunknak az ilyen viselkedést. Ha más ember lennék, ha nem lennék ismert, nem neveztem volna meg embereket, de így muszáj volt neveket mondanom, hogy a történeteket igazán átérezzék, és megértsék a szituációt. Az a különbség, hogy rájuk kereshetnek-e a Google-ben vagy nem. Vannak olyan helyzetek is a könyvben, amikor nem említek nevetek, ha úgy éreztem, nem fontosak. De azt hiszem, néhány esetben nagyon fontos, hogy az olvasó megértse. De ahelyett, hogy tanulnánk a hibákból, megint fekete-fehéren gondolkodunk, ahol egyszer csak végzünk egy emberrel. Senkinek nem akarom ezt, mert megint elmondom, hogy nem minden férfi, mégis valahol minden férfi ilyen. Szerintem mindenkinek az apja, bátyja, vagy bárki életében volt egy pillanat – persze ez is egy skálán mozog –, amikor akár tudattalanul, vagy csak mert kényelmes volt, kihasználta az előnyt, ami neki adatott. Ez nem jelenti azt, hogy mindenki rossz, és ki kell rekesztenünk. Csupán annyit jelent, hogy jobban kell figyelnünk.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Emily Ratajkowski (@emrata) által megosztott bejegyzés

L.T.: Ezt bármely gondolkodó ember inkább felfedezésnek, mintsem ítélkezésnek tekintené. Az emberek követnek el hibákat, és te ezt így fogalmaztad meg. Nyilván kattintásvadász cikkeket fognak róla írni. De szerintem tökéletes munkát végeztél, nem teremtettél ehhez környezetet, hanem pont az ellenkezőjét tetted.

E.R.: Nagyon keményen dolgoztam azon, hogy az írásommal ne büntessek. Olyan emberekről van szó, akik közel állnak hozzád, te pedig úgy vagy vele, hogy: „Ennek a mondatnak nem kellene itt lennie, Miért büntetem ezt az embert?” Szerintem nőként fontos észrevennünk, hogy dühösek vagyunk. Van egy olyan érzés, hogy a földbe akarom döngölni ezt az embert. De meg kell találnunk az egyensúlyt. Mert nem büntetni akarok, hanem elmondani az igazat. Ennyi.

ELLE: Arról is írtál, hogy terápiára kellett járnod, hogy fizikailag is ki tudd fejezni a haragodat. Az írás segített ezt közvetíteni?

E.R.: Nem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy igen. Ezért is volt nehéz az utolsó esszét megírni. A könyvek gyakran úgy végződnek, hogy minden szál összefut, és boldog a vége. Én viszont nem így érzek. De fontos volt, hogy megkönnyebbüljek, vagy csak a haragon keresztül kapcsolódjak a testemhez, ami nagyon erőteljes lehet, ha nem arra használod, hogy valakit megbüntess vele. A falnak hajítok valamit, és összetöröm, nem egy embert török össze. Azért kezdtem el írni, hogy foglalkozzak a saját szennyesemmel, tényleg. Az esszé miatt, amit a New York magazinban publikáltam, nagyon ideges voltam. Az előző héten nem tudtam aludni. Zokogtam. Össze voltam törve: „Miért csináltam? Emlékeztess, miért írtam meg ezt, és miért döntöttem úgy, hogy publikálom?” Végül, amikor megjelent, katartikus élmény volt. Mert az emberek hirtelen képbe kerültek az én valóságommal. Igazoltnak éreztem mindent. A húszas éveim nagy részében nem éreztem ilyet. Gyógyító hatással bírt, hogy azt mondhattam: ez az én történetem.

L.T.: A könyveket, amiket szeretek, olyan nők írták, akik nem törődnek semmivel. Mindig is érdekesnek találtam, amikor az emberek az alapján ítélnek meg egy női főszereplőt, hogy szerethető-e vagy sem. Pedig nem a barátja akarok lenni egy regénybeli karakternek. Magamról akarok többet megtudni általa. Azt hiszem, ha mindent őszintén elmondunk, az haragnak tűnik. És ezt a dühöt társítjuk egy olyan nőhöz is, aki kifejezi önmagát. Ha valaki nem akar megfelelni a status quónak, az már düh. Arra tanítanak minket, hogy mindenáron megfeleljünk a status quónak, vagy kilógunk a sorból. Korábban találtam egy hangot, ami olyan volt, mintha nem törődnék semmivel. Nyilván a rossz is jött vele, de ez rendben van. Nem akartam olyan könyvet írni, amit nem akarnék elolvasni.

E.R.: Imádtam az esszédet a Guardianban a női dühről. Én is azt hiszem, félünk, hogy csúnya, mérges boszorkánnyá válunk. És én nagyon félek ettől. Még nem elég ember olvasta a könyvet – de el tudom képzelni, hogy az emberek azt gondolják: „Olyan dühös.”

L.T.: Szerintem nem hangzik bosszúsan. Vannak haragos pillanatok, de úgy éreztem, mindent tiszta fejjel írtál. Szerintem fenomenálisan állítottál be mindent.

E.R.: A tény, hogy ennyire félek, érdekes számomra. Mi a baj azzal, ha dühösek vagyunk? Azt hiszem, némi harag jogos lehet – több mint igazolható. Én nem hiszem, hogy a nőknek félniük kellene ettől.

ELLE: Mindkettőtök munkáiban téma, hogy a nők küzdenek, hogy megértsék a vágyaikat, és a különbséget a tényleges vágy és aközött, hogy vágyak tárgyának érezzük magunkat. Ti mit tanultatok erről a munkátok során?

L.T.: Én sokat küszködöm ezzel. Ha nem érzem magam vonzónak, nehezemre esik lelkesedni a szexért. És csodálom azokat a nőket, akiknek ez nem okoz gondot. Szeretnék így érezni. Most vagyok talán a legrosszabban önmagammal. Nehéz, mert a 80-as évek filmjein nevelkedtem, amik mind arról szóltak, hogy egy nő hogy néz ki, és ezt én is magamévá tettem.

E.R.: Én teljesen magamévá tettem a férfiak tárgyiasítását, aztán megélhetést csináltam belőle. Az utolsó esszé arról szól, hogy mindennel szakítok – aztán pedig a születésről. Nem tudok felidézni olyan pillanatot, amikor nem voltam tisztában önmagammal. Hetekbe telt. Ez volt a könyv legnehezebb része. Aztán csak egy biciklitúrába telt a férjemmel és a legjobb barátommal, és megértettem: használtam a testem. Nem gondolkodtam azon, hogy nézek ki. Csak csodás pillanatokat éltem meg a szeretteimmel. Ez lenne a cél: hogy minél több ilyen pillanatunk legyen, akár szexuális, akár más. Nem gondolom, hogy ez könnyű lesz. De megtörténhet, ha rájövünk, kik vagyunk, és megosztjuk ezt a szeretteinkkel. És akkor az intimitás, fizikai vagy másmilyen, kevésbé lesz öntudatos.

L.T.: Számomra néhány fizikai tevékenység is ilyen. Például ha bemegyek az óceánba – azokban a pillanatokban úgy érzem, hű, szóval ilyen érzés nem törődni semmivel.

ELLE: A könyv vége a testi működés egy teljesen más aspektusával foglalkozik: a gyerekszüléssel. Hogyan változtatott meg titeket a szülés? Megváltoztatta a testetekhez való hozzáállásotokat?

E.R.: Nem voltam biztos benne, hogy az anyasággal akarom befejezni a könyvet, mert utálom, amikor azt mondják, az anyaság mindent megváltoztat. Erről is beszélek a könyvemben: gyerekből szextárgy leszel, majd pedig anya. De ez volt az egyik legerőteljesebb fizikai élményem. Nagy hatással volt rám, hogy bíztam a testemben – még akkor is, ha egy csomó ember körülöttem azt gondolta, jobban ismeri, mint én, vagy legalábbis valamiféle joga van hozzá. Csak akkor jöttem rá, amikor újraolvastam a művet, hogy az elején van egy esszé arról, hogy nem vagyok képes nemet mondani. És aztán a kórházban nemet mondtam, a testem pedig erre reagált, és megszületett a fiam. Az esszék írása elég erőt adott, hogy a szülőszobában annyira kapcsolódjak a testemhez, hogy azt mondhassam: „Nem fogunk vákuumot használni.” A testem pedig: „Nemet mondott. Meg kell szülnünk ezt a gyereket.”

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Emily Ratajkowski (@emrata) által megosztott bejegyzés

L.T.: Hasonlóan érzek. Átérzem, hogy gyerekek vagyunk, utána szexualizálnak minket, majd anyává válunk, és végül meghalunk. Mindeközben pedig a férfiak egy teljes életciklust élnek meg, és ez biológiailag nem fair. Az anyaság minden módon megváltoztatott. A lányom hatéves, és már látom, hogy néznek rá néha a férfiak. Szőke, óriási kék szemekkel, én pedig hiperérzékeny vagyok erre, mert én is éltem át hasonlót a múltban. Mindig azt keresem, vajon honnan jön a veszély. Nagyon ijesztő, szinte már én tárgyiasítom a lányomat, és ez folyamatosan kísért.

E.R.: Én először lányt akartam, de amikor megtudtam, hogy fiam lesz, fellélegeztem. Mert azt hiszem, a lányokkal előfordul – és több gyereket szeretnék, szóval meglehet, hogy még később foglalkoznom kell ezzel –, hogy már a pubertáskor előtt szexualizálódnak, és ennek tudatában is vannak. Van egy emlékem: csináltam egy szexi mozdulatot a szüleim konyhafalán. Körülbelül első osztályos lehettem, a szüleim pedig: „Ezt meg hol tanultad?”, mire én: „Csak úgy megtanultam. Ezt csinálják a nők.”

Forrás: Elle