Michel Houellebecq: Az irodalom Karl Lagerfeldje

Azt mondják róla, embergyűlölő. A Jean-Louis Aubert-rel közös dala, Guillaume Nicloux filmje, a versei és az Elle-nek adott interjúja alapján azonban Michel Houellebecq inkább nagyon is gyengédnek tűnik.

A fotózásra hozza a saját állandó sminkesét, szépen felöltözik, megfésülködik. „Kicsit Françoise Saganra emlékeztetek, nem?” – nevet. Szellemes, szívesen válaszol a kérdésekre, sármos, és láthatóan örül, hogy az utóbbi években sok dolga volt: szerepelt Guillaume Nicloux Michel Houelle­becq elrablása című filmjében, készített egy albumot Jean-Louis Aubert-rel, aki 16 versét zenésítette meg, dolgozik egy regényen és egy saját versantológián. A verseiben romantikus, szívesen beszél szerelemről, hódításról, alkotásról – és saját magáról, amit egyébként ritkán tesz meg. Találkozás egy lefegyverzően őszinte férfival.

Michel Houellebecq: Igen, és ez váratlan volt, mert előtte nem ismertük egymást személyesen. Küldött egy mailt, ami aztán egy hosszú levelezés első állomása lett. Carla Brunitól kapta meg a címemet. Jean-Louis vidéki házában dolgoztunk, ahol nagyon-nagyon jó minden, mondhatom, hogy paradicsomi. Ő elképesztően kedves, azt nem tudom, hogy én is olyan kedves vagyok-e, de mivel elképesztően elégedett vagyok, ez végzetesen jóindulatúvá tesz, az biztos.

MH: Hát de, az lehet.

MH: Nem nagyon hiszek sem az iróniában, sem a humorban a versek esetében, talán néha az illetlenségben. A költészet nem arra való, hogy nevessünk, hanem hogy lebegjünk.

MH: Igen. Erről egyébként az is árulkodik, hogy a lány, akit megkértem, hogy előszót írjon a verseimhez, a 19. századdal foglalkozik, a kedvenc irodalmi korommal: ez a romantika kora. Ha az ember nem romantikus, akkor az olyan, mintha tagadná a szerelem létezését. Pedig a szerelem azért valami.

MH: Igen.

Elle: Hogyan vigasztalódott meg?

MH: Többféle módszer létezik erre. Furcsa módon a Baudelaire által ajánlott eljárás a leghatásosabb: az utazás. A kábítószer nem működik hosszú távon, az alkohol még kevésbé.

MH: Nem, soha nem írtam semmi olyasmiről, ami nem sokkal korábban esett meg velem. Ahhoz idő kell, amíg az érzelmek annyira megnyugodnak, hogy írni lehessen róluk. Különben is, a Bernard-Henry Lévyvel közösen írt levelezéskötetem írásának idején egyértelműen kiderült számomra, hogy engem untat, ha saját magamról kell írnom. Szerintem nem lennék képes önéletrajzot írni. És ha azokat az önéletrajzokat nézzük, amiket értékesnek tartok közülük, mondjuk a Rousseau-ét vagy a Tolsztojét, azokban hihetetlen, hogy a szerzők mennyire pontosan emlékeznek pillanatokra, hangokra, illatokra... Nekem nincs ilyen jó memóriám.

MH: Igen, és szívesen elfogadom, hogy más könyveiben szerepeljek. Része vagyok a tájnak, egy kicsit mint Philippe Sollers, aki gyakran szerepel a regényeimben, és akit – úgy érzem – gyerekkorom óta folyamatosan látok a tévében, vagy Karl Lagerfeld.

MH: Nem töltök annyi időt öltözködéssel, mint ő, ez nyilvánvaló. Általában inkább azt szokták mondani, hogy kezdek elcsavargósodni. Ma az Elle kedvéért megerőltettem magam. Divattémában az egyetlen dolog, ami lelkesedést váltott ki belőlem, ez a szlogen volt: „Azok a lányok, akik Kookaïban járnak, idegesítenek!” Visszatérve a kollektív tudatban szereplő fontosabb emberekre, egyszer megpróbáltam összeszámolni, ki az, aki a leggyakrabban feltűnik a regényeimben, és ez Brigitte Bardot.

MH: Nem, nem különösebben, bár tárgyilagosan nézve is tényleg nagyon szép volt. De észrevettem, hogy sok ember számára ő A világsztár.

MH: Nagyon szeretem Hélène Risser-t, az újságírónőt, aki egy nagyon intellektuális elemző műsort vezet a Public Sénat csatornán. Ez az okos nők iránti perverz vonzódásom bizonyítéka, ami az én esetemben meglepő. Az én macsó reputációmnak van alapja, de azért az intelligenciát és az okosságot mindig nagyon erotikusnak találtam a nőknél.

MH: Igen, vállalom, van benne igazság. A szerkesztőm, Teresa Cremisi egyszer Kunderával szólva azt mondta nekem: döntsd el, hogy macsó vagy, vagy nőgyűlölő! Egy eldurvuló vitában ha a nő elkezd sírni, a macsó ellágyul és igazat ad a nőnek, a nőgyűlölő viszont csak még idegesebb lesz. Az én esetemben egyértelmű: sírással mindig meg lehet puhítani.

MH: Leginkább a klasszikus dolgok. De fenék mondjuk fontos. Amellett nem lehet szó nélkül elmenni.

MH: Ha meghódítanak. A hódítás nekem bonyolult.

MH: Egyáltalán nem. Nagyobb sikereim voltak, amikor még ismeretlenül tartottam felolvasásokat a verseimből. Ez egyébként még mindig működik, és újra be is bizonyosodott számomra, amikor láttam Jean-Louis Aubert-t a koncertjei alatt. Bizarr módon az alatt a rövid idő alatt, amikor önmagam vagyok és énekelek, nagyon fölmegy az ázsióm a nézőközönség homoszexuális tagajai között.

MH: Igen, és azt veszem észre, hogy ahogy öregszem, egyre nőiesebbé válok. Pár évvel ezelőtt még szerettel 250-nel száguldozni az utakon, de ez elmúlt, és szinte teljesen megfontolt autóvezető lettem. Dehát Párizsban vezetni...

MH: Jó kérdés, és rengeteg alkérdése van. Miért hagytam el Írországot? Totálisan elegem volt abból, hogy egy olyan országban éljek, ahol angolul beszélnek. Aztán: nem mehettem volna-e Svájcba? Az kétségetelenül jó hely. És végül: jól tettem-e, hogy visszajöttem Párizsba? Igen is, és nem is. Igen, amennyiben itt könnyebb olyan emberekkel találkozni, mint Guillaume Nicloux vagy Jean-Louis Aubert. Nem, mert én valójában sokkal inkább vidéki vagyok. És túlságosan ismerem Párizst, már nincs bennem kíváncsiság. Amikor nincs kedvem írni, nincs kedvem elmenni sétálni egyet.

MH: Mondjuk, hogy eljön a pillanat, amikor nehezebb magunkban tartani a mondandónkat, mint kifejezni, még akkor is, ha tudjuk, hogy ez utóbbi sok és nehéz munkával jár majd. Egy vagy két évvel, ami alatt író-gép vagyok.

MH: Felkelés után megpróbálok írni. Aztán egy idő után az már nem megy. Akkor adok egy-két interjút. Illetve vannak különböző tévés idősávok, amiket szeretek. Az bosszantó, ha fél hat előtt akadok el, mert akkor üresjárat van a tévében. Nem túl eredeti, de szeretem a főzős műsorokat. Olvasok is, klasszikusokat vagy kortárs irodalmat. Most egy elképesztő thrillert olvasok, Barbár mesék a címe. És nemrég olvastam el először egyben az egész Eltűnt idő nyomábant. Viszont amikor írok, nem tudok újságot olvasni. Minden, ami a való élethez kapcsolódik, zavaró tényező.

MH: Igen, de abban a pillanatban, amikor elkezdek írni, abbahagyom a hírek olvasását, azzal dolgozom, amit addig gyűjtöttem. Annak idején Hollande megválasztása még azelőtt történt, hogy írni kezdtem volna, szóval azt még követtem. És bár próbálok nem informálódni a világ dolgairól, azért időről időre néha belenézek a BFM hírtévébe.

MH: Inkább mint egy film! Hitchcock mondta, hogy minél jobb a gonosz, annál jobb lesz a film. És hát gonoszságban Buisson nem rossz. Jó figura. A hírek szereplői közül leginkább a Dupont de Ligonnes gyilkosság apafigurája fogott meg. (Az 50 éves férfi eltűnt, miután hat évvel korábban módszeresen kiirtotta az egész családját, a felesége és a négy nagy gyereke holttestét a kertjükben találták meg elásva – a ford.)

MH: Ezt Emmanule Carrère csinálja nagyon jól. Aki egyébként egy interjúban azt mondta: „Nagyon csodálom Houellebecq-et, akinél minden fikció.” És ez igaz is, a történeteim mind kitaláltak, ezért kell írás közben visszavonulnom az élettől.

MH: Nem, mert a könyvírás tulajdonképpen egy plusz életet jelent. Ott van a mindennapi életem, és egy másik, más szereplőkkel, akikkel mindig szívesen találkozom újra meg újra. Ami nehéz, főleg az elején, az az átjárás egyik életből a másikba. Erre elég jó eszköz a zene. Meghallgatni egy számot fülhallgatóval a fülemben, amíg leteszem a napi gondjaimat, az adóügyeimet, a betegségeimet. Van egy másik módszer, amit elég jól használtam régebben: felébredtem az éjszaka közepén, nem tudtam, mit csináljak, ittam egy kávét, és az álomból mentem át az írásba anélkül, hogy a napom elkezdődött volna. De mostanában nem tudok éjjel háromkor felkelni, túl fáradt vagyok.

MH: Semmit nem teszek az egészségem érdekében, bár egy interjúban elárultam, hogy omega-3-zsírsav kapszulákat szedek. A halál nem érdekel, de az öregedés iszonyúan idegesít, és az, hogy egyre rosszabbul látok, az még jobban. Emlékszem, amikor megjelent a Viagra, láttam egy interjút a tévében, amiben egy olasz férfi azt mondta: „Ha már nem áll fel, én megölöm magam.” Akkor elgondolkodtam ezen, és arra jutottam, hogy nem, én nem ölném meg magam. De ha megvakulnék, akkor igen. A nem látás gondolata a legborzalmasabb számomra.

MH: Nem hiszem. Inkább az a baj, hogy nincsenek bennem fékek. Amikor társaságban elkezdek inni, mindig teljesen kiütöm magam. Ha egyáltalán nem iszom, az megint más, de ha elkezdem, akkor nem tudok megállni. Néha arról ábrándozom, hogy lehetnék hedonista, elszivarozgatnék esténként.

MH: Leginkább a nőkkel kapcsolatos elszalasztott lehetőségeket. A lányok, akikkel nem mentem el, pedig ők akarták volna, csak egyszerűen nem vettem észre! Nagyon határozottan megbántam például azt az esetet, ami akkor történt, amikor életemben először Németországba mentem nyelvtanfolyamra: én 15 éves voltam, a lány 20, szerintem ideális felállás. Ha erre visszagondolok, a falba verem a fejemet!

Megjelent z ELLE magazin 2017. augusztusi számában.