Ilyen, amikor Anyukáddal együtt készülsz a maratonra

A közös sportnak is köszönhető, hogy ennyire ismerjük egymást

Anyukám nem tud sütni. Ez már akkor világossá vált számomra, amikor az iskolai ünnepségekre ígért házi sütik helyett a bevásárlóközpontból szerzett édességeket az utolsó pillanatban.

Nem a sütés az egyetlen, amihez nem ért, a varrás, hajfonás vagy a vasalás mind olyan tevékenységek, amiket hagyományosan az anyukáknak kellene csinálniuk és továbbadni a lányaiknak. Én viszont valami mást tanultam tőle, ami számomra sokkal nagyobb értékekkel bír.

Ő tanított meg futni. 10 éves koromtól kezdve minden este felhúztuk az edzőcipőnket és kocogtunk egyet a szabadban.

Áprilisban fogunk részt venni először egy maratonon. Amikor elmeséltem a barátaimnak, mindegyikük arcára kiült a döbbenet, nem értették, hogy miért szeretek az anyámmal futni. De úgy tűnik, ami másoknak rémálom, nekem az a kedvenc időtöltésem - kivéve persze az izomlázat és az izzadást.

Amellett, hogy néha logisztikailag szinte lehetetlen összeegyeztetnünk az időnket, imádunk együtt futni. Én a fővárosban élek míg ő vidéken, ezért legtöbbször telefonon beszéljük meg, ki mennyit edzett. A hétvégi látogatások alkalmával a reggeleket egy hatalmas futással indítjuk.

Miért éri meg futni?

Természetesen egészséges. A futás redukálja a stresszt, javítja a szívműködést és könnyebbé teszi a fogyást. Plusz, nemrég egy kutatásban olvastam, hogy minél több időt töltesz anyukáddal, annál tovább fog élni, szóval remélem az enyém 203 éves koráig velem lesz!

Csak felnőttként jöttem rá igazán, mennyire fontos szerepet játszik a sport a kapcsolatunk megerősítésében.

Amikor gyerek voltam, rendszeresen hallottam másoktól, hogy mennyire különbözök az anyukámtól. Míg neki hosszú, szőke haja és keskeny arcformája volt, nekem világéletemben kerek arcom és sötét színű hajam. Sokáig azt hittem, hogy semmi közös sincs bennünk, viszont a sportnak hála rájöttem, hogy igenis hasonlítunk egymásra, csak épp sokkal mélyebben, mint a hajszín vagy más külsőségek.

Például, mind a ketten perfekcionisták vagyunk, állandóan jobbra törekszünk. Hiába örülünk egy percig, hogy sikerült teljesítenünk azt a távot, amit célként kitűztünk, rögtön arról beszélünk, hogyan lehetnénk még jobbak. Ez valószínűleg azért van, mert éhezünk a kihívásra: futottunk már hóesésben, szakadó esőben, mínusz fokban, de negyven fokos hőségben is.

Lehet, hogy fele annyi idős vagyok, mint ő, de nem akarok minden áron gyorsabb és ügyesebb lenni. 55 évesen az anyukám fittebb, mint a legtöbb barátom. Amíg a hosszútávfutás iránti kitartása rendületlen, a tempója egy kissé lassú. 26 évesen, ezzel szemben, nekem nincs meg a kellő türelmem és kitartásom, hogy a hosszú távot komótosan kocogjam le ahelyett, hogy minél gyorsabban túllegyek rajta.

Végül is, mind a ketten tanulunk valamit a másiktól. Én azt, hogyan tartalékoljam és osszam be az energiámat, és hogyan tartsam életben a versenyszellemet. Ő pedig azt, miért hasznos az intervallum edzés és miért fontos az erőnlét növelése, ami miatt ő is sokkal jobban bírja a hosszú távot.

16 év elteltével, csak most kezdek rájönni, kezdenek megcserélődni a köztünk lévő szerepek. Kiskoromban anyukám ragaszkodott hozzá, hogy ő fusson a járda azon szélén, ami az úttesthez van közelebb.Most már én futok elől, hogy feltérképezzem az ágakat és gödröket az ösvényen, nehogy belelépjen. Mostanában mindig megfogom a kezét, ha átfutunk egy zebrán. A futásnak köszönhetően ráeszméltem, hogy a kapcsolatunk folyamatosan fejlődik és ma már én vagyok az, aki a védelmező szerepét tölti be.

Nem csak anya-lánya vagyunk, akik együtt futnak, sokkal inkább két felnőtt nő, akik élvezik egymás társaságát.

Aki már tapasztalt futó, tudja, hogy a futás nehéz sport. Nem csak fizikailag, mentálisan is. Futás közben kikapcsol az agyad, a tested átveszi az irányítást, hogy csak az útra koncentrálj.

Azért előfordulnak az olyan napok is, amikor kényszerítenem kell magam, hogy felkeljek a kanapéról. A futás nem csak közelebb hozott minket egymáshoz anyukámmal, de egyfajta terápiaként is elkezdett működni.

Egymás mellett az utcákon cikázva könnyebben tudtunk beszélgetni. Akár arról van szó, hogy anyukám aggódik a nyugdíjas évei miatt, akár arról, hogy pénzügyi gondjaim vannak, mindig ott vagyunk egymásnak. A futás tökéletes emlékeztetőként jelzi, hogy mindenkinek megvannak a maga problémái. Ahogyan végigevickéltem a húszas éveimen anélkül, hogy halvány lila gőzöm lett volna, hogyan indítsam be a karrierem, megkönnyebbülést jelent azt hallanom, hogy a szüleim sem tudták sokáig, mit akarnak kezdeni az életükkel.

Egyszer el fog jönni az a nap, amikor anya és én már nem fogunk tudni együtt futni, amikor a testünk megöregszik és a maratoni érmeinket por lepi be. Igyekszem tudatosan nem magától értetődőnek venni a kapcsolatunkat és ezt a közös időtöltést.

De ha úgy is alakulna, hogy akár holnaptól nem tudnánk közösen futni, az elmúlt évek emlékeit már senki sem veheti el tőlünk. Hálás vagyok, hogy az életem egyik legnagyobb szenvedélyét meg tudtam osztani az anyukámmal.

Amikor a maratonon a célegyenesbe érek, nem a díjra vagy az elért helyezésre fogok gondolni, inkább megszorítom anyukám kezét és együtt örülünk annak, hogy sikerült lefutnunk a maratont, mindkettőnknek.