Hódolni a furcsaság és a szépség előtt

Interjú Cecelia Ahernnel, a P.S. I Love You szerzőjével

Egy dokumentumfilmes stáb rátalál egy hegyek közt megbúvó házikóban élő fiatal nőre, akit Laura Buttonnak hívnak, Írország délnyugati részén. Laurának van egy bizarr és különleges képessége, minden körülötte lévő hangot utánozni tud, így kommunikál, így dolgozza fel az őt körülvevő hangokat. Annyira elbűvöli a stábot a lány, hogy arra kérik, legyen új dokumentumfilmjük alanya. Laura vonzódik a hangmérnök Solomon-hoz, ezért beleegyezik a felkérésbe. Élete gyökeresen megváltozik, ahogy szabad hegyi életét a modern városi létre cseréli. A történet a hangokról szól, egy nőről, aki mindent hall, amit a modern társadalom már nem, egy nőről, akit a természethez való kapcsolata formált olyanná, amilyen lett.

Amikor a Lantmadár ötlete megfogalmazódott bennem, igyekeztem minden, a lantfarkú madárral kapcsolatos anyagot felkutatni. Meglepett, milyen kevés információt találtam, de sikerült rálelnem Ambrose Pratt könyvének egy régi példányára, melyet 1933-ban adtak ki. Pratt könyve más volt, mint a többi, mert az esettanulmánya egy Henry névre hallgató lantmadárra koncentrálódott, és rendkívül pontosan sikerült bemutatnia a madár személyiségjegyeit. Úgy éreztem, a madár emberré vált azáltal, hogy ilyen mélyen megismertem a lantfarkú jellemét, ez hozzásegített ahhoz, hogy megtaláljam az utat a történet főszereplőjéhez.

Az elején nem volt ilyen szándékom. Már befejeztem a könyv szerkesztését, éppen el akartam küldeni a nyomdába, amikor eldöntöttem, hogy Pratt szavai útmutatóul szolgálhatnak a történet felépítésében, amit négy részre osztottam. Az első részben Pratt elmagyarázza, milyen környezetben él a lantmadár és miért választja ezt lakóhelyéül, ezzel megismerjük Laura világát és felfedezését. A második rész arról szól, hogy Laura elhagy egy világot egy másikért, ekkor Pratt szavai illusztrálják, milyen bátortalan, szégyenlős és mélabús a fogvatartott lantmadár, aki gyorsan elpusztul a rabságban. A harmadik részben kiderül, hogy gyönyörű tollazatuk elvesztése után a lantmadarak ritkán táncolnak, nem énekelnek többé, már nem önmaguk, ez vezet Laura vesztéhez. Végül a negyedik rész a lantmadarak érdekes átváltozásáról szól, ami végül Laura utazásának végéhez vezet.

A lantmadár kizárólag gyönyörű vidékeken él, és mindenképpen egy olyan helyet kerestem, mint a Melbourne-i Sherbrooke Erdő. Egész életemben Írország délnyugati részén nyaraltam, ez a vidék olyan szépséges és megnyugtató, hogy úgy döntöttem, a Nyugat Cork-ban található lenyűgöző szépségű hegyekkel tarkított Goughane Barra-t választom. Ha a lantmadár Írországban élne, biztosan itt találnánk rá.

A kocsiban ültem a lányommal, vártuk, hogy elkezdődjön a tornaórája. Hogy szórakoztassam, lejátszottam neki egy lantmadárról szóló YouTube videót. A két perces anyag egy madarakról szóló David Attenborough dokumentumfilm része volt, melyben a lantmadár az erdő hangjait utánozza, de nemcsak a természet hangjait, hanem a kamera csapat felvevőgépét, a mobiltelefon csengőhangját sőt, egy láncfűrész távoli zaját, ahogy kivágják a fákat. A lányomat elbűvölte ez a kis madár és megpróbálta utánozni ezeket a hangokat. Ahogy hallgattam őt, bevillant egy ember, aki képes a körülötte lévő hangok utánzására.

Rögtön elborított az adrenalin, teljesen felvillanyozódtam ettől az ötlettől, és azonnal tudtam, hogy egy olyan történetet fogok megírni, ami egy fiatal nőről szól, aki elszigetelten él egy erdőben és a lantmadár személyiségjegyeit viseli. Minden regényemben arra törekszem, hogy új és érdekes kihívást jelentsen számomra, és nagyon izgatott az, hogy egy madár karakterét használjam a karakter felépítéséhez. Eredeti és újszerű gondolatnak tartottam, elmerültem egy ismeretlen világban és sokat tanultam belőle.  Mivel Laura egy lantmadár emberi manifesztálódása, már kész is volt a karakter, aki kizárólag pompázatos, gyönyörű helyeken él, visszahúzódó és szégyenlős, gyűjtögető életet él, mély tisztelettel bánnak vele az erdő lakói és rabságban elpusztul. Amikor megtudtam, hogy a hím lantmadár azért énekli ezeket a dalokat, hogy felhívja a párja figyelmét, akkor tudtam, hogy egy romantikus szerelmi történet is kialakulóban van.

Azt hiszem, egy olyan tudományos elme, mint Pratt, aki mindent tudott a lantmadakról, inkább az ellentmondásokat és a képtelenségeket emelte volna ki a könyvből, de azért szeretném azt hinni, hogy tudná, mély tiszteletet és megértést éreztem e nagyszerű lény iránt és az volt a célom, hogy hódoljak a képességei, furcsasága és szépsége előtt.

Nem beszélhetek mindenki nevében, de rájöttem, hogy én nem tartozom közéjük. Megfigyelőnek tartom magam, az ötleteim is észlelés, képzelet és tapasztalás útján születnek. Amikor elkezdtem írni a regényt, rádöbbentem, hogy inkább a szemem használom, nem a fülem. Treníroznom kellett a fülem, hogy meghalljam a csendben elbújó hangokat. Olyan ez, mint amikor sokáig bámuljuk az eget és egyre több csillagot veszünk észre. Körbevesznek minket a hangok, de alig halljuk őket ebben a rohanó világban. Nem rossz dolog időnként lelassítani, figyelni a körülöttünk lévő dolgokra és meghallani a saját belső hangunkat is.

Nem használom arra a könyveimet, hogy bármire rávilágítsak, azt írom meg, ami a fejemből kipattan az adott időben, ezért írok, és ezeket a témákat akartam megvizsgálni és feldolgozni. Ebben a zajos és gyors világban fontos, hogy ne feledkezzünk meg arról, hogy csak rajtunk múlik, lelassítjuk-e a körülöttünk lévő dolgokat.

Én nem így látom! Szeretek emberekről szóló történeteket írni, és az emberek az érzelmeiken keresztül kapcsolódnak egymáshoz. Egy anyagból lettünk gyúrva, nem számít, melyik országban élünk, közösek a tapasztalataink. Inkább úgy vélem, hogy a történeteimet bárhol megértik, és nem szükségszerűen ír sztorik ezek. Azért játszódnak Írországban, mert ismerem ezt a vidéket, az itt élő embereket, a humorukat. Létfontosságú, hogy otthonosan mozogjak a történet helyszínén írás közben, ami hozzásegít ahhoz, hogy a történet és a karakterek létrehozásakor kockázatokat vállaljak.

Fotó:Vörös Szilárd, nyitókép: Bach Máté

Sose terveztem, hogy író leszek. Az írást egészen korán kezdtem, mindig éreztem a késztetést, hogy írjak, a saját magam szórakozására, mert megnyugtatta a lelkem, jobban aludtam éjszaka, ha már kiírtam magamból az aggodalmakat, a kételyeket, sőt az izgatottságot is. Újságírást és média kommunikációt tanultam, de jobban érdekelt a film és a TV világa, azt gondoltam, ez lesz az én utam egészen addig, míg ki nem adták az Utóirat: Szeretlek című könyvem. Akkor végeztem a főiskolán, és anyukám bíztatott, hogy küldjem el a történetet egy kiadónak. Nagyon örülök, hogy hallgattam rá és vettem a bátorságot.

Igen, ami a munkát illeti, nagyon fegyelmezett vagyok, erre összpontosítok. Évente egy könyvet írok, ami októberben kerül a boltokba, ezért januárban elkezdem az írást, júniusban leadom, a nyár szerkesztéssel telik, majd ősszel kiadják. Gyorsan írok; ahogy egy ötlet kipattan a fejemből, azonnal papírra kell vetnem, a végére kell jutnom, különben nyugtalan leszek. Heti négy napot töltök írással egy irodában 9-től 5-ig. Először mindig kitalálom a történetet, aztán azon dolgozom, hogy milyen karakter kerülne az adott helyzetbe. A karakter tölti meg élettel a történetet, a történet pedig a karaktert, hogy aztán közösen fejlődjenek tovább.

Ezt nagyon nehéz elmagyarázni, mert rengeteget gondolkodom rajta, és az ösztöneimre is nagy szükség van. Onnan tudom, hogy ideje elkezdeni írni, amikor meghallom a karakter hangját, megtalálom a könyv stílusát, és megállás nélkül zakatol a fejemben az első fejezet első néhány sora.

Nagyon sokféle regényt írtam már, van köztük romantikus témájú is, de mindegyikben ott van a szeretet valamilyen formája. Úgy érzem, technikailag nincs különbség egy ifjúsági és egy felnőtt könyv írása között, bár A Vétkes és A Tökéletes inkább a thriller kategóriába illik, politikai témája és gyors cselekménye okán. A Vétkes első verzióját hat hét alatt írtam meg, szenvedélyesen és dühödten, nem tudtam elég gyorsan papírra vetni a gondolataimat.

Nem lettem volna jó újságíró, nem érdekelt ez a műfaj. Az agyam folyton a ’Mi lett volna, ha?’ kérdés körül forgott, az újságírásnál sokkal jobban élveztem a kreatív írást, a TV és filmes tanulmányokat.

Vannak pillanatok, amikor nem tudok írni, de 15 év alatt megtanultam, hogy nem kell pánikba esni, egy idő után visszarázódom.

Rendszeresen mesélek nekik történeteket, de sose írom le őket. Pedig jó ötlet lenne, mert elfelejtem a mára több ezerre duzzadt sztorit.

Az elején meglepett, milyen hasonlóak vagyunk mi, emberek, szerte a világban. Ez megnyugtat és felbátorít, íróként és emberként egyaránt. Mindegy, mit élünk át az életben, a tudat, hogy mások is hasonló tapasztalásokon, érzéseken mennek keresztül, segít abban, hogy ne érezzük annyira egyedül magunkat.