Ez a zene olyan, mint a drog

Interjú Fischer Ádámmal

Emlékszik rá, mikor hallotta először Wagner zenéjét, úgy, hogy tudta is, mi szól?

Nyolcévesen a Tannhäusert egy bayreuthi rádióközvetítésben, és rémesnek találtam. Csak később, felnőttként értettem meg, miért tartották fontosnak a szüleim, hogy meghallgassuk. Akkoriban, az 50-es évek végén nagyon kevés lehetőség adódott a nyugati világgal kapcsolatot teremteni, és apámnak rendkívül sokat jelentett, hogy végighallgathatott egy bayreuthi egyenes közvetítést.

És melyik volt az a Wagner-darab, amit először hallgatott úgy, hogy élvezte is?

Tizenhat éves koromban a Trisztán és Izolda. Korábban, 11 évesen már nagyon tetszett a Lohengrin, megtanultam előre a dallamokat, felkeltette az érdeklődésemet a hattyú-téma, de igazán ebbe a zenébe a Trisztánnak köszönhetően szerettem bele. A Trisztán valódi kábítószer, mákony, újra és újra akarja hallgatni az ember. Bele kell merülni, mert aki távolságtartóan hallgatja, annak nagyon unalmas tud lenni. Kezdetben a Bayreuthi Ünnepi Játékokon is sokkal nehezebben tudták eladni a jegyeket erre a darabra, mint mondjuk A nürnbergi mesterdalnokokra. De az a fontos, hogy az meg legyen győződve az igazságról, aki hallgatja, és hogy hányan vannak, az nem érdekes.

Mit javasolna azoknak, akik még csak most ismerkednek Wagner zenéjével, melyik művével kezdjék a barátkozást?

Szerintem A Nibelung gyűrűjével érdemes kezdeni, mégpedig felkészülve, úgy, hogy megismerkednek a főbb motívumokkal, megértik a történetet, a Ring szövevényes mondanivalóját. Wagner korában kezdődött a tudatalatti felfedezése, és ő ezt a Ringben a mesterien végzi, így még akik nem nagyon értenek a zenéhez, azokat is megfogja ez a motívumtechnika.

Ön szerint mi az oka annak, hogy miközben azt senki nem szokta mondani, hogy nem szereti Mozartot vagy Beethovent, Wagner a mai napig megosztó, az emberek vagy rajonganak a zenéjéért, vagy ki nem állhatják?

Azért én ismerek olyanokat, akik Mozart zenéjéről jelentik ki, hogy biztosan nagyon jó, mert mindenki dicséri, de ők unatkoznak tőle! Wagner valóban senkit nem hagy hidegen, ez az intenzitásával magyarázható. Wagnerben, ahogy egyébként Beethovenben is, azt érzem, hogy abszolút nem törődtek a közönséggel. Tudták, mit akarnak, és nem hagyták magukat befolyásoltatni elvárásoktól, gazdasági szükségszerűségektől. Wagner volt az, aki még amikor éhezett, és semmi kilátása nem volt arra, hogy valaha sikeres lesz, azt tervezte, majd épít egy operaházat, eljátszik ott egy négyestés operát, és utána felgyújtja az épületet, hadd égjen le. Pont az ellenkezője ő a 18. század szerzőinek, akik végső soron szolgák voltak, és úgy álltak hozzá, ha a gróf úr ilyen zenét akar, akkor ilyen zenét írok, a gróf úr akarata és kívánsága ihlette meg a fantáziájukat. Haydn addig nem is kezdett gondolkodni egy darabon, amíg nem rendelték meg tőle, úgy vélte, minek dolgozzon hiába. Wagner vízválasztó volt a zeneirodalomban.

Vajon miért gyakorol Wagner zenéje valósággal drogszerű hatást az emberre?

Ezt már nagyon sokan kutatták, vitatkoznak az okán, de hogy létezik ez a hatás, az biztos. Én nem vagyok Wagner-függő olyan értelemben, hogy ne tudnék más zenét is élvezni és szeretni, de érzem a függőség mechanizmusát. Nekünk a feladatunk az, hogy előadjuk a darabot, nemcsak az, hogy élvezzük, de ha nem élvezzük, akkor nem tudjuk átadni ezt a zene jelentette örömet.

Nem borzasztó nagy munka négy nap alatt végigvezényelni az egész Ringet?

De igen. Ezzel visszatértünk a mákony kérdéséhez: csak annyit tudok mondani, hogy nem vagyok fáradt egy-egy előadás végén, pedig kellene, hiszen olyan mértékű koncentrációt igényel. Más szerző esetében nem tudnék négy napon keresztül tizenhat órát vezényelni, de Wagner nem fáraszt.

Nemrégiben Londonban hangverseny közben felugrott egy néző ön mellé a pódiumra, hogy selfie-t csinálhasson önnel és a zenekarral a háttérben. Vajon a jövőben ilyesmire is fel kell készülnie egy karmesternek?

Én nem voltam rá felkészülve, eleve később vettem észre az illetőt, mint a zenészek. A közönség megijedt, mert az ember annyi mindent olvas a terroristatámadásokról, és nem tudták, mi történt. Mi viszont tovább játszottunk. Ha nagyon őszinte akarok lenni, engem annál, hogy ott ugrált az illető, sokkal jobban zavart, hogy beleénekelt egy fiszt az Esz-dúr akkordba, ami ott hamis hang! Úgyhogy ha megvan az a selfie, akkor én nagyon dühösen nézek rajta.

Fotók: Kotschy Gábor, Müpa