Az üzletben van barátság

Interjú Varga Zoltánnal, aki médiabirodalmat épít

Az irodája ajtaja faékkel van kitámasztva – nem nagyon szokták zárni. Open door policy, ugyebár. Az első kérdés éppen ezt a nyitottságot igyekszik tesztelni.

ELLE MAN: Ha most beállítanék hozzád azzal az ötlettel, hogy tegyünk híres embereket a francia kártya lapjaira és így áruljuk, adnál rá pénzt?

VZ: Haha, nyitott vagyok minden új kezdeményezésre, nem zárkózom el semmi elől.

Tehát igaz, hogy így szerezted az első milliódat, nem csak városi legenda...

Abszolút igaz, a Balaton parton voltunk újságkihordók az egyik barátommal, akkor jött az ötlet. Szerencsénkre Farkas Lajos grafikus dolgozott nekünk, aki véletlenül a Postabanknak is dolgozott. A kész karikatúrák annyira megtetszettek neki hogy bevitte a Postabankba, ahol megmutatták Princz Gábornak (a Postabank akkori vezérigazgatója, a szerk) és azonnal meg akarták venni. Princz Gábor látott fantáziát az ötletünkben és adott 1 millió forintot. De jó is volt a termék, én addigra már éltem Németországban két évet, tudtam, ki érdekli a németeket. A kapott pénzből kinyomtattuk a kártyákat, amiket német turistáknak árultunk. Nagyon jól ment a dolog.

Nekem is van egy pakli Postabank logós francia kártyám, amelyet a rendszerváltás utáni első politikai elit karikatúrái díszítenek, ezt is ti csináltátok?

Nem, az már a mi ötletünk koppintása volt, de nem is ez az érdekes, hanem az, hogy tavaly megkeresett Princz Gábor és szívességet kért, emlékeztetve arra, hogy akkor régen ő is segített nekem. A két szívesség azonban nem volt arányban, úgyhogy nem tudtam segíteni.

De ez egyáltalán reális? Mármint hogy egyszer, több mint két évtizede tettem neked egy szívességet és most cserébe én kérek tőled valamit. Ez így működik?

Akár működhetne így is. Ha velem valaki korábban valami jót tett, azt én abszolút honorálom. Életből vett példa, hogy nemrég jöttem haza a National Geographic konferenciájáról, ahol meghosszabbítottuk a szerződésünket öt évre, noha nem kellett volna. De volt velük korábban egy jó élményem. 1988-ban jártunk Ázsiában, hárman mentünk barátok, mindenfelé eljutottunk, még Észak-Koreába is. Az utazást megelőzően írtunk egy levelet a National Geographicnak, hogy jó lenne, ha finanszíroznák az utunkat vagy legalább egy kis pénzt adnának. Nem adtak egy fillért sem, de egy hónap múlva írtak egy nagyon kedves hangú levelet, hogy gratulálnak, hogy Kelet-Európából ilyen útra vállalkozunk, és sok sikert kívánnak hozzá. Annyira jólesett, hogy emberszámba vettek, hogy amikor bejöttem ide a kiadóba, tudtam, hogy ez nekem kell. Kicsit hollywoodias a történet, hogy a kisfiú, akit régen bátorítottak, most a lap kiadójaként tér vissza, de a szándék, hogy én ezt a lapot továbbra is ki akarom adni, innen ered, hogy jó emlékeim fűződnek a National Geographichoz. Tettek régen egy gesztust, amiről úgy gondoltam, hogy most vissza tudom adni.

És ha már itt tartunk, milyen álmai voltak annak a bizonyos kisfiúnak 10 vagy 16 évesen? Sportkocsit akart? Netán helikoptert, tengerparti nyaralót?

Nem voltak ilyen vágyaim. Egyetlenegy álmom volt, hogy egyszer majd lesz egy kastélyom. Gimnáziumban meg az egyetemen pedig már arról ábrándoztam, hogy ebben a kastélyban menedzsmentoktatás folyik majd. A dolog csak félig valósult meg, mert a kastély ugyan már megvan, de még nincs felújítva.

És hol van ez a kastély?

Lókúton, Zirctől nem messze, a Bakonyban. Gyönyörű épület, amihez földeket is akartam venni, de az nem sikerült. Biohotelt akartam belőle csinálni, amihez terület kell, anélkül nem sokat ér.

Szóval a kastély az egyetlen gyerekkori álmod, amire emlékszel.

Igen, de én mindig igyekeztem hamar megvalósítani az álmaimat. Például egész gyerekkoromban dolgoztam. Tíz évesen már nyulaim voltak. Az egész úgy indult, hogy valaki adott nekem egy nyulat, én pedig kivettem az összes könyvet a könyvtárból, ami a tenyésztésükkel foglalkozott és áttanulmányoztam. Aztán volt 100 nyulam is. Leadásra mentek, úgyhogy ez üzlet volt. A testvéremmel kötöttem egy egyezséget, hogy amíg én pénzt keresek és ő egyetemre jár, addig én fedezem az ő költségeit, és amikor majd én járok egyetemre, akkor ő már kereső ember lesz és ő fedezi majd az én költségeimet.

Ezt a szükség hozta így, mert a család nem engedhette volna meg magának a taníttatásotokat?

Nem, ez egy egyezség volt köztem és a bátyám között. Egyébként Bonyhádon nőttem fel, édesanyám betanított munkás volt, édesapám bányász és relatíve jól keresett. De ennek meg is fizette az árát. Komlóra járt dolgozni három műszakban, hatszor volt omlás alatt, rengeteg sérülést szenvedett el a bányában, előfordult, hogy egy évet kellett gipszben feküdnie, szilikózisa lett, volt agyvérzése is már sajnos.

És mindez rád hogyan hatott gyerekként? Azt mondtad, hogy na, én aztán nem akarok így élni, inkább gazdag leszek? Mennyire akartál gazdag lenni?

Nem jobban, mint bármelyik másik gyerek. Azt láttam, hogy dolgozni kell és egész életemben dolgoztam is. 14 évesen már elmentem kőművesek mellé segédmunkázni, 15 évesen meg a téglagyárban kaptam munkát. Na, az kemény volt. De egész életemben dolgoztam.

A szüleid mit szerettek volna, mi legyen belőled?

Nem akartak befolyásolni semmilyen irányban. Édesapám egyetlen dolgot mondott, de azt nagyon sokszor, hogy tanulj, fiam, tanulj, mert akkor jobb életed lesz, mint nekem! Ez belém égett.

És mikor kezdett kikristályosodni, hogy nem bányász leszel vagy tanár, hanem közgazdász?

Ez a véletlen műve volt. Gimnazista koromban nagyon szerettem a történelmet meg a matematikát. Indultan tanulmányi versenyeken is, matematikából az OKTV és az Arany Dániel versenyen továbbjutottam a második fordulóba, de mindez inkább a szorgalmamnak, és kevésbé a tehetségemnek volt köszönhető.

Szóval szorgalmas voltál és nem az a rebellis típus, aki a szünetekben a fiú vécébe jár cigizni.

Egyáltalán nem voltam rebellis. Egyrészről az életem nagyon zárt volt. Gyerekkoromban súlyos epilepsziás voltam, ami aztán az idők során elmúlt, úgy hogy évtizedek óta gyógyszert se kell szednem, volt a tanulás, az olvasás és az atlétika, semmi más.

Mit atletizáltál?

Diszkoszvető voltam, a legnagyobb eredményem az, hogy egyszer országos döntőbe kerültem. A sport mindig is nagyon fontos része volt az életemnek és most is az. Mert rendszert visz az hétköznapjaidba, megtanulod, hogy van kötelességed, amit ha elvégzel, akkor jön a siker. De visszatérve nekem nagyon egyszerű életem volt: tanultam, sportoltam és rengeteget olvastam. A könyveken keresztül ismertem meg a világot. Nálunk otthon nem voltak könyvek, a szüleim nem olvastak, nekem magamnak kellett felépítenem a könyvtáramat. Ez a mániám mind a mai napig megmaradt. A könyvvásárokról mindig úgy jövök haza, hogy leszakad a karom, annyi könyvet veszek. Persze nem tudom mindet elolvasni, de már csak a tudat, hogy ott van a polcon, az jó érzés.

Tehát: szorgalom, könyvek, sport – ez elég lenne ahhoz, hogy valakiből sikeres üzletember legyen?

Nem. Ehhez kell még egy bizonyos fajta karizma is. Nem mondom, hogy ez a karizma teljes egészében megvolt bennem 20 éves koromban, mert későn érő típus vagyok, de az alapjai ott voltak. Én ezt soha nem tanultam, soha nem coachingolt senki, ami ma ebből a karizmából megvan, azt magamtól fejlesztettem ki. Illetve két nagyon fontos ember volt az életemben, akikre mentoromként tekintek. Az egyik Katz Sándor, a Rátz Tanár Úr Életműdíjas matematika tanárom Bonyhádon. Neki nagyon sokat köszönhetek, ezért is hoztam létre egy matematikai alapítványt, amelynek segítségével nagyon szép eredményeket érnek el a bonyhádi diákok országos és nemzetközi versenyeken is. Két éve ezért megkaptam a Kármán Tódor díjat.
A másik meghatározó ember az életemben pedig Ungár András, aki mentorom, tanárom és amolyan pótapám is volt.

Akivel a BIF-ben, a Budapesti Ingatlanhasznosítási és Fejlesztési Nyrt-ben voltatok tulajdonostársak. Szóval üzletben mégis van barátság.

Igen, van.

És mi volt előbb, az üzlet vagy a barátság?

Amikor legelőször találkoztunk, András kifejezetten antipatikus volt. Még a Credit Suisse First Bostonnál dolgoztam (1991-2001, a szerk.), amikor András ügyfélként olyan elképesztő kívánságokkal állt elő, amiket én felháborítónak tartottam.

Állítólag fantasztikusan jó humorú, lehengerlő személyiség volt.

Igen, de tudott nagyon kemény is lenni. Viszont rendkívül érzékeny volt és megvolt benne az a képesség, hogy akivel csak találkozott, mindenkit el tudott varázsolni, ahogy engem is.

Azt szokták mondani, hogy a hosszú barátság titka a pontos elszámolás, de olyan hírek keringenek, mintha vele nemhogy pontos, de semmilyen elszámolás nem lett volna.

Így van, Andrással soha nem volt semmilyen pénzügyi vitám, a kettőnk között a kapcsolat nagyon-nagyon jó volt. Amikor András 2006-ban meghalt, én nagyon mélyre kerültem. Hatalmas űr keletkezett bennem. Azt gondoltam, hogy nem jó a világ és el is mentem egy Camino zarándoklatra. Azt gondoltam, hogy helyére kell tennem a dolgokat. András április 6-án halt meg, és májusban én már az El Caminón gyalogoltam.

És ez helyre tette benned, amit helyre kellett?

Igen. És még egy fontos dolgot kaptam tőle, amit leginkább úgy neveznék, hogy fókusz. Azaz tudom, hogy mit akarok és a lényegtelen dolgokat ki tudom zárni.

Egyébként vallásos vagy? Már csak a Camino miatt kérdezem...

Katolikus vagyok, voltam elsőáldozó, bérmálkoztam is, a szüleim hívő emberek, én nem igazán gyakorlom a vallásomat, évente kétszer megyek templomba, húsvétkor és karácsonykor.

Minél több pénze van valakinek, annál több a lehetősége is, hogy olyan életet éljen, amilyet csak akar. Te lehetnél akár playboy is és élvezhetnéd az édes életet, mégsem teszed. Miért nem?

Igen, sokan élnek így, de engem nem vonz ez élet. Más a neveltetésem, más az indíttatásom. Szerintem teljesen átlagos életet élek. Talán egy kicsivel van jobb autóm, mint az átlagnak (BMW 5, a szerk.), családi házban lakom, a családdal járok nyaralni. Ennyi.

Legalább valami költséges hobbi?

Nem, semmi. Én így érzem jól magam. Nagyon fontos a családom, a gyerekeim. Ha hétvégén el tudok menni a kislányommal biciklizni, annak nagyon örülök. Esténként otthon pingpongozni szoktunk. Mind a három gyerekkel (Kristóf 18, András 14, Zita 12, a szerk.) vannak közös programok.

Az interjú folytatását az ELLE Man aktuális, ősz-téli számában találják!