A Nyáry Krisztián-jelenség

Esze Dóra meztelen üzenetei, második rész. A beszélgetőtárs: Nyáry Krisztián

Elmondom, hogy került az életembe a Nyáry Krisztián-jelenség. Több tucatszor láttam a nevét értesítésekben a Facebookon, mire egyszer is kattintottam. Az értesítés mindig az volt, hogy Iksz Ipszilon megosztotta Nyáry Krisztián fotóját. Az tűnt fel, hogy minden alkalommal olyan barátaim terjesztették a képeket, akik sosem találkoztak még, és akik közt nincs kettő, aki ugyanazon a területen tevékenykedne: az egyik újságíró, a másik pr-es, a harmadik IT-s, a negyedik fulltime anyuka, az ötödik főállású blogger. És ez még nem is mindenki.

Ha esetleg akad olyan, aki nem tudja, miről van szó, Nyáry Krisztián példátlanul gyorsan népszerűvé vált napi posztjai tankönyv- és közterület-kompatibilis magyar írókat ábrázoló fényképek. Más szóval akikből érettségiztünk. A hosszú, anekdotikus és néhol novellisztikus képaláírások általában szerelmi háromszöget, balul kiütött viszonyt, tragikus viszonzatlanságot, látványos hűtlenséget, reménytelen epekedést, megalázó elutasítást, fojtott titkokat, évtizedes mélabút, és egészen ritkán szikrázó, tartós összhangot, békés boldogságot festenek le. Mi pedig, a Facebook lakosságának magyar nyelven olvasó közössége, fokozódó mohósággal zabáljuk, amit Krisztián ír.

A posztok villámkarriert futottak be. Ha terjesztésük egy közösségi kampányt szolgálna, a leghatékonyabbak közé sorolhatnánk: minőségi tartalomgyártás, a tartalomnak köszönhetően száz százalékig organikusan, exponenciálisan növekvő közösség, akik felszólítás nélkül interaktívak, egymással is, a márkával is beszélgetnek, a lájkok száma hatalmas, és ami ennél jóval jelentősebb, a megosztásoké is – mindez a Facebook fénykorát, rózsás ujjú hajnalát idézi, amikor még nem voltunk elcsigázottan immunisak a dugig telt, dugig inflálódott hírfolyamunkra.

Hihetetlenül gyorsan ívelt fel az irodalmi fotóalbumod. Hogy kezdődött?

Teljesen véletlenül. A síelésről keresgéltem a neten, amikor szembejött Radnóti és Fanni képe. Közzétettem és megdöbbentően sokan reagáltak. Másnap feltettem a falra egy képet Kosztolányiékról. Az is váratlanul népszerű lett. És hamarosan kérni kezdték a következőket.

Irodalmár vagy?

Eredetileg igen, Pécsre jártam magyar-esztétika szakra, bár annak idején művészettudománynak nevezték el, hogy ne a marxizmus-leninizmus tanszékhez tartozzon. Amikor diplomáztam, ott-tartottak. Tizenkilencedik századi magyar irodalommal foglalkoztam, de a tanársegéd odamegy, ahová vezénylik, fél éven át tanítottam huszadik századi dolgokat is. De most már tizenöt éve PR-ben tevékenykedem.

Fogod használni a facebookos tanulságokat a munkádban?

Közvetlenül nem, inkább arról van szó, hogy a munkám során is folyamatosan írok, és amióta megy ez az irodalmi sorozat, esténként arról, amit nagyon szeretek. A PR-nek az a lényege, hogy megtalálsz és érthetővé teszel egy pontot egy történetben, abból kibomlik egy másik történet, amit az emberek megértenek, szeretnek, elfogadnak. A sorozatomat talán azért szeretik az olvasók, mert keresem az ilyen pontot. Azt, amelyikben benne van az egész. Ezt a fajta viszonyomat egy történethez a munkám is meghatározza.

Konstatáltad, hogy webkettes kampány lett lett az akcióból?

Tulajdonképpen igen, de kampánynak csak azt lehet nevezni, aminek piaci célja van. Ennek egyáltalán nincs. Még az ismeretterjesztés sem piaci cél, bár egyre inkább úgy néz ki, könyv lesz belőle. Ez is utólag alakult így, kaptam ajánlatokat.

Mennyivel készülsz előre?

Csak néhány nappal. Mindig három-négy megírandó tétel van a fejemben. Akit kiválasztok, azon melegében megírom. Ha pedig szembejön egy fontos sztori, bedobálom egy word file-ba a linket meg a töredékes mondatot. Ennyi a tudatosság benne.

Mi a posztok rendszere?

A történetek nagy része, mint az élet legtöbb története, szép-szomorú. De ha épp brutálisan depressziósat posztolok, törekszem arra, hogy másnap viszonylag vidámat olvashassunk.

Megváltozott a viszonyod az irodalomhoz?

Kassákhoz mindenképp. Őt mint embert megutáltam. Abba is hagytam félúton – ő az egyetlen ilyen –, mert láttam, hogy nincs benne semmi szerethető. Ettől még nagy alkotó volt, bár szerintem képzőművészként nagyobb, mint költőként. Az legkésőbb középiskolában eldől, megszereti-e az ember az irodalmat. Sokkal többre lehetne menni ebben, ha kiderülne, hogy az írók és a költők nem papírmasé figurák. A tizenkilencedik század közepétől, amikor a polgári tanmenetbe olvasmányok kerültek, a szentek életrajzát váltották fel az alkotóké, de a funkció megmaradt. Ezek kultikus életrajzok. Kezdetben a nemzetért, aztán néha mozgalmakért, például a kommunizmusért harcoló alakokról lehetett tanulni. Ami ebbe a képbe nem fért bele, azt kinyesegettük. Petőfi halála után húsz évvel már minden gyerek tudott Petőfiről. Csak éppen az egy konstruált életrajz. Így van ez Adyval is. Mennyire más lenne a helyzet, ha már középiskolában azzal szembesülhetne egy gyerek, hogy az ismert írónak ugyanolyan problémái voltak, ugyanolyan gyarló volt, mint bárki más, akit ismer, hogy neki is nehezére esett dönteni két csaj között, már jobban szereti és nagyobb kedvvel olvasná. Nagy kérdése az irodalomtörténetnek, elegendő-e önmagában értelmezni egy művet, vagy kell hozzá a szerző életrajza is. Legitim álláspont, hogy nem. Az igazán nagy mű megáll az életrajz nélkül, de utóbbi mégiscsak nagyon sokat hozzátesz. Ha egy svéd pontos műfordításban elolvassa Radnótitól a Nem tudhatomot, talán megállapítja, hogy gyönyörű vers a hazaszeretetről, de milyen sokat ad hozzá, ha megtudja azt is, hogy e hazaszeretet nevében legyilkolták a költőt! És ha már ez így van, érdemes lenne azt is megmutatni, hogy hús-vér emberekről beszélünk és tanulunk. Nem dögunalmas figurák, amint például az iskoláikat bemagolván gondoljuk.

Ki érintett meg a legjobban?

Talán Polcz Alaine. Pedig évek óta tudom, amit megírtam, sőt ismertem őt magát is, gyerekkoromban még vigyázott is rám, de most állt össze, milyen szép történet az övé. Tudta, hogy Mészölynek voltak nőügyei, de soha nem olvasta el a leveleit, személyes papírjait, ott volt az összes egy fiókban, és nem kevés. Amikor Mészöly meghalt, Polcz elhatározta, hogy könyvet ír a szeretőkből, azért, hogy nekik is könnyebb legyen a gyász. Felkereste az összeset, csak egy nem állt vele szóba. Aztán megérintettek Adyék is. Csinszkát pedig Szendrey Júlia miatt értem meg. Egy fiatal nő számára nehéz nagyobb nyomást kitalálni, mint hogy ő legyen a nemzet özvegye. És még valami: jelentősen meghosszabbodott az „Ezt újraolvasom” lista, egy képzeletbeli falon vezetem. Persze majd nyáron.

Téged most kétségkívül beleng egy kis sztárság.

Ez még mindig részben meghökkent, részben kicsit szórakoztat.

Felelősséggel is felruház?

Tulajdonképpen igen. Egy barátom posztolt a falamra egy Szalóki Ági népdalgyűjtést, amelyben egy néni a „Szép a pina, ha fekete” kezdetű nótára gyújt rá. Elkezdtem gondolkodni, mit szól majd hozzá a közönségem, otthagyhatom-e. Végül nem töröltem, mégis az én falam, de igen, megjelent mint új szempont.

Mi a legjobb ebben a helyzetben?

Életemben kétszer hivatalos kommunikátor voltam a Városházán. Abban a pozicióban bármit mondasz, a szervezet helyett mondod. Így hát nagyon sokmindent nem mondtam soha. Most élvezem annak felszabadító hatását, hogy csakis azt mondok, amit akarok.