„A magabiztosságom abból fakad, hogy megértettem, ki vagyok”

Emberként és előadóként egyaránt magára talált a pandémia időszakában a Grammy-díjas kanadai énekesnő, Alessia Cara. Nemrég megjelent harmadik albuma, az In the Meantime dalai is ezt tükrözik. Az Elle újságírója a mentális és érzelmi kihívásokról, ezek feldolgozásáról és művészetté alakításáról faggatta a fiatal előadót. 

Van egy videó Alessia Cara Instagram-oldalán, amely kiemelkedik a többi közül. A néhány nappal a Shapeshifter és a Sweet Dream című közös dalpremier után közzétett felvétel intim részletességgel vezeti végig a nézőt a dalszerzés folyamatán. Az oversized Grey+Sloan Memorial Hospital pulóvert viselő, hosszú barna fürtjeit kusza kontyba kötő énekesnő Jon Levine producerrel együtt dolgozza fel a dallamok mechanikáját, néha egy zongora mellett ülve vagy egy akusztikus gitárral a kézben.

A kilenc perc és 15 másodpercben nincs egyetlen vérnyomást emelő vagy akár mémképes pillanat sem. A rövidfilmet nézni majdnem olyan, mintha a furcsa ASMR-videók nyúlüregébe csöppennénk. Nyilvánvalóan egy marketingkampány része, de úgy érzem, hogy összhangban van az „1000 igazi rajongó” elmélettel – amely szerint alkotóként akkor tudsz megélni, ha van 1000 ember, aki igazán hisz a munkádban.

View this post on Instagram

ALESSIA CARA (@alessiasmusic) által megosztott bejegyzés

Könnyen eldobható művészek

Ez a videó csak egy a sok közül, amelyeket Alessia Cara új kislemezének megjelenése alkalmából publikáltak. Az új dalok szövege a játékos önirónia és az önfeledt őszinteség között lavíroznak – ez a fajta megközelítés szöges ellentétben áll a mai zenei ökoszisztémával, amelyben a csúcszenészek sikere a könnyen azonosítható személyes márkától, a gyors tartalomkészítéstől és a 15 másodperces vagy annál is rövidebb idő alatt történő vírusszerű előállítás képességétől függ.

„Úgy érzem, hogy a művészek nagyon könnyen eldobhatónak érzik magukat, különösen azok, akik hozzám hasonlóan nem adnak ki folyamatosan tartalmakat” – mondja Cara a Zoom-interjúnk során, amelyet egy elegáns, fényesen megvilágított torontói társasházban ad. „Nem vagyok igazán jó az internet befolyásos oldalán, ezért nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy még mindig van hangom és helyem ebben a világban.”

Kétségtelen, hogy az elmúlt hat év alatt Cara bebetonozta a helyét a zeneiparban. 2013-ban, amikor az olyan platformok, mint a YouTube, egyre inkább lebontották a művészek és a közönség közötti határt, és felváltották a hagyományos módszereket az új előadók felkutatásában, Alessia Amy Winehouse és a The Neighbourhood dalainak feldolgozásai felkeltették a Def Jam kiadó figyelmét. Az ezt követő években a „Here” és a „Scars to Your Beautiful” című ritmusos antiparty himnuszok szereztek neki hírnevet, amelyek olyan kérdéseket vetettek fel, mint például: a házibulikon folytatott csevegések megérdemlik-e a komoly önvizsgálatot, illetve miért lesz a felnőtté válás mindig fáradságos munka.

Megtanult nemet mondani

2018-ra Alessia stadionturnék sorát tudhatta maga mögött, listavezető dalokban működött együtt Logickal, Zedd-del és Khaliddal, és igazi blockbuster filmekben csendültek fel a slágerei. Amikor történelmet írt azzal, hogy ő lett az első kanadai, aki elnyerte a legjobb új előadónak járó Grammy-díjat, logikusnak tűnt, hogy a karrierje új szakaszhoz érkezett. De az elismerések lenyűgöző listáját felhalmozni más, mint kitalálni, hogyan élvezd az elért eredményeidet anélkül, hogy túlságosan kritikus lennél magaddal szemben. Alessiának meg kellett küzdenie a stabilitás megtalálásával, miközben a csillaga egyre magasabbra emelkedett. „Minél több szem figyel rád, annál jobban ki vagy szolgáltatva a világnak – mondja. – Feszültté válsz, amikor egyre több ember számít rád. Ahogy öregszem, megtanulok nemet mondani és igazán vigyázni magamra.”

Az idén szeptemberben megjelent harmadik, In the Meantime című albumán Alessia továbbra is hű maradt jól bevált gyakorlatához, és a saját tapasztalatait használta fel kreativitása inspirálására. Az eredmény egy olyan művészről árulkodik, aki soha nem hagyott fel azzal, hogy alázattal és pontossággal próbálja megérteni a körülötte lévő világot. Az énekesnővel a zenei inspirációról, a gyógyulás megtanulásáról és arról beszélgettünk, hogy emberként és előadóként is magára talált.

Elle: Meg tudod határozni a pontos pillanatot, amikor találkozol egy olyan jelentőségteljes dologgal, aminek aztán egy egész albumot szentelsz?

Alessia Cara: Az indíttatást egy csomó mentális és érzelmi kihívás adta, amin éppen keresztülmentem. Még a járvány előtt egyfajta egzisztenciális krízisben voltam, és kezdtem magam szuper elveszettnek érezni. Nehéz megtalálni a célodat, amikor a célod a kapcsolatokra épül. Mert ha ezt elveszik tőled, akkor azt tudod kérdezni: „Akkor mire vagyok jó?” Nem vagyok hozzászokva, hogy ilyen sokáig üljek egy magamban, sok olyan dologgal kellett szembenéznem, amiről azt hittem, hogy már túl vagyok rajta, de valójában csak csendben nyomasztott. Ezeket a dalokat kényszerűségből írtam, hogy kiadjam magamból az érzéseimet. Aztán ráeszméltem, hogy ez akár egy teljes projekt is lehetne.

Elle: Úgy hangzik, hogy sok érzelemmel kellett megbirkóznod. Hogyan zajlott ez a folyamat?  

A.C.: Sok dal az érzelmek megtisztulásából jött létre, a magabiztosság pedig abból, hogy megértettem, ki vagyok. Azt hiszem, valahogy így tudnám leírni: „Gyógyulás: utat törni a sárban, és megtalálni a fényt az alagút végén.” Nem hiszem, hogy teljesen kilábaltam belőle, de most, hogy a projekt végén járok, az egyik lábam már az ajtón kívül van.

Elle: Ahogy idősödik az ember, egyre bonyolultabbá válik annak kitalálása, hogyan gondoskodjon magáról. A Sweet Dream című dal arról szól, hogyan küzdjünk a pihenéshez való jogért. Milyen a viszonyod az alváshoz?

A.C.: Nagyon sokáig küzdöttem az éjszakákkal. Annyira erősen támaszkodom a figyelemelterelésre, csak hogy átvészeljem a napot és eligazodjak az életemben. Bármikor, amikor nincs figyelemelterelés, minden kiömlik belőlem, mert nincs más dolgom, mint az ágyban feküdni és gondolkodni mindarról, ami valaha is történt velem.

Elle: Gondolom, az elmúlt hónapok ezt még inkább súlyosbították.

A.C.: Azt hiszem, az, hogy ez minden egyes nap ugyanúgy telt a járvány idején – nem volt semmi más dolgom, mint irracionális gondolatokon rágódni –, odáig fajult, hogy mindennap órákon át szorongtam és pánikrohamok törtek rám. Ez egy ördögi körré alakult, mert azt jelentette, hogy kevesebbet aludtam, ami még több pánikhoz vezetett. Úgy éreztem, mintha kinyitottam volna egy kaput, ami soha nem fog bezárulni. A gyógyulás akkor jött el, amikor elértem a mélypontot, és rájöttem, hogy tényleg abba kell hagynom a keményfiú szerepét. Ekkor adtam meg magam, jobb híján: elkezdtem terápiára járni és gyógyszereket szedni. Azt hiszem, a gyógyulás folyamata inkább ciklikus. Most már ott tartok, hogy a hátralépéseimet nem érzem ugrásoknak.

Elle: Hogy érzel azzal kapcsolatban, hogy a karriered olyan szakaszában vagy épp, ahol teljes mértékben megvalósíthatod az elképzeléseidet?

A.C.: Arra gondolok, hogy művészként óriási előnyöm van: minél jobban bízik bennem a csapatom, annál jobban bízom magamban. Már majdnem hét éve csinálom ezt. Fontosnak tartom, hogy olyan területeket is bejárjak, amelyeket korábban nem feltétlenül érintettem, mind magam, mind a közönségem szempontjából. Mindig is albumművésznek tartottam magam, és mindig is imádtam azokat az albumokat, ahol a művészek egy egész univerzumot hoznak létre a zenéjükkel. Most örülök, hogy van időm és kellő tapasztalatom, hogy ezt megtehessem.

View this post on Instagram

ALESSIA CARA (@alessiasmusic) által megosztott bejegyzés

Elle: Hogyan sajátítottad el ezt a látásmódot?

A.C.: Ezt mindenképpen magamba kellett nevelnem. Amikor fiatal vagy, és csak csinálod a dolgokat, és minden olyan gyorsan történik, félsz nemet mondani, vagy kiállni magadért, vagy akár csak megosztani a véleményedet. Úgy érzem, most már olyan helyen vagyok, ahol bízhatok a hangomban, és bízhatok abban is, hogy ha felemelem a hangom, tudom, hogy meghallgatnak, ami nagyon fontos.

Elle: Van valami, amit csak a rajongóid látnak a zenédben, de a világ többi része nem vesz észre?

A.C.: Azt hiszem, hogy a mainstream megítélésem nagyon sokban különbözik attól a képtől, ami a rajongóim körében él rólam. Van egy nagy csoportnyi ember, akik azt sem tudják, hogy még mindig zenét csinálok. Ha csak a rajongóim láthatnának, hallhatnának és érzékelhetnének, az csodálatos lenne. Tudom, hogy bíznak bennem és én is bízom bennük. A dalaim nagyobb biztonságban vannak a kezükben.

Forrás: Elle