130 éves a Vígszínház – 7 érdekesség, amit talán nem tudtál a legendás teátrumról

130 éves történettel büszkélkedhet a Vígszínház, a város és az ország egyik legnépszerűbb színháza. Az eltelt közel másfél évszázadban rengeteg izgalmas történet játszódott a színpadon és a színfalak mögött is. 

A boldog békeidők Budapestjének különlegesen mozgalmas éve volt 1896. Ekkor nyitotta meg kapuit a Városligetben helyet kapó Ezredéves Országos Kiállítás, ami a nemzetközi világkiállítások mintájára Magyarország történelmi múltját és jelenének technológiai, kulturális és gasztronómiai csodáit egyaránt mutatta be. A főváros hihetetlen iramban fejlődött, 1875 és 1900 között triplázta lakosságának és duplázta épületeinek számát. Duna hidak, rakpartok kerültek kialakításra ezekben az évtizedekben, aminek egyértelmű csúcs éve volt 1896. Ebben az évben épült meg a kontinens első kéregvasútja, az Iparművészeti Múzeum, a Műcsarnok, adták át a Ferenc József hidat, szinte készen állt a Központi Vásárcsarnok, használatba vették a Parlamentet és közben szerte a városban büszke bérpaloták sosem látott mennyiségben szaporodtak. Krúdy Gyula szavait idézve „szanfransziszkói” tempóban fejlődött a főváros. És ez volt az az év, amikor a Vígszínház először megnyitotta kapuit a nagyközönség előtt. 

1. egy víg részvénytársaság

Aki ismeri Budapest századfordulós történeteit és a kávéházak kultúraformáló szerepét, talán nem is lepődik meg azon, hogy a főváros színházaként létrejövő Víg „alapításának ötlete kávéházi, vagy mondhatjuk így is: szerkesztőségi beszélgetésekben merül fel.” – írja Magyar Bálint A Vígszínház története alapításától az államosításig: 1896–1949 című könyvében. A Vígszínház nem csak kulturálisan, de finanszírozási modelljét tekintve is új perspektívát hozott a magyar színházi életbe. A „víg”  műfajú (vígjátékokat, bohózatokat, könnyed, ún. szalondarabokat előtérbe helyező) – tehát a Nemzeti Színház népművelő küldetésével szemben inkább a szórakoztatást előtérbe helyező – színház létrehozásának elképzelése Fekete József hírlapírótól, a Magyar Salon című képes lap szerkesztőjétől és tulajdonosától származott. Első társa Silberstein-Ötvös Adolf volt, a Pester Lloyd színházi kritikusa, majd nemesi hátszelet és tőkeerős támogatókat is kapott a vállalkozás. Csatlakozott hozzájuk gróf Keglevich István – az Operaház és a Nemzeti Színház korábbi intendánsa – és több országgyűlési képviselő is. Az általuk létrehozott Magyar Vígszínház Egyletből alakult ki a Magyar Vígszínház Részvénytársaság, állami támogatást nem kapott, így kizárólag magántőke bevonásával hozták létre vállalkozásukat, elsőként a budapesti színháztörténetben. 

2. bátor vállalkozás

A Vígszínház helyszínének kiválasztásánál több opció is felmerült. Fekete József elképzelései között szerepelt az akkor már a város egyik ütőerővé váló Nagykörút vonalán, a mostani Corinthia Hotel telke, majd a Báthory utca, és a mostani Legfőbb Ügyészség épületének helyszíne is, de Pest egyik legfontosabb és legpezsgőbb utcája – ma és a századfordulós években is –, a Király utca is felmerült. A részvénytársaság a mai Szent István körúton (akkor Lipót körút) vásárolt meg egy telket, amely korábban a híres-hírhedt Új Világ mulatóhoz tartozott. Az Új Világ egy egykori sörcsarnok helyén működött, és egyaránt kedvelt találkozóhelye volt az előkelő társaságnak és az alvilág figuráinak. A korabeli újságok szerint merész döntés volt itt építkezni, mert a környék akkor még alig volt beépítve: a Lipót körút néptelennek számított, az Új Világ környékén pedig szinte senki sem élt.

3. sztártervezők

Bár a színház terveinek elkészítésére eredetileg Bobula János műépítészt kérték fel, a végleges épületet végül a kor igazi színházépítész-sztárpárosa, Ferdinand Fellner és Hermann Helmer tervezte. Az Osztrák–Magyar Monarchia és egész Európa ekkorra már közel húsz színházépületet köszönhetett munkásságuknak, tapasztalatukhoz nem férhetett kétség, s bár a magyar építészek támogatását előtérbe helyező közvélemény nem volt ezzel elégedett, szakmai szempontból megalapozott volt a döntés. Ahogy a színház saját kiadványa, az Illyés Ákos, a színház főmérnökének szerkesztésében megjelent, 125 éves Vígszínház épületének története könyv is írja „Fellner és Helmer (...) páratlan gyorsasággal és szakmai igényességgel” dolgozott, „tervezői tehetségükkel, ízlésbeli tévedhetetlenségükkel nehéz (...) lett volna felvenni a versenyt”. Mivel a kor színház-és operaépítészetének damokleszi kardját a megvilágításra használt gyertyák, fáklyák, olja - és gázlámpák használatából származó tűzesetek jelentették (csak az 1880-as évek első felében sokszor halálos áldozatokkal járó tűzesetek volt a Prágai Nemzeti Színházban, az aradi Színházban, a bécsi Ringtheaterben és a Szegedi Nemzeti Színházban is) a neobarokk, eklektikus épületben a kor technikai vívmányai felsorakoztak a „tűzhalál”elkerüléséhez. Az Operaházhoz hasonlóan itt is vasfüggöny, vészkijáratok sokasága, a korábban használt faszerkezetet fémvázak alkalmazása és záporberendezés elhelyezése a színpad felett. (Érdekesség, hogy ennek helyes működését biztosítandó, a színházat kötelezték ún. „záporszemlék” tartására, az illetékes hatóságok jelenlétében, az 1900-as években ezt közvetlenül az előadások után, nyilvános keretek között tartották meg, így a nézőkönözség is élvezhette ezt a különleges élményt.) A tervezőpáros számára megkötésként szerepelt, hogy csak hazai iparosok és művészek dolgozhatnak az épületen, ami 1895. április 1-ei alapkőletétele után szédületes tempóban készült el, 1896. április 15-én már meg is kapta az engedélyt. 

4. A modern magyar polgári dráma születése

Bár a kezdetekkor sok kritika érte a színházat amiatt, hogy repertoárján német nyelvű előadások is szerepeltek, a 20. század elejére a magyar színjátszás egyik meghatározó intézményévé vált, de  a Vígszínház nem csupán kulturális intézményként, hanem társadalmi találkozóhelyként is fontos szerepet töltött be új polgári rétegek életében.  A kor hagyományaival szakítva modern szemléletet képviselt: a Vígszínház színpadán láthatott először a budapesti közönség a polgári élet hétköznapjait bemutató darabokat, festett kulisszák helyett valósághű díszleteket, valamint természetes játékstílust és hétköznapi öltözékben színpadra lépő színészeket. Falai között, és a világot jelentő deszkákon bontakozott ki számos jelentős író pályája is. Itt tökéletesítette jellegzetes, zseniális humorral átszőtt írói stílusát, majd innen indult a nemzetközi siker felé a színház legendás „háziszerzője”, Molnár Ferenc is. Mellette olyan szerzők kötődtek szorosan a Vígszínházhoz, mint Bródy Sándor, Heltai Jenő, Szomory Dezső, Szép Ernő, Herczeg Ferenc vagy Hunyady Sándor – hogy csak a legismertebb neveket említsük.

5. a második világháború titkai 

A háborús évek alatt a Vígszínház nem csak a kultúra kedvelői számára jelentett biztonságot – még a német megszállás után sem állt le a színjátszás, a légiriadók kivételével –, hanem egészen konkrét rejtekhelyként is működött. Zsidó származásuk miatt bujkálásra kényszerülő színészek, köztük Várkonyi Zoltán számára biztosítottak menedéket a színház dolgozói. Két színpadmester, Sziklavári Lajos és Hriczu Béla emberéleteket mentett azzal, hogy az áram és víz bevezetésével „lakhatóvá” tettek egy a beszámolójuk szerint kopogtatással és a meglévő tervrajzok segítségével – írja a 125 éves Vígszínház épületének története – beazonosított és feltárt, törmelékkel megtöltött helyiséget. Bár a rejtekhely pontos elhelyezkedését nem tudjuk, a könyv szerzője valószínűsítit, hogy a keleti épületszárny alagsorának egyik helyisége lehetett. Budapest ostroma során az épület puszító találatot kapott, a hatalmas kupolát átszakító akna a nézőtéren robbant fel, ebben hatalmas károkat okozva, de nem ütött ki tűz és az épület szerkezeti egységei sem sérültek meg végzetesen, és az emlegetett pincében rejtőzködők is szerencsésen túlélték a belövést. 

6. második fénykor

A bomba okozta pusztítás okán a színház társulata évekre elveszítette otthonát. Az újjáépítés után, 1951-ben már, a kor szellemét tükröző néven, a Magyar Néphadsereg Színházaként fogadta nézőit, azonban 1961-ben visszakapta eredeti nevét, igazgatójává pedig Várkonyi Zoltánt nevezték ki. A rendező és színházvezető egészen 1971-ben bekövetkezett haláláig meghatározó alakja maradt az intézménynek. Irányítása alatt a Vígszínház egyszerre tudott korszerű és népszerű maradni: színpadán ismét helyet kaptak a modern európai és amerikai drámák, miközben a kortárs magyar szerzők számára is meghatározó bemutatkozási lehetőséget biztosított.

A hatvanas–hetvenes években itt bontakozott ki az a szellemi műhely, amit sokan a magyar dráma második aranykoraként tartanak számon. Örkény István, Eörsi István, Szakonyi Károly, Csurka István, Gyurkovics Tibor, Székely János és Sütő András művei mellett a következő nemzedék alkotói – köztük Nádas Péter, Bereményi Géza, Kornis Mihály, Spiró György és Esterházy Péter – is fontos szerepet kaptak a repertoárban.

A korszakot azonban nemcsak a szerzők, hanem a színészek tették emlékezetessé. A társulatban olyan művészek játszottak, mint Sulyok Mária, Bulla Elma, Bilicsi Tivadar, Benkő Gyula, Pethes Sándor, Tomanek Nándor, Tábori Nóra vagy Bárdy György, akik generációk számára határozták meg a Vígszínház arculatát.

Különleges hely illeti meg a színház történetében Ruttkai Évát. A fiatal színésznőre még 1945-ben figyelt fel Jób Dániel, aki a Zeneakadémián hallotta verset mondani, és hamarosan leszerződtette a társulathoz. Rövid nemzeti színházi kitérő után 1951-ben tért vissza a Vígszínházba, amely haláláig művészi otthona maradt. Emlékét ma is őrzi a lánya, Gábor Júlia által alapított Ruttkai Éva-emlékgyűrű, amelyet minden évben a társulat egy kiemelkedő tagja veheti át. A Vígszínház legendás szerelmi történetei közül – színfalakon innen és túl – talán a legismertebb Ruttkai Éváé és Latinovits Zoltáné. Közös szerepléseik közül kiemelkedik az 1963-as Rómeó és Júlia, amelyet Várkonyi Zoltán rendezett, és amelyet a mai napig a magyar színháztörténet egyik legendás előadásaként emlegetnek.

7. Rekordok színháza

A Vígszínház a későbbi évtizedekben, a rendszerváltás után is megőrizte kiemelt szerepét a főváros és az ország kulturális intézményei között. A Vígszínház több előadási rekorddal is büszkélkedhet. Ilyen például A dzsungel könyve, amelyet több mint 1300 alkalommal játszottak, valamint A padlás, amely már szintén átlépte az ezredik előadást.

A társulat leghűségesebb tagja Szatmári Liza volt, aki 2024-ben bekövetkezett haláláig 73 éven át tartozott a Vígszínházhoz. A színház saját megfogalmazása szerint a Vígszínház mindig meghatározó szerepet töltött be a magyar kulturális életben, és fontos irányadója volt a hazai színházi világnak.