Chicago a Katonában: Rezes Judit és Mentes Júlia a szerepekről és a belső folyamatokról

2025 decemberében mutatta be a Katona József Színház a Chicago című musicalt Székely Krisztina rendezésében, a Kamra terei alakulnak át egy füstös, jazzes, botránnyal és gyilkossággal teli klubbá. 

Először az 1970-es években mutatták be a Chicago című musicalt, Bob Fosse kultikussá vált koreográfiájával (társalkotóként és rendezőként is ő jegyezte az eredetit), amit közepes sikerrel játszottak pár évig. A kritika túl nyersnek, sötétnek és cinikusnak érezte azokat az állításokat, amit a darab a hírnévvel és az igazságszolgáltatással kapcsolatban megfogalmazott. 20 évvel későbbi felújítása azonban átütő sikert hozott, jelenleg a leghosszabb ideje futó amerikai musical a Broadway történetében. A 2000-es évek elején Hollywood is elkészítette a saját feldolgozását, és azóta világszerte számos színház műsorára tűzi.

A Kamrában bemutatott, jelenünkre helyenként reflektáló, de valójában időtlen előadás sikerét remekül mutatja, hogy a szezonra szinte lehetetlen jegyet kapni. Hogy egy kicsit az ELLE olvasók is részesülhessenek a darab különleges atmoszférájából, a két főszereplőt, a Velma Kelly-t és Roxie Hart-ot alakító színészekkel, Rezes Judittal és Mentes Júliával beszélgettünk. 

ELLE: A Chicago az egyik leghíresebb amerikai musical, ami számos feldolgozásban került már színpadra Magyaroszágon is. Nektek volt korábban kapcsolatotok, személyes kötődésetek a darabhoz?

Rezes Judit: Nekem abszolút meghatározó élményem kötődik hozzá, mert operett-musical szakon végeztem, és negyedévben ezt a darabot adtuk elő az Ódry Színpadon. A cellatangó egyik szerepét játszottam, és egyszerűen imádtam az egészet. Különösen közel állt hozzám, mert eredetileg táncos végzettségem van, ami ugyan klasszikus balett, de gyerekkorom óta nagy hatással volt rám Bob Fosse stílusa – mindig is egyfajta álom volt számomra ez a világ. Az főiskolás előadásban a koreográfus, Pap Timi, nagyon hitelesen visszahozta ezt a Fosse-féle mozgásvilágot, ezért különösen élveztem táncolni. Akkor fogadtam meg, hogy egyszer még nekem lesz közöm ehhez a darabhoz. Valamiért inkább Roxie szerepe volt a vonzó számomra. Aztán teltek az évek, nagyon érdekes szerepek jöttek szembe velem, és már teljesen el is engedtem ezt. Amikor meghallottam az évadzárón, hogy lesz Chicago előadás, először el se tudtam képzelni, hogy a Katonában ez megvalósulhat. És azt sem, hogy végül én fogom játszani Velma szerepét. 

Mentes Júlia: Én úgy hallottam, hogy Velma volt a szerepálmod, valaki így mesélte. Viccesen alakulnak ki a színházi legendák…Nekem nincs ennyire személyes kötődésem a darabhoz, de láttam a Broadwayen. Profi volt, de nem volt lelke. A zenéjét mindig is nagyon szerettem, zseniálisnak tartom. Mindegyik dal külön sláger – nem véletlenül –és Závada Péter fordítása nagyon szellemes, sokszor jobb mint az eredeti. A filmet szeretem, de amikor megtudtam, hogy én kapom Roxie szerepét, főleg amiatt örültem, hogy újra lesz lehetőségem musicalt játszani. Nagyon vártam a munkát Krisztával és Dinyés Danival, aki az előadás zenei vezetője, és kíváncsi voltam, hogy milyen lesz a Chicago kis színpadon. 

ELLE: Voltak olyan feldolgozások, amik hatottak rátok? Volt olyan a karakterek megformálásában, amit máshogy akartatok csinálni, mint a korábbi verziók? 

Mentes Júlia: Nem nagyon szoktam ráfeszülni, hogyan különbözzek más alakításoktól, hiszen úgyis más lesz, mivel én még ezt a szerepet nem játszottam. Ha még egyszer megkapnám ezt a szerepet egy másik rendezésben, na az lenne érdekes: ott hogyan tudnék újat mutatni, magamhoz képest. Ha összhatásában nézem, akkor lényeges különbség, hogy jóval kevesebben játsszuk az előadást a megszokottnál, nincs külön tánckar, sokszor megjelenik az összes színész egyszerre a színpadon, és így előtérbe kerül a csapatjáték az egyéni szereplésekhez képest. A berlini underground klubokat és a BDSM világát idéző látvány is egy különleges atmoszférát teremt. A Konferanszié szerepe is különbözik a megszokottól. Pásztor Dani több kisebb alakot is megformál az előadásban, ami mind a Konferansziéban találkozik, ezáltal egy fontos karmestere lesz az előadásnak. A Kabaréra emlékeztet.  

Rezes Judit: Az évek során sokféle benyomás ért, részben a főiskolán is. A filmet régen láttam, és akkor nem igazán tetszett, más feldolgozással pedig alig találkoztam. Most szándékosan nem néztem újra, mert úgyis mindenki ahhoz viszonyít, én pedig inkább előítéletek nélkül akartam közelíteni ehhez az előadáshoz. Folyamatosan dolgozom a szerepen: a bemutató csak egy állomás volt, azóta is alakul. Vannak jelenetek, amelyekkel még nem vagyok elégedett, és keresem, hogyan lehetne közelebb vinni őket ahhoz, amit már érzek. Szeretném, ha egyre több rétege lenne a karakternek és az előadásnak is. A premiert el lehet fogadni egy kész állapotként, de játék közben mindig új gondolatok születnek. Ebben a társulatban pedig az a jó, hogy a munka nem ér véget a bemutatóval, van tér tovább formálni az előadást.

ELLE: Vannak kedvenc részeitek?

Rezes Judit: Még nem tudnék egyet kiemelni, sok kedvencem van. Most inkább az az érzésem, hogy jó benne dolgozni, és bízom benne, hogy a nézőket is elvarázsolja a világa, a zenéje.

Amikor bemegyek a színházba egy fárasztó nap után és megszólal a zenekar, elkezdődik a beéneklés, akkor egyszerűen bekapcsol valami. És nagyon remélem, hogy ez az érzés sokáig megmarad.

Mentes Júlia: Nekem van kedvenc részem, mégpedig Velma szóló tánca. Azt mindig nagyon várom. Ott nekem igazából nincs dolgom, csak nézem Jucit, de azt nagyon szeretem. Rengeteget dolgozott rajta, és olyan jó volt ezt látni, ahogyan fejlődött, alakult ez a szám a próbák során, és ahogy előadásról előadásra egyre több töltete van. Azt figyeltem meg, hogy általában ez az a pont, ahol a nézők először igazán intenzíven tapsolnak.

ELLE: Nézőként az jutott eszembe, hogy amennyire magával ragadó, annyira emberpróbáló ez az előadás a színészek számára. Folyamatos, intenzív jelenlét, éneklés, tánc, csoportos és szólószámok váltják egymást. Ti ezt hogyan élitek meg?

Mentes Júlia: Igen, a musicalek világa egy prózai darabhoz képest általában nagyobb fizikai megterhelést jelent. Ez a mi esetünkben különösen igaz, mert általában egy musicalnél van külön tánckar, énekkar és csak a saját szerepeddel kell foglalkoznod. Itt viszont szinte mindig mindenki jelen van, a koreográfiákban és a kórusokban is. Egy kórusszólam után közvetlenül elénekelni a szóló dalodat és egyből dialógust mondani prózában, az extra terhelést jelent a hangszálaknak, főleg úgy, hogy egy prózai színházban, mint a Katona, nem erre vagyunk kondicionálva a mindennapokban.

ELLE: Mit gondoltok, mitől tudott ilyen hosszan megmaradni ilyen sikeresnek ez a darab?

Rezes Judit: Szerintem maga a téma az mindig aktuális. A láthatóság, a gyors hírnév iránti vágy. Hogy ezzel az „ötperces” hírnévvel mit lehet elérni, és hogy micsoda akarás van az emberekben, hogyha csak egy rövid időre is, de híresek lehessenek.

És az emberi kapcsolatok felszínessége, meg a korrupció: ezek szinte általános, a mindennapjainkban is abszolút jelen lévő témák. 

ELLE: A nyilvánosság, a média jelenléte és az emberek megítélése színészként meghatározó része az életeteknek. Mennyire befolyásolja ez azt, ahogyan önmagatokat látjátok?

Mentes Júlia: Ez egy összetett kérdés, és bennem is folyamatosan változik, hogyan viszonyulok hozzá. Az egyik legnehezebb számomra az ítélkezés, amit kifejezetten nehezen viselek. Ehhez képest épp egy olyan hivatást választottam, ami talán a legkiszolgáltatottabbak közé tartozik: estéről estére több száz ember figyel, és véleményt formál arról, hogyan nézek ki a jelmezben, vagy mennyire hiteles az alakításom.

Gyakran lépek színpadra úgy, hogy belül tele vagyok bizonytalansággal – akár a külsőmmel, akár a játékommal kapcsolatban. Kívülről ebből általában semmi sem látszik, ezért sokan magabiztosnak gondolnak, miközben erős bennem az ellentmondás. Közben hajlamos vagyok más színésznőket tökéletesnek és magabiztosnak látni, pedig valószínűleg ők is hasonló dolgokat élnek át, mint én.

ELLE: De miből fakad ez a bizonytalanság? A feltételezés, hogy ilyennek vagy olyannak kell lenni?

Mentes Júlia: Sokszor magunktól várjuk el a legtöbbet. Elképzelünk egy arctalan tömeget, aki ítélkezik felettük, de ez valójában nem létezik, hanem a belső bíráló hang beszél és irreális elvárásokat állítunk magunk elé. Sokszor vagyok szigorú a testemmel, pedig érdemes megállni és belegondolni, hogy egész nap mennyi feladatot lát el, milyen jó szolgálatot tesz. Jógázik velem, utazik a BKV-n, végigcsinál rengeteg előadást, biciklizik, engem szolgál.

Rezes Judit: Én is önmagam legnagyobb kritikusa vagyok, és azt nehéz bárkinek túlszárnyalni. Tehát kevésbé a külső megítélés, mint a belső maximalizmus, a magamnak való megfelelés hajt leginkább. Ezt az évet arra akarom használni, hogy belülre figyeljek és ezeket a működéseket megfigyeljem, ezeken dolgozzak. Kíváncsi leszek, hogy sikerül.