Egy női szövetség Jane Austen nyomán – kulisszatitkok a Vígszínház Büszkeség és balítélet előadásából

A Büszkeség és balítélet című előadás kapcsán beszélgettünk a Vígszínház művészeivel: Halász Judittal, Hegyi Barbarával, Varga-Járó Sárával és Waskovics Andreával.

A beszélgetés során a Vígszínház művészeivel szó esett generációs szerepekről, nők közötti szolidaritásról, önazonosságról, illetve arról is, hogyan lehet ma érvényesen megszólaltatni egy több mint kétszáz éves szöveget. Az előadás egyik fontos rétege a generációk közötti párbeszéd lehetősége – vagy annak hiánya. A darab nemcsak Austen idejének társadalmi konvencióit bontja ki, hanem tükröt tart a ma emberének is: mennyire vagyunk képesek meghallani egymást különböző élethelyzetekből, tapasztalatokból, korosztályokból nézve? A színpadon megjelenő női közösség különböző életkorú, karakterű szereplői pont ezeket a kérdéseket járják körül. 

ELLE: Mit jelent számotokra az, hogy ennyi női szereplő játszik együtt egy előadásban? Gondoltatok erre generációs vagy közösségi szempontból is?

Varga-Járó Sára: Ahogy haladtunk előre a próbák során, egyre inkább érezhetővé vált a női energia. Semmi sem volt abból a „színésznői rivalizálásból”, amit emlegetni szoktak, csak jó energiákat lehetett érezni. Nagyon örültem, hogy Andival (Waskovics Andrea - a szerk.) testvéreket játszunk. Úgy érzem, igazán egymásra találtunk a közös munka során. Nagyon szeretek vele dolgozni, ahogy a többi három „kistesómmal” is – erős kötelék született közöttünk, aminek köszönhetően mindig különös örömmel várom ennek a darabnak az előadásait. Hegyi Barbara pedig nekem a valóságban is egy anyakarakter, amolyan pótanya, már a próbafolyamat elején egymásra hangolódtunk. Sok tanácsot kértem tőle, szakmai és lelki témában is.

Waskovics Andrea: Én arra az érzésre csodálkoztam rá, hogy milyen, amikor hirtelen ilyen sok testvére lesz az embernek. Nekem nincs testvérem, a darabban viszont négy lánytestvért játszunk együtt, ami egészen új tapasztalat számomra. Kíváncsi voltam, miként fog ennyi nő együttműködni, és nagyon pozitívak a tapasztalataim. Sokan most dolgoztak először együtt, hiába vagyunk egy társulatban régóta. Munka közben ismerjük meg igazán egymást. 

Halász Judit: A Vígszínházban szerintem nagyon örültek, amikor eszükbe jutott Austen darabja, hiszen csodás dolog, hogy ennyi remek színésznő, főleg sok fiatal alkotó gyűlt össze a társulatban. Mindannyian nagyszerűek, és jobbnál jobb szerepekre méltóak. De ennyi lánynak egy darabban jó szerepeket találni, nagy ritkaság. Kevés ugyanis az olyan mű, amiben ilyen sok a női karakter. Egyébként Sárával például már voltunk egy előadásban, de nem találkoztunk a színpadon. Most végre igen.

Hegyi Barbara: Ráadásul itt nemcsak egymás mellett jelennek meg a női karakterek, hanem valódi kapcsolatban, viszonyban vannak a szerepek, és mi egymással is relációkat játszunk. Mindenki mindenkivel összefonódik, ami különösen gazdag és összetett szövetet ad a darabnak. Austen művében a nők sorsait nem csupán a férfiakkal való kapcsolataik alapján ábrázolja, hanem arra is nagy hangsúlyt fektet, hogyan léteznek családon belül, milyen a viszonyuk a testvéreikkel, barátnőikkel. Fontos volt Austennál, hogy a nők ne csak dekoratív elemek legyenek, hanem ők maguk álljanak a történet középpontjában. A világ- és színházi irodalomban pedig kevés olyan darab található, amely kizárólag női történetekre vagy sorsokra koncentrál. Még eszembe jut Lorca Bernarda Alba háza, a Gyurkovics lányok, a Hegedűs a háztetőn erős női karakterei, vagy akár a Sógornők. Ezek is ritka kivételek. 

ELLE: Hogyan viszonyultok a saját és a darab más női szereplőihez? a darab szövegén kívül az ember saját szülői, testvéri kapcsolataiból is merít ilyenkor a karakter megformálásához?

Halász Judit: Az én szerepem életem első „gonosz” karaktere – persze csak dramaturgiailag, mert a maga nézőpontjából nem az. Nem ártani akar, hanem a saját igazságát keresi. Nagyon örültem ennek a szerepnek, mert teljesen más, mint amit valaha játszottam és a személyiségemtől is teljesen idegen. Ezzel együtt úgy érzem, ha valaki ennyi ideje gyakorolja ezt a szakmát, akkor már kell, hogy annyi tapasztalata és tudása legyen, hogy bármilyen szerepbe bele tudja magát vezetni, és meg tudja csinálni. Az anya-lánya kapcsolat az én helyzetemben szerencsére egészen másfajta viszony volt, mint ami ebben az előadásban megjelenik a Bennett-lányok és anyjuk viszonyában. Édesanyám mindig igyekezett tanácsokkal ellátni. 

Hegyi Barbara: Nem, nem (Andi és Sára is csatlakoznak nevetve), szó nincs róla! Tapasztalatból tudom, hogy vannak olyan édesanyák, akik olyan kritikusak, hogy a fal adja a másikat, akárcsak Mrs. Bennett. De érdemes jó szándékot feltételeznünk a negatív karakter mögött. Jane Austen regénybeli együgyű, bigott karakterénél én igyekeztem szerethetőbbre megformálni a figurát. A férjével való kapcsolatából kiindulva azt találtam ki, hogy Shakespeare Sok hűhő semmiértjének Beatricéjével ötvözöm. Így ebben az alakításomban azt is láthatja a néző, milyen lenne Beatrice édesanyaként. 

Varga-Járó Sára: Az én szerepem Jane, kissé elrajzolt karakter, aki az abszolút jóságot testesíti meg. Soha senkiről sem képzel semmi rosszat, és nem is akar semmi rosszat. Nehéz elképzelnem valós emberként, vagy később anyaként, mert kicsit olyan ő nekem, mint egy Disney-hercegnő karakter, akivel tényleg ott ér véget a történet, hogy megtalálja a herceget. Arról már nem szól a fáma, hogy egy ilyen jóságos, önfeláldozó ember, egy igazi angyali karakter a való életben, hogyan fog boldogulni. Nekem Mrs. Bennett karaktere nem tud negatív lenni, talán azért, mert Barbara játssza. Inkább humorosan negatív, és szerintem a nézők is így élik meg. És ahogy Judit is mondta, nem azért cselekszik így vagy úgy, mert gonosz vagy rossz szándékú ember, hanem mert a saját igazságát, céljait tartja fontosnak, nem veszi figyelembe a lányai véleményét, vágyait. Én ezt biztosan másképp csinálnám, ha anya lennék. Teret adnék a másik nézőpontnak is. 

Waskovics Andrea: Elizabeth feketén-fehéren szemben áll az édesanyjával és kijelenti, hogy ő csak szerelemből megy férjhez. A szerelem, az életünket elkísérő társ keresése olyan téma, ami minden korszakban aktuális. Austen idejében és a mostaniban is, bár más módszerekkel közelítünk felé. A darabban itt vannak ezek a nők, sok különböző generáció, és valahol mégis mindenki a szerelmet és a boldogságot keresi. Mindenki máshogy szocializálódik, és változó, ki hogyan találja meg a saját boldogságát. Manapság is van, aki kitart amellett, hogy a szerelem a legfontosabb, másvalaki pedig inkább a nyugalmat, a megértést teszi előtérbe – sok megoldást látunk erre a darabban és a való életben is.

ELLE: Mit tud mondani ez az előadás a mai fiatal közönségnek? 

Halász Judit: Ez egy 19. századi mű, de ma is érvényes. Angliában mindenki ismeri, színházban, filmen, iskolában is találkoznak vele. Nem kötelező olvasmány – mert ott nincs ilyen az iskolákban –, mégis mindenki elolvassa. A remek fordítás és a dramaturgiai munka teszi ezt az előadást még inkább átélhető élménnyé a kortárs közönség számára.

Varga-Járó Sára: A monológok, amiket Valló Péter vetítésekkel külön kiemelt és modern formába öntött, különösen jól értelmezhetők a mai korban is. Az én monológom például arról szól, hogy mit mutathatok meg magamból, ha párt keresek. Ez szerintem a mai fiatal nők életében is alapvető kérdés. Elrontom, ha megmutatom az igazi énemet? Vagy épp az hozza meg a boldogságot? Én hiszek abban, hogy az önazonosság mindig kifizetődő. Szerintem csak az működik, ha már az elejétől kezdve önmagunkat mutatjuk. Hiszen, ha megtalálunk valakit, akkor pont így fogjuk leélni mellette az életünket: nem azzal a mázzal, amit mutatni akarunk magunkról, hanem az igazi valónkkal. 

ELLE: Milyen a közös munka egy ennyire női közösségben? Van rivalizálás, vagy inkább a támogatás jellemző?

Hegyi Barbara: A színésznőkről sokféle legenda él, rengeteg negatív sztereotípia. A szinte kötelező jelleggel versenyző, egymással kibabráló, kellemetlen nők képe igazából csak mítosz. A valóság inkább az, hogy szeretetben, támogatásban éljük az életünket. A nők általában kifejezetten felfele húzzák egymást és partnereiket, nagyon professzionálisak. Például ritkán fogod azon kapni őket – és a rendezők ezért boldogok is –, hogy ne tudnák a szöveget. A nők felelősségteljesek, megbízhatóak, mindenki ott áll a színpadon, meg akarja oldani, össze akarja rakni, nincs, vagy nagyon ritka a negatív hozzáállás. Általában fairek vagyunk egymással, megértők és empatikusak. Ha valakivel nehezebb a kapcsolódás, akkor azt a csoportdinamika előbb vagy utóbb megoldja, valahogy kiforogja magát. Ebben az előadásban pedig kizárólag csak jó energiák vannak a csapatban, jól megértjük egymást és mindenki ott és úgy segíti a másikat, ahogy tudja. 

Halász Judit: Ezek a női energiák a művészi munkára is nagyon jó hatással vannak. Például a Sógornők című előadásban, amit Barbarával együtt játszottunk és a rendezőn, Hegedűs D. Gézán kívül mindenki, még az ügyelő és a súgó is nő volt... Abban az előadásban volt kolléganő, akit még életében olyan jónak nem láttam, mint abban a darabban. Olyan figurát formált a szerepéből a csapat támogatásának is köszönhetően, hogy amikor együtt voltunk a színpadon, néha nem tudtam folytatni vagy megszólalni a nevetéstől, annyira mulatságos volt.

ELLE: Ez az egymást emelő női közösség a mostani kor sajátossága, Vagy régen is így volt?

Hegyi Barbara: A nagy, személyes vagy szakmai ellentétekkel nem tudsz mit csinálni. Az adja az előbb említett, versenyző és kibabráló legendák alapját. Ha nincsenek nagy ellentétek, akkor egy támogató légkör jön inkább létre. Lehetséges, hogy ez a mostani világ különösen megsegíti ezt, nincs az a fajta „harapós” versenyszellem, vagy nem úgy versenyezünk, ahogy korábban. 

Waskovics Andrea: Az idősebb generációktól rengeteget lehet tanulni, de a fiatalabbaktól is. Mindig emlékeztetem magam arra, mennyire fontos a valódi nyitottság minden irányba. Vannak pozitív példák és olyanok is, amik arra tanítanak, mit érdemes elkerülni. Ez kicsit olyan, mint amikor nem feltétlenül akarjuk ismételni az otthonról kapott mintákat, aztán persze néha azon kapjuk magunkat, hogy pont úgy viselkedünk. Ezért is érdemes önreflexíven, tudatosan, nyitottan jelen lenni az idősebbek és a fiatalabbak felé is. 

Varga-Járó Sára: Igen, a negatív példák is tanítanak. De arra is figyelek, hogy milyen példát szeretnék mutatni a nálam fiatalabbaknak. Emlékszem, kezdő színésznőként minden pozitív szó, mondat, segítség szárnyakat adott. Én is ezt próbálom továbbadni. A versengéssel kapcsolatban pedig szerintem manapság az emberek kezdik egyre jobban elfogadni. A közösségi médiában is terjednek az olyen témájú tartalmak, hogy mind egyediek vagyunk, és ez ünneplésre méltó dolog. Én azt gondolom, hogy színésznőként – főleg itt, a Vígszínházban, ahol különlegesen színes az összetétel – szinte nem is tudunk egymás versenytársai lenni. Mindenki annyira egyedi dolgot képvisel, annyira különfélék vagyunk kinézetben, személyiségben, hogy ha akarnánk, se tudnánk elhalászni egymás szerepeit. 

Hegyi Barbara: Nekem, ha valaki például egyszer azt mondta volna a főiskolán, hogy „te így vagy jó, ezzel a repedtfazék hanggal”, sok átzokogott éjszakától kímélt volna meg, de ez fel se merült. Ez a mostani humanista szemlélet, gondokodás, ami a színházban is egyértelműen egyre inkább jelen van, nagyon fontos. Ma sokkal toleránsabb a világ, miközben persze egy csomó vacak dolog is van. De ez valóban előrelépés.

Halász Judit: Az én osztályomban a főiskolán hatan voltunk, teljesen különbözőek. Soha nem volt irigység, és nem is gondoltuk, hogy bárki elvehetné a másik szerepét, igazi összetartó közösség volt. De az is igaz, hogy ez nem volt jellemző minden osztályra. 

ELLE: Nektek van vagy volt az életetekben olyan pályatárs, akire felnéztetek és tanácsot kértek? 

Waskovics Andrea: Tudatosan nem kerestem, de van, szerencsére. Úgy gondolom ez inkább egy kölcsönös szimpátiából kialakuló helyzet. Nekem Judittal kapcsolatban például nagyon jól esett, hogy premiereken, például a Liliomnál is, mindig a harmadik-negyedik sorban ült és a férjével együtt nevettek, lelkesen tapsoltak, és sosem mulasztott el odajönni a premiereken, hogy mondjon egy-két jó szót nekem. 

Halász Judit: Voltak természetesen olyan kollégák, akitől nagyon sokat kaptam, de nem úgy, hogy kérdeztem, hanem úgy, hogy figyeltem. Az a színésznő, akitől a legtöbbet tanultam, tőle kérdezni nem is mertem volna, mert nagyon kiszámíthatatlan személyisége volt. Tudtam, hogy nagyon művelt, olvasott, tudja a szakmát, de azt nem lehetett tudni, hogy aznap mire számíthat nála az ember. Volt olyan, hogy tüneményesen behívott magához, mesélt, beszélgetett, de nagyon élesen tudott kritikát megfogalmazni a kortársaival és a fiatalabb generációval szemben is. Olyankor senki sem állt meg szívesen előtte. Amikor a lányát játszottam egy előadásban, úgy adta a szerep szerint érkező pofont, hogy már 5 perccel előtte izgultam – jaj nekem, mikor megkapom. A viszonyunk soha nem volt jó és szeretetteli, mert nem tudtam, mire számíthatok tőle. 

Hegyi Barbara: Én egy átmeneti időben szocializálódtam. Bár Jucihoz hasonlóan nekem is volt egy nagyon kemény asszony az életemben, egy híres, nagy csillag, aki végtelenül professzionális volt és kisujjában volt a szakma. Ő valamiért kedves volt velem, pedig én a pályám elején álltam. Ez sokat jelentett nekem, de azért inkább tisztes távolból figyeltem. Azt gondolom, hogy ezekben a kapcsolatokban van változás, jobban, megértőbben élünk egymással. Könnyedebb kapcsolódások és kevésbé szorított légkör jellemzi az elmúlt évtizedekben igencsak megváltozott színházi világot. Ez a távolságtartás, eltartás, amit Juci is említett, már nincsen. Sokkal többet vagyunk egymás társaságában, az öltözők nem olyan hermetikusan elzártak. Együtt készülünk, beszélgetünk, gondolatokat cserélünk. És ez egyre jobb, ahogy telnek az évek.

Halász Judit: Sokat tanultunk abból, amit az előző korosztálytól kaptunk, de nem akartuk ugyanúgy csinálni.

Varga-Járó Sára: Ahogy már említettem, nekem Barbara szinte pótanyám lett. Neki olyan a személyisége, hogy könnyen oda tudok menni hozzá. Szakmai vagy személyes dolgot is meg tudok beszélni vele. Judit is példakép, gyakorlatilag a koncertjein nőttem fel. Anyukámék vittek mindegyikre, az összes dalát tudtam és hatalmas rajongó voltam. Sokszor elképzeltem, hogy ezt majd elmondom neked, Juci! (Fordul oda Halász Judithoz.) Most megtudtad, hogy a rajongód vagyok. Andival pedig egy generáció vagyunk, mégis nagyon vártam a vele való munkát, felnézek a munkásságára. Hiszen nem csak az idősebb generációtól lehet tanulni, hanem a saját kortársaival is tudja egymást építeni az ember.