Láthatóvá váló múlt – 3 kiállítás Budapesten, amit meg kell nézned

Pezseg a kultúra decemberben is Budapesten. Kis sem kell mozdulnod a városból, mégis kontinenseket és korszakokat fedezhess fel. 

Három kiállítás, három egészen másféle történet. Az a közös bennük, hogy láthatatlan szálakat tesznek láthatóvá: női életek és családi sorsok rejtett hálózatait, épületekben továbbélő magyar jelenlétet Sanghajban, és azt a filozófiai-ideológiai térképet, amelyekben az ember a saját helyét keresi az univerzumban.

PHOnó – a vietnámi női örökség fonalán a Susuka pincéjében

Fizikai és átvitt értelemben is alászállás az élmény, amit ez a kiállítás ad. Hogy megközelíthessük, egy pincehelyiségbe kell leereszkednünk, ami már önmagában erős gesztus: a vietnámi háború idején családok ezrei húzódtak a föld alá, bunkerekbe, óvóhelyekre, ahol a hétköznapi élet – születések, főzések, stb. – ugyanúgy zajlott tovább. Különleges emlékezés, kutatás és digitális technika összefonódásából létrejött térbe lép be, aki – fejre vigyázva! – lesétál a kocsma-galéria lépcsőjén. A PHOnó a vietnámi nőnap apropóján született, és egyszerre idézi meg a női gondoskodás, a túlélés és az emlékezés szövetét: anyák, nagymamák, nővérek történetei bontakoznak ki, akik átmentették családjukat háborúkon, vándorlásokon, újrakezdéseken át.

A kiállítás címe egyszerre frappáns, játékos és mély tartalmat is hordoz: a Phở, a világszerte kedvelt és ismert leves a vietnámi otthonosság, törődés, identitás szimbóluma; a magyar fonó pedig az a közösségi tér, ami a női közösségek különleges tere volt. Itt különböző generációk dolgoztak, meséltek, tapasztalatot osztottak meg, olyan megtartó hálót létrehozva, ami a mai, elmagányosodó világban rettenetesen hiányzik. A kettő itt nemcsak szóban, hanem tartalomban is összefonódik. A kurátori döntés alapján a kiállítás főszereplői nem egyszerűen emlékfoszlányok, műalkotások, hanem konkrét, elmesélt életek, amiket vékony, piros fonalak fűznek össze, az emberi kapcsolatok és összefonódó sorsok plasztikus megjelenítéseként. Családi fotók, archív felvételek, és a szereplőket digitalálisan életrekeltő videói mesélnek olyan nőkről, akiknek történeteit a hivatalos történetírás jobbára magánügyként kezelte. A paneleken a vietnámi nők mindennapjain keresztül villannak fel háború, migráció, önreprezentáció kérdései – személyes emlékekből épül fel a társadalmi és politikai kontextus.

A kiállítás egyik legerősebb rétege, ahogyan a női tapasztalat testiségét nem finomkodva, hanem nyersen, igazul mutatja meg: föld alatti szülések, a hajvágás mint lázadás a családi kényszerházasság ellen, az anyaság és a kenyérkeresés kényszerű kettőssége. A végén a „Generációs visszhang” panelnél állva már nem lehet nem saját családtörténetre gondolni: a nagymamák, anyák, nagy-nagynénik csendes munkájára, akiknek döntései, félelmei, bátorsága ma is ott dolgozik abban a generációban, akinek kutatásai nyomán létrejött a kiállítás.

A PHOnó 2026. január 9-ig látogatható, és a kiállítás ideje alatt kísérőprogramok – beszélgetések, közösségi események – mélyítik tovább ezt a kollektív emlékezést.

Ég és Föld között – világképek metszetei a képező Galériában

A kiállítás az 1960-70-es évek három jelentős grafikus művészének – Ágotha Margit, Gácsi Mihály és Rékassy Csaba – munkáiból válogatva vizsgálja, hogyan jelenik meg a világ strukturálása és értelmezése a 20. századi magyar képzőművészetben. A tárlat középpontjában a térképek, kozmográfiák és bibliai ábrázolások vizuális nyelvének újraértelmezése áll.

Ágotha Margit művei a középkori kódexek és barokk népszerű nyomtatványok tradícióját elevenítik fel. Kompozícióin az égi és földi szférák sokszor egységes, összefüggő képként jelennek meg: az egykori keresztény világkép egyensúlyát igyekeznek újraalkotni egy olyan korszakban, amikor a vallásos és világi szemlélet közötti feszültség, a világkép fragmentálódása erősen jelen van. A szocialista időszak kontextusában ezek a munkák a hivatalos materialista ideológia mellett alternatív, spirituális horizontot jelölnek ki.

Rékassy Csaba elsősorban az égi és földi térképek reneszánsz hagyományát dolgozza fel. Grafikáin a klasszikus csillagtérképek és földgömbök vizuális struktúrája találkozik az űrkorszak ikonográfiájával: rakéták, műholdak, tudományos eszközök jelennek meg az égitestek és zodiákusok mellett. Munkái érzékeltetik, hogy a tudományos és mitikus világmagyarázat nem kizárja, hanem kiegészíti egymást, és a modern ember világképe e kettő folyamatos dialógusában formálódik.

Gácsi Mihály esetében a bibliai témák kerülnek előtérbe. Alkotásai azt vizsgálják, miként válhatnak a bibliai történetek a 20. század végének társadalmi és egzisztenciális kérdéseire reflektáló allegóriákká. A hidegháborús szorongás, a fenyegetettség érzése, az erkölcsi döntéshelyzetek mind olyan elemek, amelyek a bibliai narratívák új olvasatát indítják el. Ágotha népies, fametszetes ihletésű stílusa és Gácsi aktualizáló megközelítése együtt rajzolnak ki egy plurális, sokrétegű vallási és kulturális világképet.

A bemutatott művek jelentős része az Ágotha–Rékassy-hagyatékból származik, kiegészítve magángyűjtemények és a Damjanich Múzeum darabjaival. A kiállítás nem csupán esztétikai szempontból kínál áttekintést, hanem azt is megmutatja, hogyan válik a grafika médiuma a 20. században a világ értelmezésének, újrarajzolásának eszközévé – a konkrét földrajzi térképektől a metaforikus, bibliai ihletésű „lélektérképekig”.

A kiállítás 2026. február 12-ig megtekinthető. 

Időtlen modernitás – magyar építészek Sanghajban

Ez a tárlat a Budapesti Kínai Kulturális Központban azokat a magyar építészeket állítja fókuszba, akik a 20. század első felében Sanghaj modern arculatát formálták. A tárlat kutatáson alapuló anyaga először mutatja be egységben két sanghaji magyar építésziroda, a Hudec- és Gonda-iroda életművét, valamint a négy meghatározó tervező – Hudec László, Gonda Károly, Mátrai Béla és Sömjén Rudolf – munkásságát.

A kiállítás bemutatja azokat az épületeket, amelyek a korszak sanghaji modernizáció szimbólumaivá váltak: a Park Hotelt, a Grand Theatre-t, a Cathay mozit, a Sun Sun áruházat, valamint számos bank- és kereskedelmi épületet, de emellett a személyes történetek is nagy hangsúlyt ad. A dokumentumanyag – eredeti tervrajzok, ritkán látott archív fotók, személyes tárgyak – plasztikusan érzékelteti, hogy a magyar építészeti tudás miként olvadt össze a nyitott, gyorsan urbanizálódó nagyváros igényeivel.

A kiállítás rámutat, hogy a magyar tervezők nem pusztán átvették az európai modernizmus formanyelvét, hanem annak helyi adaptációján dolgoztak. Az udvar köré szervezett terek, a közösségi zónák hangsúlya, a fa hagyományos használata, a faragott díszítések szimbolikája mind olyan elemek, amelyekben a magyar és kínai építészeti gondolkodás találkozik. A Park Hotel külön fejezetet kap: átadásakor Ázsia legmagasabb épülete volt, és a kínai–amerikai építész, I. M. Pei számára is meghatározó referenciaként szolgált.

A tárlat a sanghaji magyar diaszpóra tágabb kontextusát is felvázolja, a magyar építészek életútján keresztül. Megjelennek azok az élethelyzetek, amelyekben a magyar szakemberek Kínában új otthont találtak, szakmai kapcsolati hálót építettek, és közösségi szerepvállalásuk révén tartós hidat képeztek a két ország között. A kiállítás modern prezentációs technikákat alkalmaz: multimédiás installációk, interaktív felületek teszik lehetővé, hogy a látogatók a történeti anyagot kortárs élményként tapasztalják meg.

A szervezők célja egyfelől a közös kínai–magyar építészeti örökség tudatosítása, másfelől annak bemutatása, hogy a 20. század eleji magyar mérnöki innováció és a mai kínai technológiai-kulturális együttműködések között milyen folytonosságok rajzolódnak ki. A következő hetekben több kapcsolódó programmal is készülnek: szakmai beszélgetésekkel, filmvetítéssel, oktatási programokkal, valamint gasztronómiai és zenei eseményekkel.

A kiállítás megtekinthető: 2026. január 22-ig.