„Szerettem volna sikert elérni a legnehezebb terepeken is”

Az Emily Párizsban sztárja tinikora óta tartó karrierje során nemcsak számtalan díjat és elismerést söpört be, de temérdek cikk főszereplője is volt. Az Elle-nek most arról mesél, hogy végre elkezdi a saját történetét írni.

Ősz végi, szürke reggelre ébredünk, amikor találkozunk Lily Collinsszal Londonban. Előző éjjel jött meg Los Angelesből, a gép késett, és bár valamennyit tudott aludni, határozottan szüksége lesz némi koffeinre, hogy kibekkelje az interjút és a fotózást. Szerencsére Charlie – Charlie McDowell rendező, aki beszélgetésünkkor épp 16 napja Lily férje – klassz kávézót nézett ki nekünk nem messze a hoteltől. Lily fáradt ugyan, mégis élénk, csacsog és nagyon hálás, hogy végre megint itthon lehet. „Majdnem két éve nem jártunk itthon – kezdi. – Korábban rendszeresen hazautaztunk ünnepekkor és vakációzni, de két éve lesz, hogy karácsonykor utoljára jönni tudtunk.”

Bár Lily régóta Los Angelesben él, élete első éveit Surrey környékén töltötte (édesanyja, Jill Tavelman amerikai, édesapja angol – és mit ad isten, épp Phil Collins), és úgy tartja, hogy az a hazája, ahol a leginkább otthon érzi magát. „Brit vagyok, vagyis persze ez is-az is, de inkább a britségemmel azonosulok. Vicces, hogy amikor brit akcentust kell hoznom a filmeken, akkor is hihetetlenül otthonos érzés, ha nem megy automatikusan” – nevet, miközben tökéletesen tisztában van azzal, mennyire amerikai dolgot mondott. Persze azért van ebben a britségben valami: finomsága, tökéletes szemöldöke és gesztusai sokkal inkább európaiak, mint tengerentúliak. Annál is inkább, mert Lily jó ideje Párizsban is otthonosan mozog. Nyáron négy hónapon át forgatta az Emily Párizsban következő évadát az akkor meglepően kihalt francia fővárosban. „Amikor megérkeztem, furcsán üres volt minden, amerikaiak pláne sehol, csak francia akcentust hallottam. Kifejezetten bájos volt.”

Persze üresség ide vagy oda, a forgatásnak hála Lily alaposan belekóstolt Párizsba. „Sokkal jobban meg tudtam ismerni most a várost, mert rengeteget sétáltam és tömegközlekedtem. Isteni volt, hogy Charlie egy csomó érdekes helyet előre kinézett már azelőtt, hogy forgatni kezdtem volna, folyamatosan sétáltunk és felfedeztünk. Ráadásul, mivel a stábunk jelentős része francia (csak a Mindyt játszó Ashley Park és én nem), általuk Párizsnak egy jóval igazibb arcát tudtuk megismerni.”

Lily úgy élt, mint egy helyi: szálloda helyett apartmant bérelt, ami „elragadó szomszédokkal” is járt, és sok barátságot kötött más kutyásokkal, ha már sajátjuk, Redford is elkísérte az útra.  „Fura, de annak ellenére, hogy mindenkinek van kutyája, egy csomó parkba nem mehetnek be. Egyetlen olyan hely volt a házunk közelében, ahol póráz nélkül kószálhatott: a Louvre előtt. Mondtuk is neki, hogy a világ egyik legsikkesebb mosdójában jár.”

Meghallgatták a kritikákat

Érthető módon Collins elég szűkszavú, amikor szóba kerül az új évad: annyit árul csak el, hogy új karakterek jönnek, a korábbi mellékszereplők nagyobb teret kapnak és több figyelmet kap a női szolidaritás is.  Akárhogy alakul a sztori, vélhetően tömegek nézik majd most is. A sorozatra 2020. októberi debütálása után egy hónappal már 58 millió háztartásban kattantak rá, és rögtön a Netflix 10 legtöbbet streamelt sorozatának egyike lett. Rajongói leginkább az eszképizmust szerették benne: a lezárásokkal tarkított hosszú őszi-téli estéken éppen erre a könnyedségre és filterezett valóságra volt szükségük. Kritikusai – főleg a franciák – viszont egyáltalán nem voltak oda. Úgy vélték, a film hiteltelenül ábrázolja a franciákat. Tény, hogy nem minden kerek – még ha nem is a franciák ábrázolása hibás igazán, inkább Lily karakterének a párizsiakról alkotott nézőpontja lett elnagyolt. „Változtatunk néhány dolgon – mondja a kritikákra reagálva Collins. – Lilyként és producerként is azt gondolom, hogy ha az emberek megfogalmazták kétségeiket, kérdéseiket és ellenérzéseiket, akkor azokat meg kell hallgatni, és az a korrekt, ha ezzel kezdünk is valamit. Szenvedélyesen elköteleztem magam e mellett. Az összes producer hasonlóan gondolkodott erről, számomra pedig különösen fontos a diverzitás és az, hogy mindenki elmondhassa a véleményét. Az, hogy új szereplőket is válogattunk, új megközelítéseket hoz majd be a történetbe.”

Tipikus Collins-féle válasz: tudatos és önkritikus, és olyasvalaki benyomását kelti, akinek kifogyhatatlan a mentális ereje. „Valamin mindig jár az agyam”, mondja, a lezárásokról pedig így mesél: „Nagyon régóta nem fordult elő olyan, hogy hosszú ideig otthon legyek és elképzelésem se legyen arról, mi lesz a következő lépés. Sok és értékes időm lett, amit arra használtam, hogy többet legyek Charlie-val és a kutyákkal, és képes legyek arra, hogy néha csak létezzek: üljek, csendben legyek. Ez nem volt könnyű, mert az a fajta ember vagyok, akinek azonnal bűntudata lesz, ha nem csinál semmit. Szeretek dolgozni, aktívan tevékenykedni, de most sikerült ezt az energiát a magamon való munkába csatornázni. Propagálom, ahol csak lehet, hogy milyen fontos a mentális egészség, a terápia, a meditáció, bármi, ami segít jobbá válni, kiteljesedni és közelebb kerülni magunkhoz. Így ezt az időszakot én is arra használtam, hogy mélyen magamba nézzek, és ha ez nem is mindig komfortos, megpróbáljak nagyon önreflexív lenni. Átgondoltam a munkához, családhoz, barátokhoz való viszonyomat és újra összeraktam, hogy ki is vagyok én mindebben. Emlékszem, amikor jött a lezárás, úgy gondoltam, hogy ebből kétféleképpen lehet kijönni. Vagy úgy, hogy azt érzem, tettem valamit azért, hogy jobb ember legyek, vagy úgy, hogy robotpilóta üzemmódban igyekszem kivárni, hogy minden térjen vissza régi kerékvágásba. Azt hiszem, sikerült összehozni az elsőt. Ja, és megtanultam szörfözni is!” 

Nagy lendülettel vette be Hollywoodot

Collins amellett, hogy önreflexív, rendkívül bőbeszédű is: arra a bizonyos utolsó kérdésre 712 szóban válaszolt, ami a felvételen öt perc öt másodpercet jelentett. Ha elkapja a flow, nehéz megállítani, és úgy tűnik, ez is egy jellemző tulajdonsága: mintha egész életén át egyfajta fáradhatatlan energia hajtaná. „Mindig is szenvedélyes ember voltam, legyen szó az iskoláról vagy a baráti kapcsolataimról. Ha például mi ketten barátok lennénk, minden tőlem telhetőt megtennék, hogy támogassalak téged.”

 Már az első filmszerepe (A szív bajnokai, Sandra Bullock oldalán) előtt is éveken át dolgozott – modellkedett, meghallgatásokra járt, írt (például saját rovatot vezetett ennek a magazinnak az egyik amerikai testvérlapjában, az ELLE Girlben) és tévés műsorvezető volt. Mintha valamiféle küldetéstudata lenne. „Mindig is vágytam arra, hogy hallassam a hangom. Mármint nem olyan értelemben, hogy én legyek »a generációm hangja«. Csak el akartam érni az emberekhez. Ha azt mondom, meg akarok csinálni valamit, akkor meg is csinálom, nem csak beszélek róla. És ez jellemző volt rám tízévesen, tizenkét évesen és tizenhat évesen is, amikor elkezdtem a szakmát. Most például arra gondolok, hogy tizenhat évesen talk show-kban szerepeltem olyan vezetők alatt, akik teljesen őrültnek gondoltak, mert úgy néztem ki, mint egy gyerek.” Aztán hozzáteszi: „Bár gyakorlatilag tényleg gyerek voltam még.”

Ez a lendület kétségkívül előnyére vált: a karrierje során játszott romantikus vígjátékokban (Ahol a szivárvány véget ér), tinidrámában (a BBC Nyomorultak minisorozata), és kritikusok által elismert életrajzi filmben (Mank), miközben Golden Globe- és Emmy-jelölést is kapott a Kivétel és szabályban, valamint az Emily Párizsban című sorozatban nyújtott alakításáért. De más téren nem ment minden olyan könnyen. Könyvében (merthogy Collins könyvet is írt), a 2018-ban megjelent, Unfiltered című esszégyűjteményben nyíltan beszél arról, milyen nehézségei voltak a perfekcionizmusa miatt, ami élete során egyszerre hajtotta és sújtotta, ez pedig leglátványosabban a kamaszkori étkezési zavaraiban mutatkozott meg.

Azt kérdezem tőle, hogyan egyeztette magában a két dolgot: az attól való félelmét, hogy kudarcot vall, és nem éri el a kívánatosnak látott sztenderdet, valamint a vágyát, hogy egy olyan iparágban dolgozzon, ahol ezt a sztenderdet lehetetlenség elérni. Nem számít, mennyire vagy jó, szórakoztató, vagy hogy mennyien szeretnek, mindig lesz valaki, aki boldogan ránt le a sárba. Egy pillanatra, rá nem jellemző módon, Collins mintha nem találná a szavakat. „Tény, hogy ezeken a kérdéseken rengeteget gondolkodtam. Azt hiszem, hogy nehéz szituációkban, nyomás alatt néha kifejezetten termékennyé válok. Ha teljesítenem kell, megtalálom magamban ehhez az erőt, akkor is, ha ideges vagyok, szorongok és félek. Amikor pedig fiatalabb voltam, olyan téren is igyekeztem a legjobb lenni és a tökéletességre hajtani, ahol ez képtelenségnek számított. Gondolom azért, mert szerettem volna sikert elérni a legnehezebb terepeken is.”

Felvállalta a saját igazát

Bizonyára az is megnehezítette a dolgát, hogy plusz súllyal megrakodva igyekezett bizonyítani ebben a rémisztő arénában: mint mindenkinek, aki híresség gyereke, neki is két típusú hírnevet kellett kézben tartania és alakítania – a saját, kezdő sztárpozícióját és az apja globális tekintélyét. Korábbi interjúit olvasva világosan látszik, hogy míg a saját szavaival és saját munkája során – például a könyvében – boldogan beszél Philről, ha egy riporter ezzel kapcsolatos kérdésére kell válaszolnia, akkor már nem olyan lelkes. Vajon  ennek is az irányításhoz lehet köze? A narratíva alakításáról, és arról, kinek a szavaival mesélnek el egy történetet, az övével, vagy az újságíróéval, akit most ismert csak meg? „Mindig is szerettem volna a saját hangomat használni, felvállalni a magam igazát. Ha valaki a nevemben beszél anélkül, hogy én végeztem volna el a munka gondolkodással járó részét, olyankor fordítás közben könnyen elveszik a jelentés és félreértést szül.”

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Lily Collins (@lilyjcollins) által megosztott bejegyzés

Az is kézenfekvő tény, hogy ha fiatal színész vagy, aki épp próbálja megvetni a lábát, egyfajta terhet jelent, ha folyton együtt emlegetik a neved egy énekessel, aki a nyolcvanas években volt a csúcson – még akkor is, ha az az illető történetesen szeretett apád. „A karrierem kezdetén, fiatalabb koromban, az interjúimban gyakran kiragadták a mondataimat a kontextusból – meséli. – Nagyon büszke voltam az apámra, szabályosan rajongtam érte. Szeretem, csodálom, tisztelem őt, és nagyon inspirál. De mint személyiség, mindig is önmagam szerettem volna lenni, a saját utammal, a saját hibáimmal és sikereimmel. És fiatalon, amikor még nem rendelkeztem semmi ilyesmivel, azt hittem, az embereket csak a családom érdekli. Természetesen így működik a világ, és a média nagy része is. Engem mégis frusztráltak azok a kérdések. Nem azért, mert nem szerettem vagy nem tiszteltem az apámat. Csak nem akartam, hogy ez legyen a rólam szóló narratíva.”

Nem akar tökéletes lenni

A róla szóló beszéd azonban változóban van. Nemcsak azért, mert Phil Collins a jelenleg vitathatatlanul híresebb Lily apjává vált, hanem azért, mert a színésznő élete is változik. Gyakran visszatér erre a témára, arról beszél, hogy már nem akar megfelelni lehetetlen sztenderdeknek. „Amikor rájössz, hogy a tökéletesség maga sem tökéletes, és hogy nyugodtan lehetsz egészen, tökéletesen önmagad, vagy arra, hogy mindenki másképpen képzeli a tökéletességet, és a tökéletesség egyébként is unalmas, és így tovább. Azt hiszem, most inkább az a lényeg, hogy hozd ki magadból a legjobbat, ne őrülj meg, és húzd meg a határaidat azzal kapcsolatban, mennyit adsz ki magadból, mennyit tartasz meg, mennyi időt fordítasz arra, hogy stresszelj, aggódj olyan dolgok miatt, amelyekre nincs ráhatásod. Retteghetsz attól, hogy nem leszel tökéletes. Aztán rájössz, hogy nem is arra vágytál, mint amiről korábban gondoltad. Én például nem akarok tökéletes lenni.”

Ehhez a felismeréshez talán a pandémia is hozzájárult, furcsa módon. „Én is családot akarok, és nem akarom, hogy a magánéletemre hatással legyen az, hogy mennyire szeretem a munkámat. Ez az időszak nagyon hasznos volt számomra, mert nem tudtam dolgozni, és hirtelen nem egy karakterként kellett gondolnom önmagamra, hanem más rétegeimre figyeltem”. Talán ezért is ment most férjhez.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Lily Collins (@lilyjcollins) által megosztott bejegyzés

Amikor Charles az asztalhoz sétál, Collins arca látványosan felragyog. „Szeretlek! – kiáltja oda neki, majd lelkesen mesélni kezd a nemrégiben tartott esküvőjéről. – Sosem szerveztem születésnapi bulikat, mert féltem, hogy mások nem érzik majd jól magukat. De most eldöntöttem, hogy az esküvő rólam fog szólni. Azt mondtam magamnak: tudod mit? Csak azért is szuper lesz!” Colorado hegyvidékén tartották meg az eseményt, a Ralph Lauren ruhát pedig Collins „A nyugati americana találkozása a brit viktoriánus stílussal” elnevezésű Pinterest-boardja inspirálta.

De ez túl idillin hangzik. Világos, hogy Collins még mindig sokat dolgozik, de ez most arról szól, hogy olyan életet teremtsen magának, amilyet igazán akar, nem pedig olyat, amilyet szerinte élnie kellene. Tehát nem jött még el a happy end, inkább egy ígéretes új fejezetről van szól, aminek a forgatókönyvét maga a főszereplő írja. Talán nem tudja, mit hoz ez a következő fejezet, de ez nem is gond. Ha fontos dolgokról lesz szó, Lily Collins biztosan kezébe veszi majd az irányítást.

A cikk eredetileg az Elle magazin 2021. decemberi számában jelent meg.