Mit jelent kilógni a sorból egy olyan világban, amely egyszerre várja el tőlünk az önazonosságot és a társadalmi normákhoz való alkalmazkodást? Ha mindannyian vágyunk valódi kapcsolódásra, miért van az, hogy közben egyre nehezebben találunk egymásra?
Tisza Kata íróval, interkulturális pszichológiai szakértővel új alkotói korszakát megnyitó, Oda nem illő című, nemrég megjelent regénye kapcsán a kívülállóságról, a belső szabadság áráról, az önismeret divattá válásáról és az önmagunkkal szembeni őszinteségről beszélgettünk.
ELLE: Az Oda nem illőt a harmadik írói korszakod első könyveként írja le a kiadó. Miben válik el és miben épül ez az új kötet a korábbi szakaszokra?
Tisza Kata: Az első szakaszt a nagyon fiatal éveim ösztönösen kiszakadó írásai képezték, amelyek akkor egy pre me too-korszak ismeretlen nyelvén szóltak, ezért nem volt nekik megfelelő rubrika, aminek következtében rendkívül végletes fogadtatásban részesültek.
A rendkívüli siker olyan pusztító és személyeskedő atmoszférát teremtett számomra, hogy a húszas éveim második felére azt a döntést hoztam, hogy én ezt vagy nem csinálom tovább, vagy belehalok.
Ezt követően közel tíz évet a tudománynak szántam, hogy megértsem az előítélet, a sztereotípia, a hatalom, az erőszak, a kényszer, a kirekesztés természetét, és újraépítsem magam. A visszatérésemkor indult a második ciklus, leginkább társadalomtudományi ismeretterjesztés és irodalmi történetmesélés határterületein születő műfajokkal, ami tíz év alatt tíz kötetet jelentett, amelyekkel végigvittem egy sorozatot, leképezve a társadalmi változásokat, és eljutva a legbensőbb identitásmagig. A kezdetekkor még szinte szavak se léteztek jelenségekre, ezeket egyenként kellett kitalálni, kidolgozni, és úgy tűnt, hogy ezúttal kifejezetten termékeny talajra érkezett. Ma, ha körülnézünk, azt látjuk, hogy teljesen elárasztanak bennünket a hasonló tartalmak, ami egyrészt örömteli lehetne, ugyanakkor fullasztó is. Mert amikor egy társadalom nem akar valóban szembenézni önmagával, akkor inkább divatot teremt, ami azt a látszatot kelti, mintha foglalkozna a zajló folyamatokkal, miközben valójában elfordul tőlük. Ez pedig sokkal veszélyesebb lehet. Ami engem illet, úgy éreztem, telítődtem. Amit el szerettem volna mondani, megtettem, és bennem ez már meghaladta önmagát, levegőért kiáltott. Akkor fordultam valahogy vissza, belül, az élet hívószava felé, és kezdtem el újra megengedni magamnak a szabad önkifejezést, ezúttal tudományos keretezés nélkül. Nem mondom, hogy ez egy megérkezés, inkább egy ajtónyitás magam felé, de még dolgoznom kell rajta, hogy megvalósítsam.
ELLE: Evolúciós szempontból az „oda nem illés” komoly hátrányt jelenthetett az egyén számára, hiszen a közösséghez tartozás a túlélés egyik feltétele volt. Szerinted mit adhat a modern embernek, ha nem csupán beletörődik abba, hogy nem illeszkedik a társadalom által kínált keretek közé, hanem valóban elfogadja, esetleg értékként is tekint erre a kívülállóságra?
Tisza Kata: Ezt a hátrányt ma is kétségtelenül hordozza az oda nem illés: például kívülálló vagy, leszel és maradsz, nem értenek, úgy értelmeznek, ahogyan akarnak, kilógsz, kimaradsz, esetleg nem fogadnak el. Ez tehát az ára. A nyeresége a belső szabadságod: az vagy, aki autentikusan vagy.
A társadalmi elvárások nagy része torz, egészségtelen, elfojtásra és felszínes színjátékra épülő norma, ha betartod, kifele nagyobb elfogadottságod lehet, belül viszont – ha tudatában vagy - börtönben érezheted magad.
Persze, ha nem vagy tudatában, akkor akár jól is érezheted magad a szerepedben. Ezért sem lehet kívülről senkinek megmondani semmit, mert nem tudhatjuk, ki milyen megküzdésből teszi azt, amit éppen tesz. És mindenki csak addig érthet meg egy másik embert, ameddig önmagát is érti.
ELLE: Ahogy a könyvben is meglehetősen sokszor reflektálsz rá, olyan világban élünk, ahol minden érzésünkre, nehézségünkre, helyzetünkre készen kapott magyarázatok és jó tanácsok várnak. Influenszerek és önjelölt szakértők mondják meg, hogyan kellene élnünk. Mit gondolsz, mit veszítünk azzal, ha másoktól várjuk a válaszokat a saját életünkre és ha állandóan megoldandó problémaként tekintünk rá?
Tisza Kata: Egyrészt, amire a főhős Rebeka is rájön, hogy elmulaszt élni, mert az élet az, hogy nem tudjuk, de kockáztatunk, merünk, kísérletezünk, és közben reflektálunk, magunkkal kapcsolatban maradunk, akkor is, ha tévedünk, és ezáltal örökösen fejlődünk. Másrészt, elveszítjük a valós kapcsolatot önmagunkkal, az élő részünkkel, és ezen keresztül másokkal is, mert ily módon csak merev, élettelen, stagnáló és látszatot kiszolgáló szerepekben tudunk létezni és kapcsolódni. Persze, aki így élt túl, annak ez jelent biztonságot, mert nem ismer mást, miközben az élet mégis ebben a valami másban tudna kibontakozni, ami nem az irracionális kockázatvállalást jelenti, ami a másik véglet, hanem éppen a tudatos jelenlétben való állandó egyensúlyozást, mindig a számunkra éppen megfelelő léptékben és mértékben, ami viszont reális önismeret nélkül nem megy. A másoktól kapott okoskodó tanácsok nem jelentenek valós önismeretet és kapcsolatot önmagunkkal, hanem éppen annak távolítását és elidegenítését.
ELLE: Mindannyian (de legalábbis meglehetősen sokan) arra vágyunk, hogy valaki valóban lásson, megértsen és megtartson bennünket, mégis mintha egyre magányosabbak lennénk. Szerinted mitől vált ennyire nehézzé a valódi kapcsolódás? És mennyire vagyunk képesek egyáltalán a saját szűrőink nélkül látni a másikat?
Tisza Kata: A kiindulópont az, hogy a saját szűrőinken keresztül látunk. Minél kevésbé látunk rá a saját szűrőinkre, annál inkább azokon keresztül látunk, és annál inkább mindenhatónak véljük azokat, tehát annál szűkebb és merevebb lesz a perspektívánk. Minél inkább rálátunk önmagunkra, annál árnyaltabban tudjuk látni a másik embert is, csakhogy ez az árnyalás rendkívül költséges, mert állandó energiabefektetéssel jár, és el kell bírnia a saját tévedésünket is. Ebből máris kiderül, hogy ezt a munkát sokan nem vállalják a maguk részéről, ám másoktól meg elvárják, így felborul az egyensúly.
Én úgy vélem, a valós önmunka hiányzik a kapcsolódásokból, mert az valami irgalmatlanul fájdalmas felismerések sorából áll, amikor rálátunk és belátjuk, hogy sokszor nem úgy viselkedünk, ahogyan szeretnénk, vagy elképzeljük magunkról, és valódi változás és odafordulás enélkül a belátás nélkül nem jöhet létre.
A belátás nem egy szó, amit elismétlünk, hanem egy állandó cselekvéssor, amely során apró lépésekben válunk képessé valami olyasmire, amire korábban nem. Ez egy fokozatos, türelmes és alázatos munka, folyamatos jelenléttel és felelősséggel, úgy magunk, mint mások felé. Ha ez elmarad, úgy csak a felületen lehet találkozni, amiben nincs mélyülés, így tartósság sincs, és az első repedésnél szakad is, és tetszőlegesen felcserélhető a másik. Az intimitáshoz kellene az a mélység, amit létrehozunk magunkban, amin keresztül be tudnánk fogadni a másik mélységét is, és megmutatni a magunkét is. Ez persze kockázatos, ezért sok esetben mindössze vágy, és nem konkrét megvalósítás szintjén marad.
ELLE: A regény szinte megszakítás nélküli gondolatfolyama nem könnyű olvasmány, az olvasónak is dolgoznia kell vele. Miért ezt a formát választottad, és mit adhat ez a fajta szokatlanul intenzív közelség egy másik ember gondolataihoz?
Tisza Kata: Nem én választottam, a forma választott engem, mert a tartalom így kívánkozott ki, ebben a reflexiós mélységben. Fontos volt, hogy ne csak a főhős külső történéseit lássuk, amelyek alapján megítélhető, hanem belelássunk az érzelmi élővilágába is, ami elválaszthatatlan tőle. Hiszen ez a nő elsősorban belül él, és innen indul el lassú lépésekben kifelé, vagyis a változás felé. Én nem hiszek a nagy, látványos mozdulatokban, sokkal inkább a kicsi, apró, hétköznapi odafordulásokban, amelyek végül kirajzolnak egy felfelé gravitáló ívet. Ha az olvasó közel engedi magához ezt a belső világot, a saját belső világa is rétegről rétegre mélyülhet, és számos váratlan felismeréshez vagy intimitásélményhez juthat.
ELLE: Egy olyan világban élünk, amely egyre inkább a tökéletesre szerkesztett valóságot részesíti előnyben, miközben folyamatosan azt halljuk, hogy legyünk önazonosak, de persze csak a kijelölt keretek között. Számodra mit jelent az önazonosság, és hogyan fér meg ezzel az, ha valaki nem illeszkedik az elvárásokhoz? Milyen helye és szerepe marad az őszinteségnek egy ilyen világban?
Tisza Kata: Ha a világban keressük a helyét, akkor attól tartok, jó sokáig el fog tartani ez a keresés, és az a tapasztalatom, hogy egyre csalódottabbá is válunk.
Ha azonban leteszünk arról a hatalmas léptékről, hogy a világot vagy másokat mindenáron megváltoztassunk, akkor máris levegőt kapunk a saját valóságunk számára.
Ha arra fókuszálunk, hogy a valóságot önmagunkban megtaláljuk és az őszinteséget az önmagunkkal való viszonyunkban napról napra megteremtsük és tápláljuk, akkor is, ha ez esetleg külső privilégiumok elvesztésével jár, akkor érzékelni fogjuk, hogy a kisebb környezetünk erőfeszítés nélkül is változni fog. A magam részéről már nem hiszek a világmegváltó ideákban, de a magam felé való felelősségemben feltétlenül hiszek, és nem veszek részt semmi olyasmiben, ami hazugságot behódolást vagy önmegtagadást kíván tőlem. Igen, ezzel szűkülni fog a külső világ, de tágulni a belső, és ez egy olyan ár, ami nekem megéri, de nem feltételezem, hogy mindenkinek megéri ugyanez. Én már hagyom, hogy mindenki a saját döntését hozza meg, elfogadom, hogy nem mindenkivel beszélek azonos nyelvet, és bízom abban, hogy van, aki partner lesz ebben a párbeszédben.
Az általad megtekinteni kívánt tartalom olyan elemeket tartalmaz, amelyek az Mttv. által rögzített besorolás szerinti V. vagy VI. kategóriába tartoznak, és a kiskorúakra káros hatással lehetnek. Ha szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot!