Fények, kamera, Billie

A popzene fiatal nagyágyúja James Cameronnal karöltve varázsolja legutóbbi turnéját koncertszínpadokról a mozivászonra, az ELLE pedig utánajárt a kulisszatitkoknak.

 

James Cameron első ránézésre felismeri, kiből lehet erős női főszereplő. Az Oscar-díjas filmrendező évtizedeket töltött azzal, hogy feszített tempójú filmjeiben az erős és vibráló szellemiségű nőket ünnepelje – legyen szó Sigourney Weaver kőkemény alakításáról az 1986-os A bolygó neve: Halálban, Kate Winslet bátor debütálásáról az 1997-es Titanicban, vagy Zoe Saldaña azúrkék harcos hercegnőjéről az Avatar-sorozatban.

Legújabb projektjéhez Cameron egy, a valóságból érkező hősnőt választott: egy vagány, androgün popsztárt. A május 7-én a magyarországi mozikba kerülő Hit Me Hard and Soft: The Tour (Live in 3D) című koncertfilm, melyet Billie Eilish Cameronnal közösen rendezett, a 2025-ös turné manchesteri állomásán mutatja be az énekesnőt. Az előzetesben konfettieső hullik és éles fények mutatják meg Eilish sziluettjét, ahogy könnyedén ugrál a színpadon – mintha egy hús-vér Marvel-karakter lenne. A rajongó lányok eksztatikus sikolya hasít a levegőbe, miközben az énekesnő hátrahajolva pajkos mosolyt villant a tömegre, mire a közönség még hangosabb üdvrivalgásban tör ki.

James Cameron győzte meg Billie Eilisht

Amikor ellátogatok a hollywoodi Paramount Studiosba, hogy találkozzam a tízszeres Grammy-díjas énekesnővel, hamarabb veszem észre őt, mint ő engem. Egy túlméretezett Smashing Pumpkins-pólót és melegítőt visel, tekintete pedig távolságtartó és megingathatatlan, miközben testőrével együtt kísérik szürke pitbullját, Sharkot déli sétájára a stúdió épületei között. Kicsivel később egy privát moziteremben találkozunk, ahol a sajtósa mindannyiunknak egy-egy 3D-szemüveget nyújt át az előzetes megtekintéséhez. Ahogy a térhatású hangorkán és az erős fények elhalványulnak, és kigyúlnak felettünk az akváriumszínű lámpák, Eilish elhelyezkedik a beszélgetéshez: két széken terpeszkedik el, lábait lazán a karfára lógatva. Alig pár perce beszélgetünk, amikor a saroknál Shark egy tekintélyes kupacot hagy a szőnyegen, majd mintha csak győzelmi kört futna, büszkén odaüget Eilish-hoz. „Ember! Shark! Ez csúnya dolog volt!” – mondja Eilish kissé zavartan. Megrázza a fejét, majd megborzolja Shark bársonyos füleit. „Egyébként nagyon jól nevelt, pontosan tudja, mit szabad és mit nem, de ma valahogy nem sikerült tartanunk magunkat ehhez!”

Eilish eredetileg nem tervezett koncertfilmet ehhez a turnéhoz – főleg nem olyat, amely ilyen közelről követi őt a színfalak mögé, ahol a barátaival lazít, gyógytornára jár, vagy éppen sír az öltözőben. Előző koncertfilmjét, a Happier Than Ever: A Love Letter to Los Angelest Robert Rodriguez és Patrick Osborne rendezte, és tele volt animációs elemekkel a Roger nyúl a pácban stílusában. Ez egyfajta játékosságot adott a filmnek, és elfedte azt a tényt, hogy a pandémia csúcsán, a teljesen üres Hollywood Bowlban forgatták. Ezt megelőzően R. J. Cutler rendező dokumentálta közelről az énekesnő kamaszkorát és a 2019-es szenzációs debütáló albuma, a When We All Fall Asleep, Where Do We Go? készítését a Billie Eilish: The World’s a Little Blurry című alkotásban.,

„Először nem akartam dokumentumfilmet – magyarázza. – Tizenöt és tizennyolc éves korom között három éven át folyamatosan kamerák követtek… Mostanra sokkal jobban óvom a magánéletem.” De aztán megkereste James Cameron. Eilish az édesanyjától, a színész-aktivista Maggie Bairdtől értesült a rendező ajánlatáról. Baird alapította a Los Angeles-i Support + Feed nonprofit szervezetet, amely növényi alapú ételeket juttat el hajléktalan közösségeknek és élelmiszerhiánnyal küszködőknek, miközben csökkenti az ökológiai lábnyomot. „Általában a dolgok a menedzsmenten és a stábon keresztül jutnak el hozzám – mondja Eilish. – De most szó szerint anyu mesélte, hogy »Hé, James Cameront teljesen lenyűgözted!«”

Eilish Los Angelesben él, egy ugrásra Hollywoodtól és Highland Parktól, attól az északkeleti negyedtől, ahol felnőtt. A huszonnégy éves lány egy rendkívül kreatív családban nevelkedett. Szülei – egy asztalos és egy tanárnő – mellékállásban színészként is dolgoztak, Eilish-t és bátyját, a szintén Grammy-díjas producer-énekes-dalszerző Finneas O’Connellt pedig magántanulóként oktatták, miközben folyamatosan zene-, színész- és táncórákra hordták őket. Eilish azonban elárulja, igazából csak mostanában értette meg, hogyan is működik a filmkészítés. Az elmúlt heteket Cameronnal töltötte a rendező Lightstorm Earth nevű stúdiójában, ahol aprólékos munkával vágták össze a koncertfelvételeket, hogy egy akciódús vizuális élményt hozzanak létre. 

„Úgy voltunk vele, miért ne vehetnénk fel a backstage-ben zajló dolgokat is, csak hogy meglegyen? James pedig ezt a hatalmas 3D-kamerát tartotta közvetlenül az arcom elé” – meséli, az orra előtt mutatva a távolságot.

Ő maga tette fel az interjú kérdéseit. Akkor jöttem rá, hogy ez valójában rengeteget ad a filmhez!

Cameron telefonon keresztül elmondta, hogy bár tisztában volt Eilish színpadi erejével, amikor Manchesterben megnézte az első előadását, rájött, hogy az énekesnőben egy filmrendező lehetősége is megvan. 

„Megkedveltem és tisztelni kezdtem a művészi elhivatottságát – mondja nekem Cameron. – Ahogy megvalósítja a céljait, hogy ne csak klassz zenét szerezzen, hanem nagyszerű előadó is legyen. Valójában ő volt a show »építésze« és kreatív motorja. Úgy tervezte meg a műsort, hogy a közönség közepén legyen, és mind a négy égtáj felé játsszon. Elképesztő látvány, ahogy őrült módjára rohangál a színpad egyik végétől a másikig, mindenhol ott van, ahogyan pedig a közönséggel kapcsolatba lép, az egyszerűen fenomenális.” Miközben nézte őt, Cameronnak az jutott eszébe: „ezt a filmet közösen kellene rendeznünk”.

Először turnézott Finneas nélkül

Billie testvérét, Finneast felettébb szórakoztatta Cameron jelenléte a koncerteken. 

„Nézhettem, ahogy ő nézi a show-t, ami lenyűgöző volt – emlékszik vissza a manchesteri estére. – Egyszerre vagy tizenhat monitort figyelt 3D-szemüvegben. És mivel a 3D-technológia úgy működik, hogy pontosan szembe kell fordulnod a képernyővel, folyamatosan táncolt, dülöngélt és mozgatta a fejét az egyik monitortól a másikig.

Hihetetlenül gyors, szenvedélyes és munkamániás fickó.

A munkamánia olyasmi, amiben a rendező Cameron és az énekesnő Eilish osztoznak. Mindezek mellett Eilish beismeri, hogy a korábbi turnéi elég kimerítőek voltak, és fizikailag is megviselték. Tinédzserként egy hiphoptáncversenyre készülve csípősérülést szenvedett, később pedig kiderült, hogy hipermobilitási szindrómában – a kötőszövetek lazaságával járó állapotban – szenved, ami krónikus fájdalmakkal jár. A legutóbbi turnéja során is több sérülés érte. Manchesterben kificamította a bokáját, pont azon az éjszakán, amikor Cameron csatlakozott a stábhoz. Korábban, 2024 októberében a New York-i Madison Square Gardenben legurult a lépcsőn a színpadról lejövet, aminek egy hatalmas véraláfutás lett az eredménye a combján. Miamiban egy férfi rántotta meg a pólójánál fogva, amitől elesett, egy arizonai fellépésen pedig egy rajongó dobta meg egy nyaklánccal éneklés közben.

Látják ezeket a karcolásokat a kezemen? Ezeket a rajongóktól kaptam

– mondja Eilish a filmben.

Az énekesnő azonban elárulja nekem, hogy a legnehezebb dolog ebben a turnéban az volt, hogy szinte az egészet bátyja, Finneas nélkül kellett végigcsinálnia. Ketten együtt egy megállíthatatlan popduót alkotnak, akik évek óta sorra nyerik a Grammy- és Oscar-díjakat: ők lettek a legfiatalabb kétszeres Oscar-győztesek a 2021-es James Bond-filmhez (Nincs idő meghalni) és a 2023-as Barbie-hoz írt betétdalaikkal. 

„Ez a döntés évekig érett bennem” – mondja Eilish arról, hogy bátyja nélkül indult útnak, aki közben saját karrierjére is koncentrált, és For Cryin’ Out Loud! címen 2024-ben megjelentette harmadik albumát. „Annyira elfoglaltak lettünk, hogy már csak közvetlenül a színpadra lépés előtt találkoztunk. Finneas és Andrew [Eilish turnédobosa] – ők ketten voltak a zenészeim a kezdetekben – egy olyan státuszban játszottak, amit nehéz volt elhagyni. Finneas ott ragadt abban a toronyban – mint Aranyhaj! Sosem mondta ki, de azt éreztem, úgy gondolja, hogy sokkal több dolga lenne annál, mint hogy csak az én háttérzenészem. ”

Bár a rajongók találgattak a távollétének okáról, Eilish és Finneas is megerősítette, hogy a külön turnézás közös döntés volt. A filmben látható, ahogy Eilish könnyekig meghatódik egy levélen, amelyben bátyja sok szerencsét kíván neki az első külön töltött turnéjukhoz. Finneas azért felbukkant néhány állomáson lelki támogatásként, sőt néha a színpadra is felment énekelni. „Alapvetően nem szeretek turnézni, de a fellépéseket imádom – mondja Finneas. – És imádok Billie közelében lenni. Az elmúlt évben, amikor hónapokig úton volt, nagyon hiányzott.”

„Hallottam valakitől, hogy találgatják: Hallottátok, hogy Finneas és Billie összevesztek? – meséli Eilish. – Finneas és én soha az életben nem fogunk összeveszni, soha.

Lehetnek akkora ordibálós vitáink, amilyeneket még nem hallott a világ… de öt perccel később már újra együtt nevetünk és zenélünk.

Ez testvéri dolog. Nincs még egy olyan kapcsolat a világon, mint a testvéreké.” Később elgondolkodva hozzáfűzi: „Ha nem láthatnám többé Finneast, talán nem is írnék több dalt… De hogyan lépjünk tovább és éljünk saját életet?”

Eilish elmondta, minden erejét össze kellett szednie, hogy most először egyedül vágjon bele a fellépésekbe. Régi és új barátokat hívott meg előzenekarnak, köztük partnerét, Nat Wolffot és annak testvérét, Alexet, valamint a The Maríast, Towa Birdöt, Ashnikkót, Lucy Dacust és Young Mikót. Kiélvezte a roadtrip nyújtotta lehetőségeket is: beiratkozott egy fazekasórára Tulsában, kötélpályázott Austinban, és egy kalandparkot is kipróbált Ausztráliában. „Imádom az ilyen hülyeségeket – mondja. – Kiharcoltam, hogy ne legyek távol négy hétnél tovább szünet nélkül. Az éneklés a kedvenc elfoglaltságom a világon. Ha úgy érzem, hogy már nem élvezem, akkor meg kell állnom és újraterveznem, hogy újra örömet leljek benne.”

Eilish és Finneas februárban a Grammy-gálán ismét együtt álltak a színpadon, ahol a Hit Me Hard and Soft album B oldalas dala, a Wildflower az év dala lett. „Ez egy csoda volt – mondja Billie. – Finneasszal azt hittük, elvész a süllyesztőben. Az egyik kedvencem volt, de úgy gondoltam, á, ebből sosem lesz sláger, hiszen ez csak egy egy szál gitáros ballada!” 

Cameron elárulta, hogy őt is megfogta a Wildflower a vágás során; szerinte ez a film csúcspontja. „Nagyon, nagyon szeretem ezt a dalt – mondja a rendező. – Kedvelem a pörgős számokat is, ahol Billie úgy pörög-forog, mint egy őrült dervis, de ez a jelenet az egyik legszebb a filmben. Mindenki világít a telefonjával a stadionban; olyan, mintha tízezer gyertyát gyújtanának meg egyszerre. Olyan hangokat énekel ki abban a dalban, amelyek egyszerűen elképesztőek. Gyönyörű.”

A jelenetet felidézve Eilish bemutatja nekem a dal vokalizálásait. Hozzáteszi, hogy többet hallgatja saját magát a Spotifyon, mint bármely más művészt, így az év végi Wrapped-listáján is ő maga áll az első helyen: „A barátaim gúnyolódnak ezen, de sajnálom, én olyan zenét készítek, amit én magam is hallgatni akarok.” Amikor a Wildflower dallamait írta, arra gondolt: „ezek veszettül jók, nem is tudom, az emberek érteni fogják-e.” Megosztja azt is, hogy mindig is nagy hatással voltak rá az arab énekesek – édesapjával közös pont náluk az arab zene szeretete. „Imádom például Nancy Ajramot, ő az egyik kedvencem.”

A zenei ábrándozás pillanataiban Billie megmutatja romantikusabb oldalát is. Sóhajtva vallja be, hogy Cameron filmjei közül a Titanic a kedvence.

Tudom, hogy ez nagyon kiszámítható válasz, de ez egy gyönyörű film. Volt az az énem, aki még nem látta a filmet, és az, aki már igen. Tizenkét évesen néztük meg a barátnőimmel, és aznap döntöttem el, hogy elkezdek káromkodni!

Eilish-ban erős lázadó szellem lakozik. Amikor februárban átvette legújabb Grammy-díját, kiváltotta a konzervatív politikusok és kommentátorok haragját, mert felszólalt a bevándorlási razziák ellen:

Senki sem illegális bevándorló egy ellopott földön

– jelentette ki.

Októberben pedig a WSJ. Magazine Innovator Awards gáláján felszólította a teremben ülő milliárdosokat, köztük Mark Zuckerberget és George Lucast, hogy mondjanak le vagyonuk egy részéről. „Ha milliárdos vagy, miért vagy az? – kérdezte a tömegtől. – Az embereknek minden eddiginél nagyobb szükségük van empátiára és segítségre. Főleg ebben az országban… Ha van pénzed, nagyszerű lenne jó célokra fordítani, odaadni azoknak, akik rászorulnak.” Beszéde nem csak üres szócséplés volt: még aznap este bejelentették, hogy 11,5 millió dollárt – ami a hírek szerint a vagyonának közel egynegyede – ajánlott fel a turné bevételéből jótékonysági szervezeteknek. (Ezt a pénzt speciális „Changemaker” jegyek eladásával gyűjtötte össze azoktól a rajongóktól, akik többet fizettek azért, hogy támogassák az élelmiszer-egyenlőtlenség és a klímaválság elleni küzdelmet.)

„Így neveltek – magyarázza Eilish arról, hogy miért mer felszólalni. – Van egy ekkora platformod, amit használhatnál mások érdekében, de mégsem teszed meg, csak mert el akarod kerülni a vitákat?” – kérdezi, miközben a békésen szuszogó Sharkot simogatja.

Miért lenne vita tárgya, hogy közbelépünk, ha valakit bántalmaznak? Persze, valószínűleg lesznek belőle problémáid, de ez nem jelenti azt, hogy nem kellene megtenned.

Bár kritikusai mindent megtesznek, hogy letörjék harcias kedvét, az tartja őt a rivaldafényben, hogy dalain keresztül mély sorsközösséget vállal a rajongóival. 

„Amin keresztülmegyek, az nem csak velem történik meg, hanem mindenkivel – mondja. – A What Was I Made For? egy apró, intim ablak volt az érzéseimre. A fejemben sokszor úgy érzem, istenem, én vagyok az egyetlen, aki így érez. De aztán ott állsz egy teremben több ezer emberrel, akik visszaéneklik neked azokat a sorokat, amiket egyedül írtál egy nagyon konkrét, személyes dologról. És nekik is megvan a saját történetük hozzá. Szerintem ez a legvarázslatosabb dolog a világon. Arról szól a művészetem, azért írok zenét, hogy elérjem és segítsem az embereket.”

A koncertfilm ezeket a rajongókat is megmutatja. Sokan közülük megszólalnak a filmben, elmesélve, mely dalok érintették meg őket leginkább – a túlélésről, a magányról és a depresszióról szóló szerzemények. Sokan Billie-éhez hasonló stílusban érkeztek, és őt nevezik meg annak kulcsaként, hogy merjék vállalni saját nemi identitásukat. 

„A dalszerzés minőségén és az érzelmességen túl a rajongók számára az a döntő, hogy együtt nőttek fel – mondja Cameron. – Végigcsinálták a tinédzserkori csatákat, és ő ott volt nekik. Nézték, ahogy keresztülmegy a problémákon, és látták, ahogy mindezt művészetté formálja. Nemcsak a lányok, hanem sok srác is. Nincs tárgyiasítás, százszázalékos azonosulás van. Azt mondja: Bő ruhákat fogok hordani. Jól fogom érezni magam a bőrömben, nem mint valami erényes példakép, hanem mint az önazonosság mintája.”

Az önazonosság hosszú útja

Billie számára az önazonosság azt is jelenti, hogy elismeri azokat, akik inspirálták. „Nem én vagyok az első, aki bő ruhákat hord” – mondja a ruhatáráról, megemlítve Bloody Osiris divatinfluenszert, valamint olyan hiphop-ikonokat, mint Tyler the Creator és Missy Elliott. Ugyanakkor szüksége volt a mozgásszabadságra is, amit ezek a ruhák nyújtottak, és az ebből fakadó nemi eufóriára. „Nagyon mérgező kapcsolatom volt a testemmel – vallja be. – Többféle táplálkozási problémával küzdöttem. Emlékszem, mekkora megkönnyebbülést éreztem, amikor felvettem egy hatalmas pólót. Ugyanakkor ott volt bennem a hiphopkultúra iránti szeretet és a vágy, hogy férfi lehessek.

Van egy általános nyomasztó érzés a nőiséggel kapcsolatban: nem akartam nőiesnek, és ezáltal gyengének látszani. Ez nincs így jól, de mostanra megtaláltam a módját, hogy ne így érezzek.

Mára megtalálta önmagát, de még mindig rengeteg felfedeznivalója van. Elárulja például, hogy kacsingat a színészet felé. Márciusban a Deadline arról számolt be, hogy Eilish tárgyalásokat folytat Sylvia Plath 1963-as regénye, Az üvegbúra közelgő adaptációjának egyik szerepéről. Bár a konkrét szerepet még nem jelentették be, a rendezői székben Sarah Polley ül majd, akinek A nők beszélnek című 2022-es filmje elnyerte a legjobb adaptált forgatókönyvnek járó Oscart. „Egy filmet megírni és megrendezni rengeteg munka. Nem tudom, fogok-e valaha ilyet csinálni, de a színészet nagyon érdekel” – mondja Billie.

Cameron szerint azonban a leghősiesebb szerep, amit Eilish játszhat, az ő maga. 

„Visszatérő »elkövető« vagyok a női erő és annak sokszínűségének dicsőítésében – mereng Cameron a korábbi filmjein. – Ez a koncertfilm csupán ugyanezen motívum folytatása számomra mint filmrendező számára. Ritka lehetőséget kaptam, hogy közeli portrét készítsek egy olyan női művészről, akit csodálok. Ha kiderült volna róla, hogy egy elviselhetetlen díva vagy szörnyű ember, nem hiszem, hogy így éreznék a film iránt. De nagyon büszke vagyok erre az alkotásra, és büszke vagyok Billie-re is és arra, amit képvisel.”

Még ha kissé fárasztja is a kamerák állandó jelenléte – legyen szó okostelefonokról vagy Cameron robusztus 3D-gépeiről –, Eilish már most érzi az értékét annak, hogy időkapszulát készítettek eddigi legnagyszabásúbb turnéjáról. „Megörökíteni egy show-t, amit idős koromban megnézhetek, és újra ott érezhetem magam… beleborzongok – mondja. – És hálás vagyok, hogy ez az élmény örökké élni fog.”