Tényleg szabad vagy, vagy csak annak érzed magad? – Vigh Bori a helyfüggetlen életről

Ki ne ábrándozott volna már arról, hogy maga mögött hagyja a mindennapi mókuskereket, és akár pálmafák alatt dolgozva és pihenve éli az életét? A digitális nomádokról könnyen hihetjük, hogy gondtalanul járják a világot, Vigh Bori Bárhonnan című új könyve azonban ennek az életformának a felelősségeit és lemondásait is megmutatja, miközben gyakorlati útmutatót ad mindazoknak, akik változtatnának az életükön.

A Bárhonnan egyszerre kalandregény és gyakorlati útmutató ahhoz, hogyan alakíthatunk ki szabadabb, önazonosabb életet. A digitális nomádság úttörő hazai képviselője, Vigh Bori ezúttal a helyfüggetlenségen túl a szabadság különböző dimenzióit vizsgálja – és azt, hogyan ismerhetjük fel, merre érdemes továbbindulnunk. Interjúnkban többek között arról beszélgettünk, honnan tudhatjuk, melyik belső hangunkra érdemes hallgatni, mikor érdemes kockáztatni, és hogyan ismerhetjük fel, ha eljött az ideje az elengedésnek. A könyv bemutatója október 17-én, a Margó fesztivál keretében kerül megrendezésre.

ELLE: 2016-ban jelent meg az első könyved, a Hogyan menjünk világgá, amelyben egy akkor még szinte teljesen ismeretlen létformáról, a digitális nomádságról írtál. Azóta blogbejegyzések, online kurzusok, workshopok és előadások formájában is folyamatosan megosztottad a tapasztalataidat szélesebb közönséggel. Mi késztetett arra, hogy egy évtized után visszatérj a könyvformátumhoz?

VIGH BORI: Őszintén szólva nekem nagyon nehéz könyvet írni. Egy erőteljes, sokszor megterhelő belső folyamat, sok önkritikával, ezért nem igazán jelent meg bennem az érzés, hogy muszáj lenne egy újabbb könyvnek elkészülnie. Sőt, igazából pont eldöntöttem, hogy egy kicsit megállok az állandó pörgésben, amikor egy héten belül két kiadó is megkeresett. Ez viszont egy „most vagy soha” érzést indított el bennem. Arra gondoltam, hogy ez egy remek lehetőség, hogy magamnak is összegezzem, mit jelentett nekem ez az elmúlt tíz év, és hogy a hátizsákos, backpacker életmód leírásán kívül mit tudok még adni azoknak, akik könyvformátumban is szeretnének tartalmat kapni tőlem. Az alapfelvetések már korábban kialakultak, így szinte magát kezdte írni a könyv. Azok a kérdések foglalkoztattak, amelyekről szerintem nem beszélünk eleget a helyfüggetlen élet kapcsán. Korábban is visszatérő témám volt a helyfüggetlenség, de éreztem, hogy önmagában nem elég: a függetlenségnek és a szabadságnak számos olyan aspektusa van, amelyről az emberek többet szeretnének tudni, mégis kevés információ érhető el róla.

ELLE: Mesélsz ezekről az aspektusokról?

VIGH BORI: A könyvben végül négyféle szabadságtípusrólról, a helyfüggetlenség mellett a pénzügyi függetlenség, az időszabadság és a belső szabadság kategóriákról beszélek. Ezek a megfogalmazások a könyv készülése közben alakultak ki. Nem volt teljesen rendszerezve a fejemben, hogyan léteznek egymás mellett a különböző szabadságok, ezt gondolkodás és írás közben raktam össze. Biztosan sokfajta szabadság létezik még, de szerintem a legtöbb dolgot – az egészséges életmódtól az emberi kapcsolatokig – sikerült a négy alá besorolni. Ezek egymásra épülnek és összefüggenek. Lehet valaki helyfüggetlen, de közben nincs pénze, ezért copy-paste munkákat végez sebtében az új-zélandi Burger King előtt, mert csak ott van wifi, vagy hajnali kettőkor konzultál az időeltolódás miatt. Hierarchia talán nincs köztük, de a belső szabadság ad keretet az összes többinek. Ez kell ahhoz, hogy felszabadítsuk magunkat, elérjük a másik hármat, és meg is tudjuk élni őket.

ELLE: Azt írod, hogy egy olyan életet akartál, ami szabad és stabil egyszerre. Ez akár egymásnak feszülő fogalmaknak is tűnhetnek. Számodra ezek ellentétesek vagy inkább egy egész részeiként látod őket?

VIGH BORI: Abszolút egészként.

Szerintem biztonságban lehet megélni a legnagyobb szabadságot. Amikor stabilan érezzük magunkat, nem félelemből döntünk, nem menekülünk. Jól lenni, örömmel élni az életet csak biztos alapokon lehet.

ELLE: A könyvben azt írod: „A gondolataim nem én vagyok.” Honnan tudod, melyik belső hangnak érdemes hinni? Hogyan különbözteted meg azt, ami egy önazonosabb élet felé visz, attól, amit a félelem vagy a menekülési vágy diktál?

VIGH BORI: Sokunkban van egy olyan belső hang, ami szinte folyamatosan kommentál, kritizál és veszélyt sejt mindenhol. Ebben persze a józan ész szerint nyilván van egy határ, amivel különbséget tehetünk: tehát az, hogy ne menj ki a felhőkarcoló szélére, mert le fogsz esni, valós veszély, de az, hogy ne vágj bele valami újba, mert nem tudod mi vár a másik oldalon, nem feltétlenül az. Érdemes felülvizsgálni, megkérdőjelezni hogy tényleg igaz-e az a gondolat, amit hallunk, például, amikor az vezet, hogy: „Á, ezt meg kellene csinálni!”, és nem az, hogy: „Meg szeretném csinálni”. Velem sokszor van olyan, hogy ábrándozom valamin, ami jó érzéssel tölt el (lehet ez egy új cég vagy projekt vagy éppen egy következő úti cél elképzelése) aztán elkalandozom, és már nem is emlékszem, mi volt a konkrétum. De a jó érzés, amit okozott, velem marad.

Szerintem arra érdemes figyelni, mit vált ki belőlünk egy adott gondolat. Ha könnyedséget, örömöt érzünk, az jelezheti, hogy jó irányba indulunk. Ha viszont inkább feszültséget élünk meg, könnyen lehet, hogy valamilyen külső elvárásnak próbálunk megfelelni.

ELLE: Sokszor viszont akkor is nehéz változtatni, ha már érezzük, hogy nem jó nekünk az az élet vagy irány, amit korábban választottunk. Mintha azzal, hogy elengedjük, azt is be kellene ismernünk, hogy hiába tettünk bele rengeteg időt és energiát. Mit lehet kezdeni ezzel?

VIGH BORI: Ennek van egy filozófiai leírása, a megváltott mozijegy problémája. Bemész egy moziba, kifizeted a jegyet, és az első hét percben már tudod, hogy katasztrofálisan rossz a film, mégis végignézed, csak azért, mert már fizettél érte. Pedig sokkal jobban tudnád használni az idődet, ha fölállnál és kimennél. Ugyanez történik akkor is, amikor valamibe már rengeteg energiát fektettünk:

Nagyon nehéz megváltoztatni a döntésünket, ha egyszer már letettük mellette a voksunkat. Pedig attól, hogy sok időt és energiát fektettünk valamibe, még nem biztos, hogy érdemes folytatnunk.

Egy barátnőm mondta egyszer, hogy néha az a kockáztatás, ha nem kockáztatunk. Szerintem ebben nagyon igaza van.

ELLE: Honnan lehet felismerni, hogy mikor érdemes tovább próbálkozni, és mikor jön el az a pont, amikor a kudarc már nem egy siker felé vezető út része, hanem annak a jele, hogy valamit el kell engedni?

VIGH BORI: Van erre egy nagyon furcsa metaforám, amit a könyvben is használok: a vécéajtós metafora. Olyan, mint amikor bemész egy női vécébe, és sorban rápróbálsz az ajtókra, hogy melyik van nyitva. Én valahogy így gondolok a lehetőségekre is. Rápróbálsz egy csomó ajtóra, és van, amelyik egyszer csak megnyílik előtted. Azt érzem, hogy ezt kell figyelni a különböző lehetőségeknél is: működik vagy nem működik? Van olyan, amikor akkora segítséget kapsz, hogy tényleg szabad a pálya, és szinte akármit csinálsz, működik. És van olyan ajtó, amit akár be is rúghatnál, akkor sem fog kinyílni.

ELLE: Azt írod, azoknak szánod a könyvet, akik el merik hinni, hogy lehet másképp élni. Mi a helyzet azokkkal, akik érzik, hogy másképp szeretnének élni, de még nem hiszik el, hogy lehet? Őket meg tudja győzni ez a könyv?

VIGH BORI: Ha már megveszi ezt a könyvet, akkor már van benne nyitottság arra, hogy lehet. És a nyitottság a legfontosabb. Mert ha elolvassa az én példámat, akkor látni is fogja, hogy lehet. És persze föl lehet hozni majd mindenféle dolgokat, hogy én nem ilyen vagy olyan vagyok, és nekem úgysem menne. Ez pedig csak önbizalom kérdése. És az az igazság – erről a belső szabadság fejezetben is írok –, hogy az ehhez szükséges önbizalmat a tapasztalat építi. Minél több tapasztalatunk van, minél több dologban próbáljuk ki magunkat a komfortzónánkon kívül, annál biztosabbak leszünk abban, hogy a felmerülő helyzeteket meg fogjuk tudni oldani. Úgyhogy az a jó hír, hogy az önbizalom abszolút mértékben építhető azzal, hogy kipróbálunk és csinálunk különböző dolgokat. És garantálom, hogy lesz benne bukás, mert a tanulásnak része a bukás, mert egyébként tudásnak hívnák, nem pedig tanulásnak. Arra mindenki képes, hogy felülvizsgálja, hogy a saját életpályája, személyisége és lehetőségei milyen mozgásteret adnak neki, és mit tud kihozni belőle.