A női test történetei, amelyekről túl sokáig hallgattunk – interjú Gáldi Vinkó Andrea fotográfussal

Miért nem esik még mindig elég szó a női test változásairól és a nőgyógyászati betegségekről? És hogyan segíthet a művészet abban, hogy párbeszéd induljon azokról a tapasztalatokról, amelyeket az őket övező tabuk miatt sokszor még az érintettek is nehezen osztanak meg?

Gáldi Vinkó Andrea fotográfus Csend anatómiája című, a Semmelweis Egyetem Patológiai és Kísérleti Rákkutató Intézetének közreműködésével bemutatott sorozatában a petefészekrákkal érintett nők személyes történeteit dolgozza fel. A kiállítás kapcsán művésszel a női testhez tapadó társadalmi elvárásokról, a betegségeket övező tabukról, a generációk változó hozzáállásáról és arról is beszélgettünk, hogyan teheti láthatóvá a fotográfia az elhallgatott tapasztalatokat.

ELLE: Korábbi munkáidban, például az anyaságot feldolgozó sorozatodban fontos szerepet kaptak a saját tapasztalataid. A Csend anatómiája esetében viszont mások személyes történeteihez kellett közel kerülnöd. Az alkotói folyamat tekintetében mennyire más a két folyamat?

Gáldi Vinkó Andrea: Egy projekt elején mindig kihívást jelent számomra, ha olyan témával kell foglalkoznom, amelyhez nem kapcsolódnak közvetlen személyes tapasztalataim. Ugyanakkor azt vettem észre, hogy amikor egy munkám valamilyen módon a nőiséget vagy a női lét kérdéseit érinti, már a kezdetektől sokkal könnyebben tudok kapcsolódni hozzá. A családomban sajnos korábban már előfordult daganatos megbetegedés, így volt némi rálátásom arra, milyen nehézségekkel és tapasztalatokkal járhat egy ilyen betegség. A petefészekrák azonban számomra korábban szinte teljesen ismeretlen terület volt. Ahogy egyre mélyebben foglalkoztam a témával, egyre inkább tudatosult bennem, hogy ez a betegség bárkit érinthet. Ez a felismerés személyesen is hatott rám: azóta sokkal tudatosabban figyelek önmagamra, a testem működésére és azokra a jelzésekre, amelyek mellett korábban talán könnyebben elsiklottam volna.

ELLE: Egy korábbi interjúban említetted, hogy különösen vonzanak azok a témák, amelyeket csend, tabu vagy titok övez. Miért éppen ezek a társadalom által kevésbé látható vagy elhallgatott tapasztalatok foglalkoztatnak? Mit tud a fotográfia megmutatni belőlük, amire a szavak esetleg nem képesek?

Gáldi Vinkó Andrea: Számomra a fotográfia, a művészet eszköz arra, hogy olyan problémákról, felvetésekről, gondolatokról, társadalmi problémákról beszéljünk, amik máskülönben árnyékban maradnak. Nagyon fontosnak tartom azt, hogy én nem válaszokat adok, hanem kérdéseket teszek fel. A munkáimmal mindig arra próbálok reagálni, hogyan tudok párbeszédeket elindítani.

Ha sikerül olyan képeket csinálnom, amelyek már egy kis zavart, feszültséget keltenek az emberben, de azért nem annyira, hogy elfordítsák a fejüket, azzal lehetőséget adok arra, hogy beszélgessünk róla.

Számomra ez az igazán fontos, és úgy érzem, hogy a munkáimon keresztül, ilyen apró lépésekkel én is hozzá tudok tenni valamit a világhoz.

ELLE: Több munkádban is központi szerepet kap a női test, annak változásai és kiszolgáltatottsága. Mennyire látod összefüggő problémának, hogy a női test bizonyos tapasztalatai – a szülés utáni fizikai változásoktól a nőgyógyászati betegségekig – még mindig háttérbe szorulnak a nyilvános párbeszédben? Miért ilyen nehéz ezekről nyíltan beszélni?

Gáldi Vinkó Andrea: Nagyon erősen jelen van a társadalmi felfogásunkban az ideális nőiességről alkotott kép, amelynek a test kinézete és a termékenység is része. Ami eltér ezektől az elvárásoktól, az szégyenérzetet okozhat, és az emberek hajlamosabbak eltitkolni, legyen szó akár a has térfogatának növekedéséről – ami a petefészekrák egyik tünete lehet –, a petefészek eltávolításáról vagy a termékenységi problémák miatt igénybe vett IVF-kezelésről. Ha egy nőt fiatal korában érint ez a betegség, különösen nehéz lehet beszélnie róla. A társadalomban ugyanis még mindig természetesnek számít, hogy egy bizonyos életkor után szinte tapintatlanul szegezik a nőknek a kérdést: mikor lesz már gyerekük? Annak, akinek ez nem jön össze természetes módon, különösen fájdalmas lehet erről beszélni. És miért van az, hogy ugyanezeket a kérdéseket a férfiaknak sokkal ritkábban teszik fel? Miért éppen a nők homlokára kerül harmincéves koruktól az a bizonyos bélyeg, hogy mikor lesz már gyerek?

ELLE: Érintettek mellett orvosokkal is folytattál beszélgetéseket a munka során. Milyen további problémákra figyeltél fel a nők saját testükhöz és egészségükhöz való viszonyában?

Gáldi Vinkó Andrea: A szégyen és a hallgatás mellett az orvosokkal való beszélgetések során arra is rájöttem, hogy egy másik, talán a legnagyobb probléma az, hogy a nők rengetegszer háttérbe szorítják saját magukat. Ez persze általánosítás, de a gyermekvállalás után gyakori helyzet, hogy egy nő számára a saját egészsége és jólléte az utolsó helyre kerül.

Nőként milyen sokszor előfordul, hogy fáj valamink, mégis félresöpörjük, elbagatellizáljuk, vagy egyszerűen megtanulunk együtt élni vele.

A petefészekrák esetében ez különösen fontos kérdés, hiszen jelenleg nem áll rendelkezésre olyan megbízható szűrővizsgálat, amellyel a tünetmentes nőknél hatékonyan felismerhető lenne a betegség korai stádiumban, mint például a méhnyakrák esetében. Éppen ezért különösen fontos, hogy odafigyeljünk a testünk jelzéseire, és ne vegyük természetesnek, ha valami nincs rendben. Nyilván nem könnyű felismerni ezeket a figyelmeztető jeleket, hiszen a petefészekrák tünetei, például a hasi vagy kismedencei fájdalom és a tartós puffadás, más betegségek vagy természetes testi változások tüneteivel is összetéveszthetők.  De számos daganatos betegség, így a petefészekrák esetében is igaz, hogy minél előbb felismerjük, hogy valami nincs rendben, annál jobbak lehetnek a kezelési esélyeink.

ELLE: A Csend anatómiája kapcsán hangsúlyoztad, hogy nem magát a diagnózist, hanem azt szeretnéd megmutatni, mit jelent a betegség az érintettek számára. Hogyan lehet megtalálni az egyensúlyt a dokumentarista hitelesség és a művészi értelmezés között?

Gáldi Vinkó Andrea: Egy-egy érintett egész történetét nyilván nem tudom elmesélni, de a mélyinterjúk, találkozások és beszélgetések során igyekszem megtalálni az életüknek egy olyan szeletét, egy személyes pillanatot, amelyet úgy tudok rögzíteni, hogy betekintést engedjen a történetükbe, és lehetőséget teremtsen arra, hogy beszélgessünk róla. Kicsit úgy szeretnék gondolni a munkáimra, mint egyfajta guidebookra, útmutatóra. Olyan érzésekkel, fájdalmakkal és tapasztalatokkal foglalkozom, amelyekről talán már hallottunk, de nehezen tudjuk elképzelni, hogy velünk is megtörténhetnek. Ha pedig mégis ilyen helyzetbe kerülünk, szeretném, ha a képeim valamiféle megnyugvást nyújtanának: nem vagy egyedül, mással is megtörtént ugyanez. Minél többet beszélünk ezekről a tapasztalatokról, annál elfogadottabbá válhatnak, és annál könnyebb lehet azoknak, akik később kerülnek hasonló helyzetbe. Nem feltétlenül szeretném, hogy a saját művészi szűrőm láthatatlan maradjon, mert abban bízom, hogy éppen ez segíthet rámutatni olyan dolgokra, amelyekről egyébként nehezen beszélgetünk.

Ahogy a testünkben, úgy a természetben is vannak burjánzások, változások, sérülések, ezért egyre gyakrabban használok például képpárokat, amelyekhez utóbbiból is merítek.

Ha belegondolunk, a minket körülvevő élővilágból is mindig azt akarjuk megmutatni, ami szép, és kevésbé figyelünk arra, ami furcsa, eltérő vagy göcsörtös. Hiszek abban, hogy a természet is folyamatosan jelez nekünk, ugyanúgy, mint a testünk. Csak sokszor egyszerűen elsétálunk mellette.

ELLE: Nemzetközi közegben dolgozol, így több társadalom női testhez, anyasághoz és betegségekhez való viszonyára is rálátsz. Érzékelsz különbséget a magyar és a nyugat-európai társadalmak között abban, mennyire lehet nyíltan beszélni ezekről a kérdésekről? Látsz változást az elmúlt tíz-tizenöt évben?

Gáldi Vinkó Andrea: A Sorry I Gave Birth I Disappeared But Now I'm Back sorozat kapcsán, amiben  az anyaság nehezebb, káoszosabb oldalát mutatom meg – amit egyébként nem neveznék negatívnak –, sokszor találkoztam olyan reakciókkal, mintha ezekről nem kellene beszélni. Mintha a test változásai és a gyerekkel járó káosz csupán átmeneti állapotok lennének, amelyekkel éppen ezért nem is érdemes foglalkozni. Voltak országok, amelyek az első pillanattól kezdve hihetetlenül pozitívan reagáltak a sorozatra, például Anglia, Hollandia és Németország. Magyarországon az elején kifejezetten nehezen fogadta be a társadalom. Az első cikkeknél nagyon kellemetlen kommenteket kaptam. Ami jó volt, hogy nem kellett megvédenem magam, mert túlsúlyban voltak a pozitív hozzászólások. De összefoglalva azt gondolom, hogy olyan óriási különbség nincs a magyar és nyugat-európai társadalmak között. Inkább azt látom, hogy az elmúlt években, leginkább az utolsó három-négy évben sokkal nagyobb nyitottság van az emberek részéről.

ELLE: Minek köszönhető ez a nagyobb nyitottság?

Gáldi Vinkó Andrea: Iszonyat erősnek tartom a generációm nőtagjait, nagyon határozottan állnak fel, és beszélnek olyan dolgokról, amelyekről korábban kevesebb szó esett. Szerintem egy nagyon jó generációval haladok előre, együtt döngetjük a tabukat, verjük a falat, hogy bizonyos dolgokról nyíltabban, őszintébben beszéljünk.

Úgy érzem, szerencsés hullámhoz tartozom, mert a generációm rengeteg olyan kérdést feszeget, amelyek fölött akár csak az előttünk járó nemzedék még becsukta a szemét, vagy nem mert felszólalni. Ők is érezték, szerettek volna beszélni róla, de nem mertek.

Azt tapasztalom, hogy nagyon büszkék ránk, mert tulajdonképpen ők törték az utat, csak mi merjük megnevezni és kimondani a dolgokat. Viszont kicsit szomorúan tapasztalom, hogy a mostani huszonéves generáció mintha nem akarna ezekkel a problémákkal foglalkozni. Például a tradwife trend számomra nagyon félelmetes. Húszéves nők, főleg Amerikában, akik teljes mértékben alávetik magukat egy ilyen társadalmi szerepnek. Ugyanakkor már most azt hallom, hogy erről egész jó társadalomkritikai munkák, sorozatok és filmek születnek. Érdekes ez a váltás: hogyan látják azt, hogy a mi generációnk harcol valamiért, aminek az eredménye, hogy sok nő egyedül van, és nem találja a helyét, talán éppen azért, mert hangosan mer beszélni olyan társadalmi kérdésekről, amelyekről korábban nem mertek.