A vadon hívó szava

Susie Boyt írónő tinédzserként mindig is óvakodott a körülötte lévő világ veszélyeitől, óvatosan lépkedett annak peremén, mígnem egy éjszaka más útra csábította.

Mindig is óvatos voltam, néha vakmerően óvatos. A nyolcvanas években nőttem fel, amikor a felnőttek világa veszélyesnek és kompromittálónak tűnt. Édesanyám öt gyermeket nevelt egyedülálló szülőként, nem állt mögötte család és kevés anyagi forrása volt. Igazi hős volt számomra, de láttam rajta, hogy gyakran nehéz dolga volt.

Próbáltam megnyugtatni és felvidítani, fésülgettem a haját és énekeltem neki dalokat, térdeimet a térdhajlatába hajtottam a takaró alatt éjszaka. Apám életemnek ezen a pontján már halovány figura volt csupán, időnként telefonált, hogy beszéljen az idősebb testvéreimmel.

Gyermekkoromban annyira tisztában voltam a szeretet árával. Csodálkoztam, hogy bárki megkockáztatja egyáltalán. Elég sok időt töltöttem azon aggodalmaskodva, hogy óvatlanul belezúgok egy emberbe, és az majd tönkreteszi az életemet.

A felnőtté válás akkoriban ilyennek tűnt számomra: kiválasztani egy különösen nehéz, kínzónak szánt körülményt, majd bevetni a bátorságod és a rendíthetetlen személyiséged teljes erejét a túlélés érdekében. Sok függőséget és depressziót láttam magam körül.

Ez további jeleket küldött arról, hogy az élet úgy, ahogy van, valószínűleg elviselhetetlen. Mégis gyorsan tanultam. Tizenöt éves koromra már tudtam, hogyan kell valakit elvonóra vagy pszichiátriai osztályra küldeni. Tudtam, hogyan kell viselkednem ilyen helyeken, mit kell mondanom, mit kell gondolnom, mit kell éreznem. Jó voltam a krízishelyzetekben. Megtanítottam magam arra, hogy a katasztrófák minden fajtájára felkészüljek, mert ha az ember meglátja az összeomlást a láthatáron, és összeszedi a vasakaratát, tízből kilencszer le tudja küzdeni…

Ahogy idősebb lettem, felismertem, hogy milyen ára van annak, ha az ember felkészülten éli az életét. Láttam, hogy képes vagyok elfordulni a nehéz dolgoktól, így hát szilárdan a komfortzónában helyezkedtem el.

Elfogadtam magamnak a mimózaéletet. Szinte kizárólag balettiskolákban játszódó regényeket olvastam. A hálószobám polcán a díszeket a szimmetriára való legnagyobb figyelemmel rendeztem el. Szerettem a rendet és a bőséget, iskola után a Jones Brothers nevű helyi áruházban lődörögtem, a konvencionális élethez vezető nyomokat keresve. Golfütők! Összeillő bőröndök! Vinil padlóburkolat! Hétköznapi babakelengyék!

Amikor senki sem figyelt, egy tonna tortát raktam el. Elkezdtem táncolni, és komoly trikógyűjteményt halmoztam fel. A nővéreim ebben az időben divatos londoni punkok voltak, kifinomultak, rajongók hadaival. A bátyáim hobbijaiban gyakran szerepelt legalább az egyik mentőszolgálat. Olyan furcsa voltam a szteppcipőmben, hogy az már-már hátborzongató volt.

Igyekeztem olyan dolgokkal kitölteni az életemet, amelyek finomak és szépek voltak. Egyfajta lábadozót építettem magamnak, a lélekemelő gyógyulás szentélyét, amely megerősített. Amikor egyetemre mentem, minden ruhámat halványkék selyempapír közé rétegeztem, mintha egy szeretett gyermeknek szántam volna. Nyolc egyforma csészét és csészealjat festettem rózsaszín rózsákkal. Nagymamás voltam 19 éves koromra – szerettem a forró süteményt ebédre –, de tudtam, mit csinálok.

Fokozatosan, ahogy erősödtem, ez a sok kipárnázás klausztrofóbiássá tett. Vajon az élet sötétebb oldalait száműzték és betiltották? Éreztem a személyiségemben egyfajta nehézkességet, amit nem szerettem. Örökké semmisként kellene kezelnem magam? A főiskolán egész nap és fél éjszaka regényeket olvastam, próbáltam mindent megtudni a világról anélkül, hogy beleléptem volna. Felkészítettem magam.

Azzal, hogy alaposan és figyelmesen olvastam a könyveket, jobban fogok tudni olvasni az életben, ebben biztos voltam. Apránként lazítottam magamon. Elengedtem a különböző horgokat. Belekóstoltam egy kicsit a szabadságba, elkezdtem késő este kimozdulni, és igent mondani mindenre. Tetszett ez az érzés. Szinte karácsonyi hangulat volt! Volt egy késleltetett kamaszkorom – te nem neveznéd vadnak, de számomra vad volt.

Aztán egy nyári estén, amikor 25 éves voltam, hajnali 3-kor néhány nyughatatlan, kultikus rocksztárral találtam magam abban a lakásban, ahol éltem. Az egyik percben még a Regent Street-i Smashing nevű klubból tódultunk ki, a következőben pedig már az én aprócska konyhámban voltunk, az 1950-es évekbeli gyapjúmintás Formica asztallal és a zöldségmintás függönyökkel.

Baconös szendvicseket csináltam – nem ezt szeretik a rocksztárok a hajnali órákban? – és feltettem egy Stevie Wonder-lemezt, mert úgy gondoltam, így úgy fog tűnni, mintha nem próbálkoznék túlságosan. Forró meleg volt, és egy láda bor és vodka maradt a legutóbbi könyvbemutatómról – gondolom, ezért akart mindenki hozzám jönni. Hatan vagy heten voltunk, a vendégeim káprázatos ruhákban pompáztak. Olyan büszke voltam. Végre megnyílt előttem az élet. Olyan messzire jutottam a könyvtárból!

Az előttem zajló jelenet olyan éles csillogástól lüktetett, hogy szinte irigyeltem magam. A nappaliban a zenészek a vallásról és a huszadik századi alkoholista amerikai költőkről – a két kedvenc témámról – beszélgettek, én pedig a lábuknál ültem, és majd elájultam az érdeklődéstől. Néhány óra múlva az ital nagy része elfogyott, és valaki azt javasolta, hogy menjünk ki a tetőre, köszöntsük a hajnalt.

Összeszedtük a poharainkat, és egyesével felmásztunk az ódon falétrán, amely a fenti, halványszürke ólomból készült nagy felületre vezetett. Takarókon elterülve bámultuk a közeli nagy épületek hátulját.

Valaki gitárért kiáltott. Elmentem, hogy elhozzam azt, amelyik még megvolt az iskolai órákról. Olyan volt, mint egy álom. A lefelé vezető létránál találkoztam a társaságunk utolsó tagjával. Oldalra húzódtam, hogy átengedjem, de a lány lába hirtelen megcsúszott, és a létrán kapálózott, hogy stabilizálja magát, kissé oldalra hajolt, és a lába nekicsapódott valami korhadt fának, amely az alatta lévő garázs tetőablakát keretezte.

Az üveg összetört, ő pedig a betört ablakon keresztül zuhanni kezdett lefelé, majd ujjaival a tetőablak szélébe kapaszkodva lógott, alatta 23 lábnyi mélységben a beton és a sógorom éles építőipari szerszámai. Nyugodtan lógott ott; még halványan mosolygott is, karikatúraszerűen a félhomályban, finom, kék-fehér kezét vér csíkozta. Segítségért kiáltottam. Megjelent az egyik rocksztár, nádszálvékony, nem az a súlyemelő alkat, kék öltönyében. Vékony, fekete haja a nyakába hullott, ahogy megragadta a lány csuklóját, és meghajlította az alkarját, de a férfi 180 centi magas volt, és bár szikár testalkatú volt, tudtam, semmi esélye, hogy felemelje a lányt.

Elfordultam, patakzottak a könnyeim. Nem bírtam volna végignézni, ahogy lezuhan. Lehet, hogy még a barátomat is magával rántja a mélybe? De valahonnan mégiscsak jött az erő, hogy egy darabig megtartsa a lányt, aztán mély, erőlködő lélegzetvételek sorozatát vette, és egész lógó, reszkető testét felhúzta a biztonságba.

Félig hisztérikusan, zokogva, magamba kapaszkodva rohantam be a konyhába. Becsuktam az ajtót a többiekkel szemben.

Egy platinaszőke nő, akivel még nem találkoztam – egy ezüstszínű ruhába öltözött, skarlátvörös ajkú divattervező – követett befelé, és átvette a dolgok irányítását, miközben megpróbált megnyugtatni. Nyisd ki a szádat – utasított. Ülj le. Kábultan engedelmeskedtem, miközben vodkát töltött az üvegből. Nem esett jól, de gondolom, csak kedveskedett. Erősen megveregette a vállamat, mire remegni kezdtem. Megpróbálta tompítani a fájdalmamat? Többet tud az életről, mint te, tedd, amit mond, gondoltam. De amikor elkezdett kicsomagolni egy összehajtogatott papírnégyzetet, csak megráztam a fejem, és azt mondtam: „Kérlek, ne!”

Az este úgy lebegett a szemem előtt, csillogóan, bizonytalanul, mint valami színpadias példázat vagy nehézkes elrettentő tabló. Hirtelen megutáltam. Folyton a fejemet rázogattam. Ez volt a helyes válasz egy olyan jelenetre, amit soha nem lett volna szabad megadnom magamnak. Éreztem, hogy a múltbéli fájdalmak szálkái csípik a bőrömet. Még most is időnként ott lüktetnek bennem annak az éjszakának az emlékei, csupa éles, gúnyos tekintet: nem ilyen izgalmakra születtél, dorgálom magam. Olyan ember vagy, akire vigyázni kell.

Hat héttel később a nővérem esküvőjén találkoztam a férjemmel. Elkaptam a csokrot, megfordultam, és ott volt ő. Gyorsan megállapodtunk. Olyan életet építettem fel, ami nagyon különbözik attól, amire születtem. Amennyire tudom, puhán és nyugodtan tartom magam körül a dolgokat. Mostanában nem vállalok sok kockázatot – nincs meg az a fajta alkatom –, de már nem száműzöm az élet fájdalmas oldalait. Most már karnyújtásnyira tartom őket; kedvesen, és még mindig a közelben, befogadva őket a regényeimbe, amelyekben gyakran vizsgálom, hogyan viseljük el azokat a dolgokat, amelyeket nem tudunk elviselni.

Forrás: Elle

Susie Boyt legújabb könyve, a Loved and Missed by Susie Boyt már megjelent.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Mia Levitin (@mialevitin) által megosztott bejegyzés