Szíriaiak - Az élet és semmi más

A menekültek az emberhez méltó életért küzdenek

Mit tennénk, ha holnap mindent zárva találnának? A bankokat, az üzleteket, az iskolákat, a kórházakat... ha a bombák és a harcok fülsiketítő zaja egyre közelebb és közelebb jönne? Ha semmi nem maradna, amit a családnak enni lehet adni? Bizonyára úgy tennénk, ahogy ők. Ahogy Bayan tette, aki két hónapja menekült el Aleppóból a férjével és az egyéves kisfiával. „Tudtuk, hogy egész éjszaka gyalogolnunk kell majd. Betettünk egy táskába meleg holmit a babának, a férjem a karjába vette, és elindultunk." Hogy mit vittek magukkal? Semmit. Ugyanígy indult el körülbelül 300 szíriai menekült, aki megszökött a hazájából, és most Törökország, Jordánia és Irak menekülttáboraiban élnek. Domizban, Kurdisztán iraki területén több mint 16 ezer szíriai kurd menekült él, akik az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának (UNHCR) sátrai alatt próbálják meg újrakezdeni az életüket.

Sorbanállás sátorért

Télen a havas és fagyos éjszakák ellen egy palatető nem elég. Az első menekülteknek, akik egy éve érkeztek, amikor iraki kurd földön a kormány elhatározta, hogy megnyitja a határt Szíriával, még sikerült munkát találniuk, és ezzel megfizetni a vasbeton blokkokat, amikből házat építettek maguknak. De ma már annyi menekült érkezik – napi 700-1000 fő ¬–, hogy ha az elsőknek az élet nehéz volt, az utolsóknak maga maga a pokol. „Ezek az emberek soha nem éltek táborban – magyarázza Jerome Seregni, az UNHCR munkatársa, – nem csoda, hogy teljesen elveszettnek érzik magukat."

A panelépületben, ahol a kormány fogadja, megszámolja és lefotózza az érkezőket, mindenkinek ezer kérdése van. Kapnak egy utalványt, ami sátorra, fűtésre és a havi adag lisztre, olajra, lencsére és rizsre jogosítja őket, és elindulnak, hogy összebarátkozzanak valakivel, aki esetleg befogadja őket. Ez egy hónapba is beletelhet.

„Két nagy trauma ér minket – magyarázza Sami, aki nemrég érkezett ide, az átmeneti zónába. – Egyrészt a háború, amiben mindenünket elveszítjük, másrészt az, hogy megérkezünk egy helyre, ahol nincs semmink." Sami Damaszkuszból menekült a feleségével és két fiukkal, akik két- és háromévesek. „Tanár vagyok, és megfenyegettek, amiért nem csatlakoztam Bashar al-Assad elnökhöz. Jöttek értem... Akkor összecsomagoltunk, és éjjel, autóval elmenekültünk. Folytak a harcok, és nagyon féltünk..." Ő sem volt tisztában vele, mit jelent havi egy adag lencséből és 31 dollárból élni.

A tábor kapujánál reggelenként buszok és taxik várják az embereket, akik munkát keresni mennek Dohukba, a közeli városba. Dohuk, mint ahogy egész Kurdisztán, gazdaságilag virágzik, az új épületek gombamód nőnek ki a földből. Jó lehetősgek vannak. Bagdad persze nem nézi jó szemmel a rengeteg újonnan érkező kurd menekültet, akik miatt, ha így megy tovább, felemelkedik a kurdok százalékos aránya az országban, és ezzel a kőolajkvóta is, ami jár nekik. De Maszud Barzani, Kurdisztán elnöke továbbra is befogadja őket, és vállata, hogy ad a tábornak vizet, elektromos áramot, és gondoskodik a szemétszállításról.

Tavaly augusztusban, amikor Angelina Jolie itt járt, a domizi tábor pénztárába tízmillió dollár érkezett. „Gyakorlatilag minden kurd ember rövidebb-hosszabb ideig élt menekültként – állítja Mohamed Abdullah Hamo, a kurd kormány tagja –, és ezért teljesen természetesenek tartja, hogy segítsen másokon.” És ha lehetséges, munkát adjon nekik. Tegnap tanulók voltak, fodrászok, orvosok, szerelők… ma, itt, kőművesek. Akárcsak a 24 éves Dalil, aki angolt tanult az egyetemen. Kelet-Szíriából menekült a testvérével és a sógornőjével, 20 km-t gyalogolt az egyik unokahúgával a nyakában és egy gyerekruhákkal teli zsákkal a kezében, miközben a zsebében a Hamlet egy példánya lapult. Soha nem panaszkodik.

A cikk folytatását az Elle legújabb, áprilisi számában olvashatjátok.