„Az életünk kiterjesztett festészet” - Soós Nórával és Győri Mártonnal beszélgetett a TG

Alkotás közben megszűnik körülöttük a világ. Olyannyira átjárja őket a „flow”, hogy mire elkészülnek egy képpel, úgy érzik, mintha eggyé válnának vele. Mint mondják: valójában ők maguk is egy festményben élnek. Soós Nóra szerint férje, Győri Márton képei olyanok, mint egy vers, amelyben a líraiság és az érzelmi töltöttség dominál. Nóra képei pedig nemcsak esztétikai, de gondolati értelemben is összetett művek: regények.

 

Az interjú a Tectona Grandis Kertberendezés  által támogatott együttműködésben készült.

Szerző: Tóth Olivér.

Nem lehet valaki művész anélkül, hogy ne élt volna át sérülést, ne repedezett volna meg a világa. Felidéznétek néhányat?

Soós Nóra: Korán felismertem, hogy érdekel a képzőművészet. Azt is tudtam, hogy annak, hogy festővé váljak, megvan a maga útja, amely sok-sok buktatón keresztül vezet. A legnagyobb lépést a főiskolai felvételi jelentette, ami viszont nem sikerült elsőre. Később, már az intézmény diákjaként, állandó útkeresésben voltam. Sérülések értek a Képzőművészeti Egyetemen, majd a felnőtt életemben is, leginkább olyan pillanatokban, amikor valamiben vagy valakiben nagyon hittem, de kiderült, hiába. És akkor még a tudat alatt hordozott traumákról nem is beszéltem.

Győri Márton: A történelmünk, a kulturális életünk önmagában nagyon traumatizált, a magyar lélek mély és drámai problematikán alapul. Egy ilyen közegben a művész két utat választhat: vagy a traumák hatása alá kerül, vagy megpróbálja kivonni magát. Mi igyekeztünk egyfajta védőfalat emelni magunk köré, és egy olyan erős szövetséget létrehozni, amelybe nem engedjük be a negatív hatásokat.

Hogyan küzdötök meg a démonaitokkal?

SN.: A képeimen egyre többször jelennek meg artisták. Művészként sokszor érzem magam egyfajta kötéltáncos szerepben, aki védőháló nélkül, bármelyik pillanatban a mélybe zuhanhat. Persze a rutin segít átlendülni a nehézségeken. Tudom, hogy képes vagyok vászonra vinni a gondolataimat…

GYM.: Divatos dolog művészkörökben démonokról, a legyőzésükről beszélni, de szerintem sokkal inkább küzdünk a hétköznapi problémákkal. Más irányból megközelítve a felvetést, azt gondolom, hogy például a színhasználtunknak, a képeink esztétikájának köszönhetően, még abban az esetben is inkább felemelő érzéseket közvetítünk, ha éppen egy komoly társadalmi vagy politikai kérdést állítunk a festményünk középpontjába.

Ahhoz, hogy igazán szabad emberré váljunk, fel kell dolgoznunk a traumáinkat. Milyen a szabadsághoz fűződő viszonyotok nektek, akikről tudható, hogy két évtizede csak a művészetből éltek?

GYM.: A lételemünk. Nem is tudnánk másképpen létezni. Még a kötöttségeinket is magunknak találtuk ki. Szerettünk volna családként létezni, összeházasodni, gyermekeket vállalni, és tudtuk, hogy ez lemondással jár. Azt kevésbé szeretjük, amikor mások próbálnak meg szabályok közé szorítani minket.

SN.: A szabadság egyéni és társadalmi felelősséggel jár. Nem mindegy ugyanis, hogy mit állítok a világról a festményeim által, és az hogyan hat azokra, akik szemlélik a képeim. A figurális alkotásaimnak van egyfajta erkölcsisége is.

Sajátos, meseszerű képi világotokban semmi sem csak azt jelenti, ami látszik a képeken, hanem az válik fontossá, amivé leszünk a képek nézése közben. Milyen elemekből épül fel ez a világ?

GYM.: Heltai Jenő sorai jutnak eszembe: „Akit az istenek szeretnek, örökké meghagyják gyereknek.” Ahhoz, hogy a néző érezze, hogy néhány vonal vagy színes folt, ahogy a kavicsok a tengerparton, fontosabbak önmaguknál, gyermeki szemlélet szükséges. A nagy dilemmánk az, hogy hogyan őrizzük meg a művészethez elengedhetetlen mesés szabadságunkat, miközben szülőként támaszt nyújtunk a két gyerekünknek.

SN.: A legnagyobb hatású művészek a gyerekek. Nem véletlenek az inspirációs forrásaink sem. Marcinál az avantgárd CoBrA mozgalom meghatározó. Az ő fő ihlető forrásaik a gyermekrajzok, a primitív művészeti formák vagy például Paul Klee és Joan Miró művészete voltak. Az én képeimen megjelenő tárgyak, a keljfeljancsik, a pinokkió figurák is a legösztönösebb érzéseinket hozzák elő, de olyan szituációba helyezem őket, amitől az egész kompozíció más jelentéstartalommal bír. Így kerül például a Dzsepettó által kifaragott, egyszer csak életre kelő fabábú mellé az irgalmatlan pusztítást okozni képes Molotov-koktél.

GYM.: Színfoltfestőnek nevezem magam. Nagyon erősen jelen van a művészetemben az irodalom, a költészet, a filozófia, de még a komoly- és könnyűzene is. Aki ismeri Weöres Sándor felnőtteknek szóló verseit, tudja, hogy azok soha nem jöhettek volna létre a Bóbita nélkül, és ez igaz fordítva is. A fiunk miatt eszembe jut egy rockzenei példa is: amikor Kurt Cobain elénekli Leadbelly-nek a „Where Did You Sleep Last Night?” című számát, akkor egy ősi, blues nótát alakít akusztikus rockká, amihez ugyancsak szükséges egyfajta gyermeki, de egyúttal progresszív gondolkodás. A művészethez, de még a jóízű élethez is lényeges mindkettő. Erre a félelem nélküli nyitottságra neveljük a gyerekeinket is.

 „… egy kerti asztalon meg lehet váltani a világot, de a magyar emberek gondolata jó ideje nem szárnyal, pedig a természetes és az épített környezetünk, ami körbevesz, rendkívüli hatással van ránk.”

Emellett, úgy tudom, ahova beteszitek a lábatokat, formáljátok a környezeteteket is.

GYM.: Sok képemet az engem körülvevő táj inspirált. Amióta Pasaréten élünk, gyakran emlegetem Szerb Antal leírását a környékről: „Pasáról szó sincs. Valami nagyon modern érzésű óriás kicsi skatulyákat rakott ki a villamos mentén, azután összeszedett egypár jómódú liliputit és azt mondta: Itt lakjatok. És laknak. Kicsi autóikon be-beszaladnak kicsi bankjukba; akik egy skatulyában laknak, meglátogatják egymást, tavasszal egymás kicsi kertjeit dicsérgetik. Olyanok, mint az emberek.” Már azelőtt beleszerettem a városrészbe, hogy ideköltöztünk volna. A 13. kerületben laktunk, amikor megfestettem Pasarét különböző részleteit. Főleg a kertek ragadtak magukkal. Amióta itt élünk, a zöld és árnyalatai hangsúlyosabban jelennek meg. Nóra sokkal urbánusabb.

SN.: Marci úgy él, mint egy kisnyugdíjas.

GYM.: Itt találtam meg a nyugalmam. Azt gondolom, hogy egy kerti asztalon meg lehet váltani a világot, de a magyar emberek gondolata jó ideje nem szárnyal, pedig a természetes és az épített környezetünk, ami körbevesz, rendkívüli hatással van ránk. Ha szeretünk egy házfalat, egy utcasarkot, babusgatnunk kellene. Gondoljunk bele, milyen képeket szült egy kert, milyen dalokat egy-egy utca… Sokan azt hiszik, amikor erről beszélek, hogy valami fennkölt, kicsit szocreál bénaságnak adok hangot, miközben ebből épülne fel egy jobb életünk.

SN.: Magyarországon sokan beleszürkültek az életükbe. Azt tartják fontosnak, mit gondol a másik.

GYM.: Nórival az első lakásunk a Hunyadi téren volt, és az egész alig volt nagyobb, mint az a szoba, ahol most beszélgetünk. Mégis ugyanígy éltünk. A mentalitásunk nem változott a környezetünktől. Úgy éljük az életünket, hogy tudjuk, minden lélegzik körülöttünk, mindennek súlya és jelentősége van.

SN.: Újlipótvárosban egy felújításra szoruló társasházban éltünk, amely szerintünk többet érdemelt volna annál, mint, amit a lakói tettek érte. Marcival elhatároztuk, hogy, ha a szomszédjaink szabad kezet adnak, kidekoráljuk az egész házat. Színes képeket, Miró-szerű vagány figurákat festettünk a falakra.

GYM.: Kezdjük elfelejteni, hogy mindkét városrész erősen kötődik a művészetekhez. Ha találkozom valakivel a Balzac utcában, akinek megjegyzem, hogy milyen szépnek találom a környéket, azt hiszi, viccelek. Miközben igenis lehet, hogy valakinek a Balzac utca a világ közepe. Pasaréten a Volkmann utcában élt Szabó Lőrinc, a Lotz Károly utcában Déry Tibor, a Pasaréti úton Örkény István… Sokkal jobban éreznénk magunkat, mi magyarok, ha mindannyian teremtenénk magunknak egy kis szigetet, amelyért hajlandóak vagyunk tenni is.

SN.: Tizenkilenc éves koromig egy Szombathely melletti nagyközségben, Vépen éltem a pedagógus szüleimmel és az azóta kertészmérnökként dolgozó bátyámmal, a városon belül, mégis a világtól elzárt, idilli Erdődy-kastély parkjában, amely a szocializmusban az  agrár szakoktatás kiemelkedő intézménye volt, a 16 hektáros kastélyparkot az intézet dolgozói és tanulói ápolták. A szüleim nagyon adtak a minket körülvevő környezetre. Apukám a mai napig azt vallja, hogy ha valami lehet szép, tegyünk azért, hogy még szebb lehessen. Marci ugyanígy figyel még a tágabb értelemben vett környezetére is.

GYM.: Miközben belvárosi gyerek vagyok. A városliget közelében, a Kodály köröndön laktunk a két testvéremmel és a szüleimmel. Édesanyám pedagógus és fotóművész, édesapám festőművész, nagyméretű szén- és pasztellrajzokat készít, amelyekben a meseszerű képi világon kívül hangsúlyos szerepet kap a család motívuma is. Minden értékrendünket otthonról hozzuk, ezért is tekintünk magunkra elsősorban családként, és másodsorban művészként.

Ha kinézünk az ablakon, ott is minden lehetne akár egy festmény: a kis kerti házunk, a cseresznyefa köré épített lombház, a teraszunk…

Ha már a család fontosságáról beszélünk, tegyünk egy kis kitérőt, és kérlek, írjátok le az otthonotokat úgy, hogy az minden érzékszervünkre hasson! Kezdjük azzal, amit látunk!

SN.: Azt mondanám, vibráló. Egy ember számára, akinek a szeme nincs az erős színekhez szokva, a környezetünk talán színesebb is, mint kellene. Formailag is változatos tárgyak vesznek körül minket. Egy régi villában élünk, ahol nincs sok éles vonal, hegyes sarok, ezért a tapintásra a puha a legkifejezőbb jelző. Mit hallunk? Bluest vagy jazzt. És cigarettafüsttel kevert orgona illatot érzünk. Előbbiért Marci, utóbbiért a tavasz felelős. Miközben festünk, erőteljes hatást gyakorolnak a vegyszerek is.

GYM.: Ízekben egyértelműen az ajvár dominál.

SN.: Igen, szeretjük ezzel a paprikából, padlizsánból és fokhagymából készített mártással ízesíteni az ételeinket.

GYM.: Olyan otthont szerettünk volna teremteni, mint Kuroszava Álmok című filmjében, amelyben egy diák hirtelen van Gogh egyik alkotásában találja magát, ahol találkozik magával a festővel is. Mi is festményben élünk. Az életünk kiterjesztett festészet. Gyakorlatilag minden a művészet köré szerveződik. Ahogy Cseh Tamás énekli a Műcsarnok című dalában: „Este van már, este van, / minden madár festve van, / még fészkük is festett fészek. / Este van már, este van, / még az ég is festve van. / Én magam is festett vagyok.” Ha kinézünk az ablakon, ott is minden lehetne akár egy festmény: a kis kerti házunk, a cseresznyefa köré épített lombház, a teraszunk…

Tegyük fel, hogy valaki beleshet az ablakotokon, milyen különleges tárgyat venne észre először?

SN.: Nem rejtőzünk el a világ elől, ezért nem használunk függönyöket sem. Ez olykor egészen furcsa történeteket produkál. Egy Londonban élő lány, aki szereti a képeimet, egyszer csak felhívott, hogy egy pasaréti utcában sétál, és egy házban az én képeimet látja a falakon. Mondtam neki, hogy jöjjön be nyugodtan, mert itt lakunk.

GYM.: Észreveheti a fiunk gitárjait, vagy a könyveinket, az én art deco porcelán vagy menóra-gyűjteményemet is.

Térjünk vissza a művészetre. A képekben történetek laknak. Milyen történetek laknak a ti képeitekben?

SN.: Minden egyes kép egy történet. Sőt, több történet lakozik egyetlen alkotásban. Ahhoz, hogy ezeket megértse a néző, a különböző rétegeket, amelyeket egyetlen képre festek, szükséges valamilyen módon értelmeznie. Ráadásul közel sem biztos, hogy egy-egy réteg ugyanazzal a jelentéssel fog bírni a szemlélők számára, és ez így van jól. Tartalmilag egyre kritikusabb vagyok, a festményeim világa egyre drámaibb. Erős interakcióban vagyok a mikro- és makrokörnyezetemmel. A háború, az éhezés, a környezetszennyezés, és más társadalmi kérdések foglalkoztatnak.

GYM.: Nóra képei olyanok, mint egy regény. A rétegek áttetszősége miatt nemcsak esztétikai, de gondolati értelemben is összetett művek. Nem hiszem, hogy elsőre meg lehet őket fejteni. Esetemben a líraiság és az érzelmi töltöttség dominál. Mestereim Maurer Dóra, Keserű Ilona és Végh András voltak. A festményeimben az absztrakt expresszionizmus, illetve a korai avantgárd tendenciák hatása fedezhető fel. Fontosak a színek, azok dinamikája.

Csíkszentmihályi Mihály a hetvenes években írta le az ún. „flow-élményt”, az alkotói szenvedélyt. Szerinte az a legfontosabb az életben, hogy megtaláljuk azt, ami örömet okoz, és amiben kiteljesedhetünk. Számotokra ilyen a festészet?

SN.: Abszolút.

GYM.: Olyannyira, hogy festés közben megszűnik körülöttünk minden, és mire befejezünk egy képet, olyan, mintha eggyé váltunk volna vele.

 Úgy éljük az életünket, hogy tudjuk, minden lélegzik körülöttünk, mindennek súlya és jelentősége van.

Miközben beszélgetünk, folyamatosan az jár a fejemben, hogy az egész életetekkel fityiszt mutattok a nyárspolgároknak.

SN.: Művésznek lenni magányos dolog. Valójában egy buborékban élünk, de azáltal, hogy gyerekeink vannak, nem tehetjük meg, hogy teljesen kivonjuk magunkat a rendszerből, bizonyos társadalmi elvárások alól. Próbálunk ezekbe beleállni, de a konfliktusok során valóban nem a megszokott válaszokat adjuk. Az amoralitás ellen felemeljük a hangunkat.

GYM.: Nóra képei révén erős társadalmi érzékenységgel és folyamatos reflexióval élünk. Fityiszt a közönyösségnek és a társadalmi elvárásoknak mutatunk. Ha olyan társadalmi, politikai jelenséggel találkozunk, ami nem összeegyeztethető a világképünkkel, értelmiségiként nem maradhatunk csendben. Emellett azt is gondolom, hogy nem szükséges mindenben győztesnek lennünk, elég, ha a családi életünk jól működik. A hatvanas évek közepén jelent meg Leonard Cohen egyik regénye, amelynek játékos címét előszeretettel használom magunkra: Beautiful Losers. Inkább leszünk szépséges lúzerek, mint zaklatott nyertesek.

Élet a zöldben – Tectona Grandis Kertberendezés
tectonagrandis.hu