Hiányország a semmi földjén

Karafiáth Orsolya exkluzív riportja Észak-Koreából

Nagyon féltem az úttól, hiszen már két éve attól zeng a sajtó, hogy a koreai háború ismét ki fog törni, az észak-koreai atombázison fokozott mozgást érzékelnek. Nem volt jó előjel az sem, hogy egy áprilisban letartóztatott amerikai turistáról azóta sincsenek hírek. (Azóta még ketten eltűntek nyomtalanul.) A nyugati világ valamennyi külképviseletén a nem ajánlott országok között első helyen áll Észak-Korea, de néhány kivételezett helyzetben lévő utazási iroda mégis szervezhet ide túrákat. Mi is így érkeztünk, egyedi utazóként, sok papír kitöltése után. Gondosan leinformálnak, és ha veszélytelennek tűnsz, beengednek. Három kísérőt kötelezően adnak mindenki mellé, egy sofőrt és két vezetőt, akik mindig velünk voltak, nélkülük egy lépést nem tehettünk. Nem szólhatsz senkihez, aki koreai állampolgár, nem mehetsz szabadon ötven métert sem, kamerák lesik minden lépésedet. Az utazási irodás ügyintéző ezerszer a lelkünkre köti, hogy fokozott önfegyelemmel vegyünk részt a programokon, és figyeljünk minden szavunkra, mert ha őrizetbe vesznek, senki nem tud segíteni rajtunk. Amint belépünk az országba, követhetetlenek vagyunk, mert nem vihetünk be telefont (illetve két éve már be lehet vinni, csak éppen a sim-kártyát veszik el), nincs internet, megszűnik a kapcsolatunk a külvilággal. Fényképezőgép már lehet nálad, de ellenőrzik, hol fotózol, a legtöbb helyen elő sem lehet venni a kamerát.

Ám én – egy félkész regényem miatt – mindenképpen szerettem volna látni egy kiépült diktatúrát, festő barátom pedig, aki szentképeket fest, a vallás nélküli országra volt kíváncsi (itt ugyanis betiltottak minden vallást, csak a Vezért lehet és kell imádni). Így hát, tudván, hogy képesek vagyunk a cél érdekében meglapulni, elindultunk. Mind az iroda, mind megérkezéskor a fogadóbizottság figyelmeztetett jó előre, hogyan kell viselkedni, milyen szabályokat kell betartani. Kötelező például minden városban virágcsokrot vinni a Vezér szobrához, és egy sorban felállva meghajolni előtte. Tilos nevetni az ábrázolásokon, tilos gúnyosan emlegetni a diktátort, tilos leengedett hajjal, kivágott ruhában (azaz ledéren) öltözni, nem lehet Biblia nálad – mert ha bármit megszegsz ezek közül, bebörtönöznek.

Szögesdrót a tengerparton

Életem egyik legszomorúbb látványa volt, mikor a kikötőváros, Wonsan felé tartva azzal szembesültünk, hogy senki nem mehet le a tengerpartra, ugyanis véges-végig dupla szögesdrót védi a vizet. A helyiek magyarázata szerint nem azért, nehogy a helyiek átússzanak Dél-Koreába, hiszen a nép nagyon boldog itt, hanem az ellenséges kémek miatt. Jeleztem, hogy én azért szívesen lemennék a partra, amikor elmeséltek nekem egy tanulságos kis történetet, aminek következtében Dél-Koreával a maradék kereskedelmi és turisztikai kapcsolatuk is megszűnt. Pár éve egy déli hölgy – éppen, mint én – a tengert kívánta élvezni. Elindult a part felé. Háromszor rászóltak, hogy álljon meg. Aztán lelőtték. Ezek után valahogy már nem vágytam annyira a fürdőzésre.

Kevés lehangolóbb látvány akad egy hajók nélküli kikötővárosnál. Az egykor a kereskedelem miatt jobb napokat látott vidék rohad és mállik: az ablakok helyén törött üveg vagy nejlon, elgyötört arcok mindenfelé. Se munka, se élelem. Elképesztő, hogy éheznek a tengerparton, de nincs ugye halászhajó, csak annyi halat ehetnek meg, amennyit a part mentén ki tudnak fogni. A tsz-látogatás is kötelező pontként szerepelt a programban, bár persze tudtuk, hogy egy mintagazdaságba visznek majd minket. Addig rengeteg lepusztult, putrihoz hasonlító gazdaságot láttunk, ez legalább rendezett és tiszta volt, de ugyanolyan lehangoló. Itt is kézzel művelték a rizsföldet, a jéghideg vízben mezítláb álltak az emberek, a depressziós hangulatot a békakuruttyolás csak fokozta. Az ország nyolcvan százaléka hegység, a maradék rossz minőségű termőföld, ebből próbálják meg kicsikarni az élelmet. Gépek nincsenek, indoklásuk szerint azért, mert a gépek elromlanak, így kézzel és ökrökkel, faekével művelik a terméketlen, vörös földet. Ha meghal az ökröd, és nem tudod bizonyítani, hogy természetes úton történt, kivégeznek. Egy ember élete tehát egy ökörével egyenértékű. Végig nem tudtam megszokni, hogy úgy beszélnek a szerintük jogos kivégzésekről, mintha az a világ természetesebb dolga volna, valamit az állandó megfigyelést (mindenhol kamerák és lehallgatókészülékek), és a mindent átható félelmet sem. Itt éppen attól rettegtek, hogy nem tudják teljesíteni a következő tervet. A vezér ugyanis odalátogatott, és megjegyezte, kevés, hogy egy datolyaszilvafa csak nyolcszáz khakigyümölcsöt terem, öt éven belül ötezerre kell növelni a mennyiséget.

A riport folytatását az ELLE augusztusi számában olvashatják!