Vigyázat, figyelemtolvajok!

Kit engedünk az elménkbe?

„Modern koponyánkban kőkori elme lakik” – hangzik az evolúciós pszichológia egyik alapvetése. Leda Cosmides és John Tooby ismert mondását nem csak azért érdemes ismerni, mert egy ilyen mondattal bármely társaságot le lehet nyűgözni, hanem azért is, mert a hétköznapokban is kézzel fogható haszna van. Tudjuk, hogy az evolúció során minden olyan tevékenység főszerepet kapott, amely növeli a szaporodás és a túlélés esélyét, és hogy a természetes szelekció azoknak az egyedeknek kedvez, akik a legrátermettebbek.

Így volt ez a figyelemmel is: bizonyított tény, hogy ha mozgó tárgyat látunk, azonnal felkapjuk a fejünket. Sőt, három olasz pszichológus kimutatta, csupán a figyelem hatására úgy tűnik, hogy egy mozgó tárgy még gyorsabban mozog. Az sem mindegy azonban, hogy a bemutatott inger milyen sebességű: ha túl gyors vagy túl lassú, hamar elveszítjük az érdeklődésünket, ha viszont megfelelő ritmusban adagolják nekünk, akkor nem tehetünk mást, mint reflexszerűen odafigyelünk. Ahogy az evolúciós pszichológusok mondják, így vagyunk huzalozva – ha figyelmen kívül hagytunk volna egy mozgó tárgyat, azaz egy potenciális veszélyforrást, talán meg sem éljük a másnapot.

Mozog a kép

Ezzel a jelenséggel azonban nemcsak a pszichológusok, hanem a marketinges szakemberek is tisztában vannak. Ennek megfelelően joggal számíthatnak rá, hogy ha a weboldalon felugrik a szemünk előtt egy reklámablak, vagy a tévé képernyőjén beúszik egy hirdetés, automatikusan követni fogjuk a mozgást a szemünkkel. Nem véletlen, hogy sokkal több embert lehet elérni videókkal és animációkkal, mint szimpla fotókkal, a mozgóképet ugyanis akár akarjuk, akár nem, megnézzük. De pszichológiai törvényszerűségen alapul az a mindennapos tapasztalatunk is, hogy ha magányosak vagyunk, lépten-nyomon szerelmespárokba botlunk, vagy ha épp egy laptopra fáj a fogunk, méterekről kiszúrjuk a vonatkozó hirdetéseket. Ez a szelektív figyelem.

A hirdetések mellett a másik, mindenhol ott leselkedő figyelemtolvaj a tévé. Nézzünk egy példát! Második randi, vacsora mozi után. Igaz, ilyenkor belefér egy kis megilletődöttség, néhány suta kérdés meg pár suta válasz, de azért mégis furcsa, ha a velünk szemben ülő férfi hirtelen lefagy. Csak néz. Bámul, de nem minket. Kicsit később megereszt egy félmosolyt, de a tekintete megint máshol. Vajon mi az, ami vagy aki nálunk is jobban érdekli? Hirtelen megfordulunk, és – sehol senki, viszont a tévében épp a Forma-1 megy. Köröznek az autók szépen, egy kör, két kör, három kör. Próbáljuk felvenni a szemkontaktust, ami nehéz ügy: autó is, mozgás is, meg eleve verseny, nincs könnyű dolgunk, ha újra mi akarunk a figyelme középpontjába kerülni. Aztán ott van a reptéri váróterem. Telis tele kijelzőkkel, egyik tévéreklám éri a másikat. Akaratlanul is odafordul a szemünk a mozgásra, éppúgy, ahogy őseink is felkapták a fejüket minden elsuhanó állatra.

Osztogatnak, osztogatunk

És az online figyelemtolvajokról még nem is beszéltünk! Mint Oliver Burkeman brit újságíró és pszichológiai témájú könyvek szerzője rámutatott, a közösségi oldalakon egy imidzsnek akarunk megfelelni, és mindent megosztunk gondolkodás nélkül, ami ennek a képnek megfelel. Szembejön egy festmény, amit rekord áron adtak el? Naná, hogy lájkoljuk és osztjuk, hiszen a kulturális élet ütőerén tartjuk a kezünket! Feltűnik egy gazdit kereső kiskutya? Jószívűek vagyunk, úgyhogy ezt is, azonnal! Ú, az a brit rockzenész Budapesten lép fel, ennek a hírnek is az üzenőfalon a helye!

Lehet ott nyugodtan, nem is ez a baj. Viszont ha megkérdeznénk a hiperlájkoló és -osztó ismerősöket, mire emlékeznek a hírfolyamból, és mit miért osztottak meg, kiderülne, hogy nem tudják, milyen festmény, csak hogy festmény, nem tudják, hogy milyen kutya és hol, csak hogy olyan cuki. És pontosan hol lép fel a rocker? Hát, Budapesten, az épp elég információ! Burkeman szerint ha arra koncentrálunk, hogy mit osszunk meg, akkor épp a lényeg sikkad el. Nem olvassuk el a hírt, maximum a címig jutunk, és máris száguldunk tovább. Találó a hasonlata, hogy a közösségi médiában úgy viselkedünk, mintha egy könyvklub tagjai lennénk, de csak akkor vennénk kezünkbe könyvet, ha épp a klubban vagyunk.

Matthew B. Crawford amerikai író, a The World Beyond Your Head című könyvében rámutat: akár hisszük, akár nem, készségesen együttműködünk a figyelemtolvajokkal. Az iPad-ek például sokkal népszerűbbek, mint az e-olvasók. Nem véletlenül! Az előbbin seperc alatt felugorhatunk a FaceTime-ra vagy az internetre, és máris több dolgot csinálhatunk szimultán. Abban a hitben élünk, hogy a figyelmi kapacitásunk végtelen, majd csodálkozunk, amikor egy óra olvasás után hasogat a fejünk. És nem azért, mert a cselekmény túl szövevényes, hanem mert az alatt az egy óra alatt megnéztük, jött-e emailünk, végigpörgettük az Instagram feedet, és hopp, jött egy Whatsapp üzenetünk is. Ha már ott volt, csak elolvastuk! Végül pedig csak homályos emlékeink maradnak a könyvről is, meg az online ügyködésünkről is.

Az információ nem szalad el

Természetesen nem húzhatjuk ki a dugót azzal a felkiáltással, hogy soha többé internet, és a TV-előfizetést sem kell feltétlen lemondanunk. A már említett Matthew B. Crawford a buddhista felfogással szimpatizál, miszerint legyünk tudatosabbak: figyeljünk oda, kit vagy mit engedünk az elménkbe. Ha úgy tetszik, álljunk őrt, és válogassuk meg, milyen ingerek nyerhetnek bebocsátást, különös tekintettel a látványra és a hangokra.

Sokan törlik magukat a közösségi oldalakról, de nem szükséges ilyen drasztikus megoldást választani. A mértékletesség és az önkontroll lesz a célravezető. Érdemes arra törekednünk, hogy egyszerre csak egy dologgal foglalkozzunk: ha olvasunk, olvassunk, ha üzenetet írunk, írjuk meg, ha zenét hallgatunk, hallgassuk meg a dalt! No és ha moziban ülünk, ne nyomkodjuk a telefonunkat, mert sem a filmre, sem a sebtében elküldött levélre nem fogunk emlékezni. Lehet ám ezeket egymás után is csinálni! Az internet nem szalad el. Az üzenet, ha már a postafiókban van, ott is marad, és ha két órával később válaszoljuk meg, akkor sem történik semmi. Egy váróteremben ülve pedig teljes lelki nyugalommal olvasgassunk, akár a képernyőnek háttal, miközben a körülöttünk ülőket beszippantja a sok villódzó reklám. Evolúció ide vagy oda, nem hagyhatjuk, hogy holmi izgés-mozgás miatt elkalandozzon a figyelmünk, hiszen mi magunk is el tudjuk dönteni, mire akarunk valóban odafigyelni.

Megyeri Zsuzsa Dóra