Soha többé önértékelés!

Amit több mint 100 ezer önsegítő könyvnek sem sikerül megoldania

Van egy kiábrándító igazság: az élet nagy kérdéseivel a legtöbb ember csak foglalkozni szeret, de nem megoldani. Így aztán mindenki örömére zsinórban jelenhetnek meg az újabb és újabb könyvek a tuti fogyókúrákról , a boldog élet 3 (7, 10, stb.) titkáról, és az önértékelés növelésének biztos módszeréről. Minden könyv új remény, de a helyzet mit sem változik: a magyarok 60% túlsúlyos vagy elhízott, a házasságok fele válással végződik, és nincs ember, akit időnként ne terítene le a kishitűség érzése. Ha valaki megnézi az amazon.com-n az önértékelésről írott könyvek számát, előbb fogy el a türelme, mint a könyvek maguk. Én 1200-nál feladtam, de a találatjelző 122 410-et jelzett. Elgondolkodtató, hogy Einstein egyetlen 115 oldalas kis könyvecskében megoldotta a modern fizika jó néhány alapkérdését, az önértékelés problémáját pedig 120 ezer könyvvel sem lehet? Ugyan már, mitől nagyobb kérdés az önértékelés, mint a tér-idő probléma? Valószínűleg csak attól, hogy a világegyetem tágulása és a tér görbülése nem okoz szorongást, míg a negatív önértékelés nagyon is. A csökkent önértékelés szinte már betegség, ami meghatározza az ember párválasztását, karrierjét, boldogságát.

A mozgalom

Az emberbaráti buzgalom és a társadalomjobbító szándék a nyolcvanas évek Kaliforniájában oly elemi erővel tört föl, hogy a törvényhozás egy nagyszabású projektet indított a csökkent önértékelés felszámolására. Egy megbízott kutatócsoport hamarosan elő is állt „Az önértékelés szociális fontossága" című kötettel, amely a mozgalom bibliája lett. A recept roppant egyszerűnek tűnt. Növeljük meg az emberek önértékelését, és megszűnik a bűnözés, a kábítószerhasználat, az alkoholizmus, a tinédzserterhesség, csökken a válási kedv és feljavul a gyerekek tanulmányi eredménye. Röviden: minden szociális deviancia forrása az alacsony önértékelés. Ki ne kajálna be egy ilyen programot, mikor mindannyiunk fejében az a kép él, hogy az alacsony önértékelésű ember irigy, ott árt másnak, ahol tud, vagy szégyenében szerekkel kábítja el magát, képtelen megbirkózni a feladataival, stb. Sorra jelentek meg a vizsgálatok, amelyek igazolni akarták, hogy Hitlertől a terroristákon át az iskolában bántalmazó gyerekekig, mindenki csak „kompenzál".

A paradoxon

Önértékelést növelő tanfolyamokat indítottak, és a gyerekek az iskolákban külön önértékelés órákon azt hajtogatták, hogy „értékes vagyok", „szerethető vagyok", stb. Ettől azt várták, hogy drámaian javulni fog a teljesítmény. Hát nem javult, sőt. Az önértékelés mozgalom sok komoly kutatónál kiverte a biztosítékot, és válaszként megjelentek azok a tanulmányok, amelyek bizonyították, hogy az agresszorok, a terroristák, a bántalmazók, a kockázatos devianciákba belesodródók többnyire pozitív önértékelésűek. Végül az is bebizonyosodott, hogy a különféle programokkal tartósan és komoly mértékben nem lehet befolyásolni az önértékelést. Bizonyság erre a sztárok vergődése. Mára semmivé foszlott a boldog, sikeres celeb mítosza, hisz nap mint nap látjuk, hogy irigylésre méltónak gondolt hírességek öngyilkosok lesznek, vagy gyógyszer- és kábítószer-túladagolásban halnak meg. Méltatlan kapcsolatokban vagy magányosan éldegélnek, és időnként kitör belőlük a kétségbeesés, hogy egy nagy nullának tartják magukat. Akkor már a siker sem jelenthet gyógyírt a mardosó kisebbrendűségi érzéssel szemben? Abraham Lincoln, a farmerből lett elnök egész életében kishitűségtől szenvedett, ismételten összeomlott önnön értékelenségétől, és nem egyszer az öngyilkosság gondolata is megkísértette. Ghandi hiába végezte el a jogi egyetemet, annyira gátlásos volt, hogy végül lemondott az ügyvédi pályáról. A testi hibás Sztálinról sem kell elhinni, hogy akkora volt az önértékelése, amekkora a hatalma. A jelenkor hírességei, de a történelmi nagyságok élete is arra tanít minket, hogy a csökkent önértékelés nagy tettekre sarkallhat, de a siker és hatalom nem szünteti meg a kínzó űrt a lelkekben. Talán még időben szólok, hogy ne várjunk nagy csodát a rangoktól, kitüntetésektől, de akár az ünnepléstől sem. Rövid időre persze dagadhat a mellünk a büszkeségtől, de hamarosan rájövünk, hogy ugyanazok maradtunk. Nem történt semmi.

A műszer

Ahogy mindenki tud félni, haragudni, örülni, úgy mindenkinek van valamilyen önértékelése. Lelki mechanizmusaink évmilliók alatt kódolódtak bele génjeinkbe. Az ember evolúciója során mindig is törzsközösségben élt és formálódott. A mai értelemben vett individuum nem létezett, az egyén oly mértékben összeolvadt törzse tagjaival, hogy a kiközösítés vuduhalálhoz vezetett. Az önértékelés, mint gyárilag beépített mérőműszer, élményszinten tudósította az egyént arról, hogy mi az értéke a törzsben. Ez eldöntötte szaporodási sikerét, ami az evolúcióban a legkomolyabb dolog. A pozitív önértékelésnek tehát óriási volt a tétje, és ha valamiért csökkent valakinek a közmegítélése, akár mert üres kézzel tért meg a vadászatról, vagy megfutamodott egy vitában, netán meddőnek bizonyult, akkor élet-halál kérdése volt önértékelése helyreállítása. Az önértékelés tehát arra vonatkozó feltevés, hogyan értékel minket a törzs.

Na, és most mutassa meg valaki, melyik törzshöz tartozik? Nincs ilyen, mert mindenki egy sor különféle csoport tagja, és mindegyikben másként tekintenek ránk. Megítéltetünk korunk, nemünk, iskolázottságunk, anyagi helyzetünk, vonzerőnk, személyiségvonásaink, képességeink, munkahelyi teljesítményünk, életben elért sikerességünk, családban betöltött szerepünk, stb. szerint. De melyik vagyunk mi?

A cikk folytatását az ELLE aktuális, áprilisi számában olvashatják!