Feminista minimumok?

A férfiak és a nők társadalmi helyzete között nem szabad, hogy különbség legyen

Vannak-e a férfiak és nők társadalmi helyzetével, a fennálló egyenlőtlenségekkel kapcsolatban olyan kérdések, amelyekben a különböző világnézetű, politikai beállítottságú, társadalmi helyzetű nők és férfiak egyet tudnak érteni? Találunk-e törekvéseink megfogalmazására olyan közös nyelvet, amelynek segítségével meg tudjuk fogalmazni, hogy a feminizmus nem démoni, nem túlhaladott, és nem is a ráérő nagyvárosi liberális dámák heppje, hanem minden magyar nőt és férfit érintő társadalmi problémákra irányítja a figyelmet?

Nem újak ezek a kérdések, de néhány hónapja óvatos optimizmus kezd születni bennem, hogy nem reménytelen pozitív válaszokat adni rájuk. 2014-ben mintha valami megmozdult volna. Nem abban az értelemben, hogy végre beszélünk ezekről a kérdésekről. Hiszen természetesen évtizedek munkája van a magyar nők társadalmi helyzetét érintő apróbb vagy nagyobb sikerek mögött. Példa erre, mennyire témává vált a nők elleni erőszak a közbeszédben. Úgy tűnik, mintha áttörés lenne megfigyelhető abban, ahogy ez a súlyos probléma kikerül a tabu kategóriából. Az elmúlt másfél évben önálló jogi tényállássá emelték a családon belüli erőszakot, a vakkomondor-ügy kiváltotta felháborodás hónapokig foglalkoztatta a sajtót, a gólyatábori erőszakok nyilvánosságra kerülése nyomán számos ígéretes folyamat indult el, a Baranya megyei „Tehetsz róla, tehetsz ellene" videók hatalmas felhördülést váltottak ki. Mindehhez olyan szervezetek áldozatos, sokéves munkája is szükséges volt, mint a NANE (Nők a Nőkért az Erőszak Ellen) vagy a Nőkért Egyesület.

Ami 2014-ben újdonságként merült fel, és amit pozitív elmozdulásként érzékelek: a párbeszéd csírái, a szekértáborosdi meghaladásának tapogatózó szándéka. A Friedrich-Ebert-Stiftung párbeszédfórumai nem várt pozitív visszhangra, folytatásra buzdító bátorításra találtak. Ezeket követte a média bekapcsolódása. 2014. november 8-án a HVG-ben megjelent egy vélemény Nők jogai konzervatív és liberális módra címmel Gerberné Farkas Zsuzsanna, a konzervatív női ernyőszervezet, a Magyar Asszonyok Érdekszövetségének volt elnöke tollából, amely a közös nevezőket vette számba. Szőnyi Szilárd, a Heti Válasz főszerkesztő-helyettese, elismerően konstatálva a HVG gesztusát, lapja karácsonyi számában a konzervatív feminizmusról írt publicisztikát. Szeresd a nőt! címmel online is elérhető cikkében az a fajta kiegyensúlyozottságra törekvés fejeződik ki, amely a párbeszéd kialakításának, mélyítésének, folytatásának az alapja. A közélet történéseire női szempontokból reflektáló, hiánypótló Feminfo blog ezt az írást olyanként méltatta, amellyel „a nőügyben pár éve elakadt párbeszéd fonalát sikerült újra felvenni." A Heti Válasz-os írás a párbeszéd jegyében megszólaltatott engem is mint egy baloldali értékek mellett elkötelezett alapítvány gender-kérdésekkel foglalkozó munkatársát. Gerber Zsuzsannához csatlakozva én is annak a meggyőződésemnek adtam hangot, hogy van miről beszélnünk, hiszen azonos a kiindulópont: a férfiak és a nők méltósága egyenlő értékű, társadalmi helyzetük között nem szabad, hogy különbség legyen.

Ezekből a cikkekből kirajzolódnak a közös minimum körvonalai. A teljesség igénye nélkül: elítéljük a médiában a nőkkel, köztük a női közszereplőkkel szemben is uralkodó, a nőket a testükre redukáló, megalázó ábrázolásokat és beszédmódot. Célunk a nők elleni erőszak minden formájának felszámolása, történjék az utcán, munkahelyen, a családban, a médiában. Fellépést sürgetünk a prostitúció és az emberkereskedelem ellen. Fontosnak tartjuk a nők jelenlétét a közéletben, a vállalatok vezetésében, a politikai döntéshozatalban, a női képviselet előtt álló strukturális akadályok felszámolását. Szorgalmazzuk, hogy a nőkről anyaszerepükön kívül más minőségeikben is essen szó a közbeszédben. Ha anyasághoz kapcsolódó társadalmi kérdésekről beszélünk, akkor elengedhetetlen, hogy az apaságról ugyanúgy szót ejtsünk. Ne állítsuk szembe méltatlanul a nemek egyenlőségére való törekvést és a család fontosságát. Az államnak szerepe van abban, hogy elkerülhető legyen a „család vagy munka" választás kényszere, ahogy abban is, hogy a gyermeküket egyedül nevelő szülők több támogatást kaphassanak. El kell ismerni a gondozási munka társadalmi fontosságát, legyen szó gyermek-, beteg- vagy idősgondozásról. A fizetett munka világát érintő számtalan kérdés is közös nevező lehet, legyen szó arról, hogy bővüljön a nők foglalkoztatása, mindkét nem számára elérhetővé váljanak az atipikus foglalkoztatási formák, megszűnjön a nemek közti bérrés, vagy hogy bátorítani kellene az apák otthoni nagyobb szerepvállalását.

A párbeszéd fontossága nyilvánvalóan nem csak a különböző világnézetű nők között merül fel. A nemek társadalmi egyenlőségében nem érhető el pozitív változás a férfiakkal való szövetség nélkül. Gondoljunk csak arra: nem lett volna női választójog, ha a férfiakból álló parlamentek nem szavazzák meg, ha nem mondanak le önként egy privilégiumról. Rendkívül előremutató az ENSZ Emma Watson nevével fémjelzett HeForShe kampánya, amelynek a fő üzenete, hogy a nemek egyenlősége a férfiak ügye is. Amikor az egyik legjobb kortárs magyar író, Dragomán György azt mondja, hogy ő hardkór feminista, annak nem legitimációs okokból örülök („ha még egy férfi is ezt mondja, akkor tényleg komolyan vehető a sztori"), hanem mert láthatóvá teszi, amit én is tapasztalok a mindennapokban: hogy az ügy igenis sok férfi számára hordoz azonosulásra alkalmas üzeneteket. Sok férfi ma már a saját bőrén érzi: nem igazságos, hogy a munkaerő-piaci kényszerek miatt ki van zárva az apaság teljesebb megéléséből, ahogy azt is, hogy nem tud és nem is akar megfelelni a média által sugallt „akkor vagy férfi, ha elfojtod az érzéseidet, tagadod a sérülékenységedet, és ha dominanciára törekszel" képnek. Meggyőződésem, hogy nem visz minket előre, ha a „szerepek megfordításával" vagy „összemosódásával" riogatunk. Különböző politikai és világnézeti meggyőződésűek is eljuthatnak arra a felismerésre, hogy a világ gazdagabb a sematikus férfi- és nőképeknél, és a férfiak számára is felszabadító lenne, ha ezt a sokszínűséget kockázatok és megbélyegzés nélkül megélhetnék.

A közös nyelv hiánya talán a legfontosabb akadálya annak, hogy a fentebb megfogalmazott lehetséges minimumokat tartalommal töltsük meg. A társadalmi nemek kérdéseiről sokféleképpen lehet beszélni, és kétségtelen, hogy némelyik megfogalmazástól („európai uniós direktíva", „a nő fő feladata" stb.) sokan kiszaladnának a világból. A gender szó például olyan fogalom, amely sokakból allergiás reakciókat vált ki. Az alapítvány gender témájú programjának felelőseként nekem is fontos megértenem, mi váltja ki ezeket a reakciókat ezzel a magyarra „társadalmi nem"-ként fordított, a társadalomtudományokban évtizedek óta használt fogalommal kapcsolatban. Pedig amikor a nemek egyenlőségét célzó hivatalos szervek például azzal foglalkoznak, miért keresnek kevesebbet a nők a férfiaknál, vagy miért van belőlük kevesebb a közéletben, akkor nyilvánvalóan ugyanazt szeretnék, mint Szőnyi Szilárd, aki idézett cikkében ezt úgy fogalmazza meg, hogy a „biológiai sajátosságaik miatt a nők ne szenvedjenek (társadalmi) hátrányt". Hogy sikerül-e a közös minimumokat tartalommal megtöltenünk, és onnan továbblépnünk, hogy minden, a nemek egyenlőségéért küzdő szereplő úgy érezze, az ő méltóságát is tiszteli a párbeszéd minden más szereplője, még nem tudjuk.

Nagyon erősek a politikai és intézményes részérdekek – nem is beszélve saját világértelmezési keretünk merevségéről –, amelyek az ellen hatnak, hogy valódi párbeszéd jöhessen létre. Pedig nagyon sokan érezzük, hogy a nők társadalmi helyzetével kapcsolatban valami baj van, ezért valamit tenni kellene. De nehéz erről egymással beszélni, mert még kialakításra vár a közös nyelv, és mert úgy tűnhet, a bajoknál lényegesebb a megosztottság. Pedig látható, hogy a pártpolitikai és világnézeti törésvonalak nem fedik le a nemek társadalmi egyenlőségével kapcsolatos nézeteinket. Ezt megmutatta például a pártlistákon érvényesítendő nemi kvóta 2007-es parlamenti vitája: minden pártban voltak mellette és ellene voksolók is. Épp ezért érdemes észben tartanunk azt is, mennyi mindenben értünk egyet mégis.

Ahogyan Gerberné Farkas Zsuzsanna fogalmazott a HVG-ben: „Ha az ellenségkép építgetése helyett félretesszük a szélsőséges véleményeket, a kölcsönös gyanúsítgatásokat, a téves előítéleteket, akkor felismerhetjük, hogy sokkal több az, ami összeköt, mint ami elválaszt bennünket egymástól. Hiszen mindannyian a nők helyzetének jobbításán, a nők és férfiak társadalmi egyenlőségén fáradozunk."

(Illusztráció: Profimedia)