Történet szeretetről és sebezhetőségről

Magdalena Wosinska lengyel származású amerikai fotós ezernyi képe közül a leginkább megkapóak azok, amelyek egy idős, törékeny és sokszor meztelen nőt ábrázolnak – a fotós édesanyját, aki tágra nyílt szemmel néz a kamerába.

Egy fotóalbumot nézegettem nemrégiben, és megálltam anyám egyik képénél: azt hittem, magamat látom. Alapvetően nem hasonlítunk, mégis volt valami a mosolyában és az álla vonalában… tudom, hogy láttam már magamról olyan képet, amin pontosan így nézek ki. Annyira látom magam az ő régi képeiben, amelyeken még fiatal és energikus, hogy amikor öregnek és gyengének látom – amilyen most –, akkor attól félek, hogy el fogom veszíteni önmagam.

Talán emiatt kezdtem őt fotózni öt évvel ezelőtt. Először, hogy megmutassam magamnak, aztán a világnak, hogy ezeknek a fotóknak a nyers valóságában tetten érhető törékenység mögött – ami előbb-utóbb mindannyiunkat utolér – még mindig ott van a nő ereje. Ott van benne az igazi, nagy lélek, és én ezt meg akartam örökíteni, hogy elmeséljem a világnak. A világnak, amelyik oly boldogan csukja be a szemét az öregek előtt, távolítja el őket magától, felejti el az öregek történeteit, és nem vesz tudomást arról, hogy milyen fontosak ők nekünk.

(...) 2007-ben már harmadik éve voltam Los Angelesben, fotós asszisztensként dolgoztam, játszottam egy zenekarban, gördeszkáztam, utaztam, és élveztem a függetlenségemet – és akkor megszólalt a telefonom. Épp egy fotózáson voltam. Anyának agyvérzése volt, intenzíven van, lehet, hogy meghal. Hallottam a szavakat, de nem fogtam fel őket. Rettenetesen féltettem anyát, ugyanakkor egyáltalán nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy sebezhetőnek lássam, és ettől valahogy azt sem tudtam, mennyire kell komolyan vennem az egészet. Hagyjam ott a fotózást? Egyáltalán megtehetem a felénél? Ma már nem is tudok repülőre szállni… Mire odaértem a kórházba, anya úgy nézett ki, mintha már nem is élne. Hanyatt feküdt, az arca beesett, a szája nyitva volt. 65 évesen egy éjszaka alatt megöregedett.

Apám, a testvéreim és én éjjel-nappal ott voltunk az ágyánál, fürdettük, forgattuk, hogy ne legyenek felfekvései. Azt gondoljuk, hogy míg az intenzíven feküdt, újabb két agyvérzése is volt. Amikor felébredt, azt hitte, hogy 1942-ben, a náci Németországban van. Csak franciául volt hajlandó megszólalni, úgyhogy Edith Piafot hallgattunk, és megtanította nekem a La vie en rose-t. Nagyon nehéz időszak volt, de nagyon akartuk, hogy meggyógyuljon. És meggyógyult – csak soha többé nem lett már olyan, mint azelőtt.

Megcserélődtek a szerepek: én lettem a felnőtt, és ő a gyerek. Amikor pár hónappal később kijött a kórházból, otthon voltam, és a nővéreimmel mi viseltük a gondját. (...)

Magdalena Wosinska és édesanyja az erőről, a szeretetről és a sebezhetőségről szóló, felemelő történetét az Elle magazin 2021/május–júniusi számában olvashatjátok.