A lányok mindig párosával járnak

Erre vágynak a huszonéves lányok

Ha megkérdeznék, hányszor volt olyan élményben részem, hogy a férfiak nem értik meg a nőket, talán ötszázat mondanék. A legutóbbi alkalom valahogy így nézett ki:

„Rebeka, figyelj! Te szerintem okos vagy, tudsz írni, nem olyan vagy, mint a többi lány, nem csak a smink érdekel, téged nem a szépségedért szeretünk. Szóval egy dolgot árulj el: miért járnak

a lányok párosával pisilni?”

Talán 16 éves voltam, amikor először tették fel nekem ezt

a kérdést. Pontos részleteket, hogy hol, mikor, már nem tudok, de arra tisztán emlékszem, hogy nagyon idegesített. Rettenetesen frusztrált ugyanis, hogy a fiú azt hitte, nekem tetszeni fog, hogy ugyanabban a mondatban, amiben engem akar megdicsérni, más nőket lealacsonyít, de akkoriban még csak illedelmesen, erőltetetten nevetgéltem az ilyesmin. Ma  már viszont őszintén nevetek rajta, mert ez csak azt jelenti, hogy van még remény: az elnyomóknak fogalmuk sincsen, mi az áldozataik fegyvere, így nem is tudják elvenni tőlük. Az elnyomás ellenszere ugyanis a női barátság.

Vagyis hát, ha jobban belegondolok, valahogy mégis megpróbálják elvenni tőlük. A lányok neveltetése ugyanis nemigen szól másról, mint hogy tessék szépnek lenni, kedvesnek lenni, a fiúknak tetszeni, neked ki tetszik, kis drágám?

Van már kiszemelted? A hajadat ma fonjuk be, szép legyél, mikor az anyák napi verset mondod! Így növünk fel, megtanuljuk, hogy más lányokkal inkább rivalizálni érdemes, áskálódni és játszmázni kell, különben végünk. A hercegnős kifestőkönyvek elhitetik velünk, hogy az életünk csak akkor teljesedik be, ha férjet találunk magunknak és gyereket szülünk neki. Pedig az igazság az, hogy bár a szerelem is szuperjó dolog, egy kislány élete onnantól válik teljessé, hogy megszületett. De egy kislánynak néha huszonkilenc éves koráig is eltarthat, mire rájön erre az igazságra.

A huszonéves magyar nő általában nem is tudja, mekkora veszélyben van. Már nincs ott a középiskola biztonságot adó, korlátozó kerete, de még nincs meg a biztos karrier és egzisztencia sem, ami stabil alap lehetne a bajban. És mivel senki nem tanította meg neki, hogyan építse fel azt a hidat, ami

a két sziklaszirt között átvezeti, két út között választhat: vagy feladja az identitásának egy részét, kiválaszt egy férfit, akire támaszkodva megpróbál érvényesülni, vagy bevállalja, hogy háromszor annyit tanul és dolgozik, ezer watton pörög, nem panaszkodik, és várja, hogy talán egyszer egyenrangú lehet.

De ha ennek a férfiak kényelmére épülő rendszernek akar megfelelni, valójában sosem győzhet. Sorolom, mi történik, ha mégis megpróbálja. Ha elrejti a testét, nem is igazi nő, ha viszont nem rejti el, hát szégyellje magát. Ha flörtöl valakivel, ribanc, de ha nem fekszik le valakivel csak azért, mert az kedves vele, akkor frigid ribanc. Ha politizál, természettudományokkal foglalkozik, vagy bármi mással, amiben egyébként férfiakat szoktak elismerni, hát legyen legalább kétszer olyan okos, mint egy férfi, ha viszont inkább a bulvár, a szépségápolás vagy a divat érdekli, akkor csak tipikus üresfejű buta liba lehet, aki „pont annyit ér”. Ha teherbe esik, szégyellje magát újfent, ha elveteti a gyerekét, ő a legrosszabb ember a világon. Ismerős, ugye? Csoda, hogy harmincéves korára ebbe nem őrül bele minden nő!

Nem állítom persze, hogy könnyű leszokni az évezredek óta belénk nevelt megfelelési kényszerről. Olyan, mint a drog, és már a születésünk előtt, a rózsaszín bababútorok megvásárlásával elkezdenek rászoktatni bennünket jóhiszemű szüleink. Mégis a legjobb dolog, amit egy nő huszonéves korában (ha lehet, még hamarabb) megtehet, hogy őszinte lesz magával, és beismeri, a legegyszerűbb út, ami ebből a tébolyból kivezet, a többi nővel való összefogás. Amíg viszont erre rá nem jön, sajnos rengetegszer össze kell ragasztania a szívét és át kell sírnia néhány éjszakát.

„Istenem, hát mi a megoldás?!” – tettem fel igazából saját magamnak a kérdést életem egy pontján én is, néhány héttel azután, hogy szakítottunk a barátommal, akivel már egy éve laktunk együtt. Mint kiderült, korántsem voltam olyan független, modern és önálló, amilyennek gondoltam magam, mert egy csapásra összeomlott minden. Hetekig nem tudtam dolgozni vagy elmenni otthonról, mert anélkül hogy észrevettem volna, az egész életemet tettem fel erre a kapcsolatra. Tökre nem kellett volna. Iszonyatosan szerencsés voltam, mert addigra már ismertem egy csomó jó barátnőmet, akik kis idő múlva rádöbbentettek, egyedül is tökéletes egész vagyok, van értelme ezen a világon egyedül is létezni, és ehhez semmilyen férfinak nem kell megfelelni, csak egyetlen nőnek: saját magamnak. Persze az lenne a természetes, ha ezt mindenki magától tudná, de ahogy észrevettem, senki sem tudja, csak hosszú szenvedés árán tanulja meg. A sisterhood, vagyis a női barátságok ereje azonban mindenkinek segít, hogy átvészelje ezeket a szomorú időszakokat.

Az egyik barátnőm néhány hónapja nyitott egy Facebook-csoportot, amibe meghívta baráti társaságunk lánytagjait, zömében húsz-huszonöt éves budapesti lányokat. Azért hozta létre, mert irtózatosan feldühítette, hogy nincs egy hely

a világban, ahol lányok gátlások nélkül és nyugodtan beszélhetik ki magukból, ami a szívüket nyomja. Úgyhogy erre is használjuk: vannak a csoportban hétköznapi bosszankodások, hímsoviniszta cikkek, szánalmas reklámok, szomorúságok, és szerencsére egymást támogató üzenetek, cikkek és filmek. És nekem ez nagyon gyorsan segít.

Ahogy észrevettem, az ilyesmi egyébként magától is kifejlődik az interneten: vegán nők csoportja, anyukák csoportja, ruhaeladós csoportok, kövér lányok csoportja, a végtelenségig sorolhatnám. Bár valójában a felsoroltakban mindegyik valami téma köré csoportosul, rejtve mindegyikben ott az üzenet: nők, lányok, halljátok, tartsunk már össze! Úgy tűnik, természetes igényünk a női szolidaritás és összetartás. Nyilván nem tudom, mi az élet értelme, abban viszont biztos vagyok, hogy sokkal közelebb áll a támogató és bensőséges női barátságokhoz, mint ahhoz, hogy lehorgonyozva egy férfi mellett, az árnyékából próbáljunk meg érvényesülni.

Nem igaz, hogy mindenki meg van mentve, aki megismerte a sisterhoodot, és rájött, hogy a lányokra mindig számíthat. Teljesen rendben van, ha valaki néha így is nyomorultnak érzi magát. Persze nem abban az értelemben, hogy valami valós problémája lenne, hanem inkább úgy, hogy az ember hiába tapasztalta már meg annyiszor a barátnők segítségének varázslatos erejét, néha visszatéved a régi beidegződéseihez: hülye fiúk után fut, hülye fiúkat sirat, azt hiszi,

a külseje az egyetlen értéke, azt hiszi, nem fogják felvenni az egyetemre, és kudarcot fog vallani a munkahelyén. De ha az embernek ilyenkor vannak barátnői, azok mindig emlékeztetni fogják rá, hogy ugyanolyan értékes és szeretni való ember akkor is, ha nincs álommunkája, álompasija vagy álomalakja. Ezért nagyon fontos, hogy korán megtanuljuk, a barátnőknél nagyobb kincs nincs a világon.

Akármennyi időbe telik, akármennyi átsírt éjszaka lesz az ára, nem szabad feladni. Lesznek napok, amikor az ember lánya felkel, és azt gondolja, nem fogja tudni végigcsinálni, de ez hazugság, amit csak a férfiközpontú társadalom akar elhitetni vele. Hozzáteszem, ezt a férfiak, akik ebben gyakran részt vesznek, nem azért csinálják, mert eredendően gonoszak, vagy mert rosszat akarnak a nőknek. Sokkal inkább azért, mert nekik azt tanította meg a társadalom, hogy így kell viselkedniük a nőkkel: előreengedni őket az ajtón akkor is, ha a józan ész nem ezt diktálja, és meghúzni a hajukat, ha tetszenek, pedig az fáj nekik. Vitathatatlan, hogy ennek

a rendszernek ők is ugyanolyan áldozatai, de a nőknek akkor is sokkal nehezebb dolguk van benne.

A lányokat lehet bántani, de sohasem lehet őket elpusztítani. Mert van valaki, aki mindig ott lesz neked akkor is, amikor sírsz, amikor nem sikerül a vizsgád, vagy a fiúról, akiről azt hitted, életed szerelme, kiderül, hogy manipulatív hazudozógép. És ha varázslatos sisterhoodban sajnos nem is lehet mindenkinek része, ha a női mosdóban térdre rogyva zokogni kezdünk, mindig lesz valaki, aki megkérdezi tőlünk: mi a baj? Kérsz egy zsepit? Hát ezért járnak a lányok párosával pisilni.

Kulcsár Rebeka

(Megjelent az ELLE magazin 2017. márciusi számában)