Berúgtam, ellazultam, táncoltam, sírtam

„Ha másoknak meséltem is az ivási szokásaimról, megnyugtattak, 'hol állsz te még az alkoholizmustól?'  Ez volt az, amire én sem tudtam a választ”.

Sokáig azt mondtam, hogy én azért félek attól, hogy alkoholista leszek, mert onnantól soha többé nem ihatok. Aztán rájöttem, hogy ez a gondolat önmagában nem sok jót jelez.

Mint általában a legtöbben, én is középiskolásként kezdtem ismerkedni az alkohollal, de ezekben a boldog időkben még elég volt egy feles egész estére. Az egyetem alatt már toltuk rendesen, heti három-négy buli, sok és rossz minőségű alkohollal. Amikor elkezdtem az önálló, felnőtt életemet, a péntek és szombat esték továbbra is baráti iszogatásokkal teltek, otthonra viszont csak akkor vettem italt, ha valaki feljött hozzám. A megmaradt, félig teli üvegek hetekig ott álltak a hűtőben anélkül, hogy megfordult volna a fejemben, hogy hozzájuk nyúljak. Egyedül nem volt kedvem inni.

Már nem is emlékszem, ez mikor változott meg. Azt hiszem, észrevétlenül: egyszer csak rájöttem, hogy ha másokkal együtt annyira jólesik, miért ne keverhetnék magamnak is pár fröccsöt, vagy tölthetnék egy-két pohár bort esténként?

Aztán két évvel ezelőtt a negyvenedik születésnapom nagyon megütött; rettenetesen mélyre kerültem lelkileg – az egyedülálló negyvenéves nők minden keserűségével. A barátaim rendeztek nekem egy házibulit, de még az iváshoz sem volt kedvem. Végül rábeszéltek egy whisky-kólára (előtte évek óta nem ittam tömény italt), ami percek alatt ellazított, még most is emlékszem, mennyire kellemes volt az érzés. Ezután szoktam rá otthon is a whiskyre. Olyan volt az a két-három pohár, mint a nap végi jutalom; alig vártam, hogy hazaérjek a munkából. Két-három pohár után mindig számíthattam egy kis megkönnyebbülésre. Ráadásul a borral ellentétben másnap a fejem sem fájt tőle, és a gyomrom sem égett. De az ivást még mindig kontroll alatt tartottam.

Ezután szoktam rá otthon is a whiskyre. Olyan volt az a két-három pohár, mint a nap végi jutalom

Majd jött a tavalyi első karantén, és egy soha korábban nem tapasztalt lelkiállapot. Amellett, hogy a saját és a szeretteim egészségét, életét féltettem, hirtelen egy egzisztenciális bizonytalanság is rám szakadt. A cég, ahol dolgozom, szinte napok alatt került válságba, és sokáig rezgett a léc, hogy egyáltalán túléli-e. A menedzsment tagjaként ráadásul nagyon súlyos döntéseket kellett meghozom, az elbocsájtásokat nekem kellett közölnöm az alkalmazottakkal, miközben az a szerep is rám hárult, hogy a megmaradt kollégák támasza legyek. Ebben az iszonyúan stresszes, túlingerelt állapotban este, a munka után sem tudtam lenyugtatni magam, és sem könyvre, sem sorozatra – egyáltalán semmire nem voltam képes figyelni. Hetekig alig aludtam, hajnalonként arra keltem, hogy pörögnek a fejemben a nyomasztóbbnál nyomasztóbb gondolatok. De egy dolog mindig segített kicsit: az alkohol.

Legtöbbször alig vártam, hogy letegyem a munkát, és végre ihassak valamit. De olyan is előfordult, hogy már a péntek délutáni Zoom-meetingre is egy pohár borral érkeztem. A barátaimmal – folyamatos házi covid-tesztelések mellett – is átjártunk egymáshoz, vagy online bulikat rendeztünk. És mi mást csinálhattunk volna, mint hogy ittunk?

A negatív érzéseimmel valahogyan meg tudtam birkózni, amivel viszont most  nem tudtam mit kezdeni, az az apátia. Hogy nincs minek örülni, de még szomorkodni se nagyon, hiszen szerencsére elkerültek a tragédiák, körülöttem mindenki jól van, megmaradt a munkám is – csak éppen megállt az élet, nem történik semmi.

Ősszel aztán az újabb bezártság mellé jött még a sötétség is. És egyre mélyebb lett a magányom. Már nem ment máshogy: esténként magam mellé vettem az üveget, eldőltem a kanapén, és addig bámultam a tévét, amíg el nem aludtam. A jobb napjaimon viszont teljesen felpörögtem az italtól, ilyenkor beindult a szobadiszkó: betettem a kedvenc zenéimet és akár órákon át táncoltam. Máskor meg órákon át csak zokogtam. Talán a sok elfojtás került ilyenkor a felszínre, ami szintén felszabadító volt.

Már nem ment máshogy: esténként magam mellé vettem az üveget, eldőltem a kanapén, és addig bámultam a tévét, amíg el nem aludtam

Decemberre már mindennapossá vált, hogy lecsúszott négy-öt pohár whisky-kóla, vagy egy-másfél üveg bor. Amikor fiatalabb koromban napokon át buliztam, utána egy ideig rá sem tudtam gondolni az italra. Ez megnyugtatott, hiszen ha nem bírok minden nap inni, sosem lesz belőlem igazi alkoholista. De most, húsz évvel később, bírtam.

Engem a szüleim nagyon szigorúan neveltek, óvtak és tiltottak mindentől, amit ők rossz, megvetendő dolognak tartottak. Ezért sokáig ellenük is lázadtam, amikor a tudtukon kívül inni és dohányozni kezdtem. Mindent, amit nekem nem volt szabad, ki akartam próbálni. És ha jobban belegondolok, ez a motívum a mai napig ott van az alkohollal és a cigivel való kapcsolatomban. Van egy lázadó énem, ami nem akar felnőni. A szüleim gyakorlatilag absztinensek, de ha szeretnénk találni mintát a mértéktelen ivásra, a tágabb családi körben már bőven van kikből válogatni: a nagypapáim, a nagybátyjaim és több unokatestvérem is végigitta az életét. Rendben, ők férfiak voltak, de számít ez bármit is?

Miközben megrémisztett a gondolat, hogy én is eljutok ide, azzal áltattam magam, hogy ez most egy kivételes helyzet. A pszichológusok is azt tanácsolták, hogy ezúttal ragadjunk meg minden olyan lehetőséget, ami kicsit is elvonja a figyelmünket a krízisről, és legyünk megengedőbbek magunkkal. Biztosan nem a piára gondoltak, én viszont akkor az alkohol mámorát engedtem meg magamnak. Ez pótolta az elmaradt örömeimet, az összes szórakozásomat. Berúgtam, ellazultam, táncoltam, sírtam. Másnap ugyan tompa voltam, de még az is jobb volt, mintha egyfolytában hergeltem volna magam.

Eközben a külvilág mindebből semmit nem vett észre. Rendesen elvégeztem a munkám, sőt, még a másoddiplomás egyetemi képzésemet is folytattam. Én viszont kezdtem látni magamon az ital hatását: ráncosabb lett a bőröm, táskás a szemem, és a testem is kezdett átformálódni. Ha másoknak meséltem is az ivási szokásaimról, megnyugtattak, „hol állsz te még az alkoholizmustól?”  Ez volt az, amire én sem tudtam a választ. Mert nem úgy nézek ki, nem úgy viselkedem, mint egy alkoholista, de orvosi értelemben egész biztosan annak számítok. Végignézve a felgyűlt üres piás üvegeimen, egy nagyobb külföldi utazás biztos kijött volna az árukból.

Ha másoknak meséltem is az ivási szokásaimról, megnyugtattak, „hol állsz te még az alkoholizmustól?”  Ez volt az, amire én sem tudtam a választ

Idén év elejére érkezett el az a pont, amikor egyszerűen megcsömörlöttem az alkoholtól. Eldöntöttem, hogy száraz januárt tartok. Kiürítettem a hűtőből az utolsó üveget is, és belevágtam. Kis sóvárgástól eltekintve az első pár nap egész jól ment. A nehezebbek csak a péntek esték voltak, amikor a jól megszokott hét végi jutalom ezúttal elmaradt. Ilyenkor csak 7 óráig kellett kibírnom: ha addig nem indultam el a boltba, utána már esélyem sem volt piát szerezni. Csak néhány baráti összejövetelre oldottam fel a tilalmat, és szerencsére ezek után nem csúsztam vissza. Hasonlóan sikerült végigcsinálnom a februárt is.

Azóta pedig visszaálltam arra a működésre, hogy otthon heti egy-két alkalommal iszom egy-két pohár bort, és a baráti összejöveteleken is próbálok fél... na jó, egy üvegen belül maradni. A többi estémen turmixot iszom, azt viszont koktélos pohárból – legalább a fíling legyen meg...

Mostanra már a pozitív hatásait is érzem a kevesebb alkoholfogyasztásnak, sokkal pihentebben ébredek, napközben energikusabb vagyok, kreatívabb a munkában, és ezt nem szeretném elveszíteni akkor sem, ha csábít az alkohol. Mert csábít. De nagy segítség, hogy végre itt a tavasz, gyakran esténként vagy hajnalban hosszú sétákra indulok, akár 3-4 órákra, és ez idő alatt lehetőségem van arra, hogy kapcsolódjak magamhoz, az érzéseimhez, az apátiámhoz. Újra pszichológushoz járok, akivel megoszthatom a félelmeimet, a veszteségeimet, és ezt a komplex állapotot, amiben vagyok. Mert nem szeretnék álszent lenni – jelenleg is vannak problémáim az alkohollal. Amikor közeleg egy iszogatós este, úgy várom, mint a karácsonyt, lélekben készülök rá. 

Hogy meddig sikerül fenntartani ezt az állapotot? Nem akarok magamnak sem hazudni azzal, hogy kijelentem: soha többé nem fogok visszacsúszni a mindennapos, mértéktelen ivásba. Ha lenne kivel megosztani az estéimet, azt hiszem, sokkal kisebb lenne erre az esély. De azt sem tudom elképzelni, hogy az alkohol teljesen kikerüljön az életemből. Valljuk be, iszogatni jó.  Hogy a barátaimmal ne üljünk ki valahová egy pohár borra? Hogy ilyenkor mindig limonádét rendeljek? Lehet így is élni? Valószínűleg igen. Én nem tudok.

Ha neked is van olyan történeted, amiről a nők nem szívesen beszélnek, de szívesen megosztanád másokkal, írj nekünk az elle@elle.hu címre.