Miért égnek ki a nők gyorsabban, mint a férfiak?

Egoista vagy empatikus? Szent vagy szajha? Anya vagy főnök? Miért ennyire fárasztó nap mint nap egyensúlyozni a női szerepek között?

Mennyire gyors az átmenet a szexből a szoptatásba? Vagy a szerepváltás a vágykeltő feleség és a gondoskodó anya között? Hogyan leszünk kedves kollégából főnökök? Tulajdonképpen, hogyan érhetünk el jobb egyensúlyt az életünkben? Nőként különösen igaz, hogy folyamatosan különböző identitásokat veszünk fel az életben – és így gyorsabban túlterhelődünk. Egyszer szeretők, máskor élettársak vagyunk. Egyszer főnökök, máskor utasításokhoz kötött alkalmazottak. De hogyan maradhatunk mindeközben hűek önmagunkhoz?

Hogyan egyensúlyozunk nap mint nap a különböző szerepek között?

Minden szerepbe, amelyet felveszünk, mások elvárásai is beáramlanak a saját elképzeléseink mellett – különösen a nők esetében. Az eszmék pedig versenyeznek. Az önmeghatározó nő képe ütközik az anya mítoszával. És a kívánatos partner képe sem összeegyeztethető az anya mítoszával. Az egyik komplikáltan szexi, szeszélyes, okos és ezerféleképpen színes, a másik kötelességtudóan szendvicseket készít a gyerekeknek reggelente.

Mert hogyan is kell a nőknek gyereket nevelniük? Teljes odaadással. Ez az évtizedes sztereotípia bebetonozta a nőiesség egy olyan mintáját, amely közelebb áll az 1950-es évekhez, mint a 2020-asokhoz. A szakmai tevékenységet összekapcsoljuk a rossz lelkiismerettel, és kettős terhet cipelünk. Az elmúlt években 30 százalékkal több nőt nőtt diagnosztizáltak kiégéssel az anyák körében. Az emberek szívesebben ismételgetik újra és újra ugyanazokat a kliséket, mintsem hogy egyszerűen elismerjék, mindannyiunknak megvan a saját személyisége és tehetsége. Lehet, hogy egy nő jobban ért a szívsebészethez, mint a szendvicskészítéshez. Nem lenne akkor botrányos, ha hagynánk, hogy továbbra is szendvicseket készítsen?

Miért kell a nőknek többet küzdeniük azért, hogy elismerjék őket?

A XVIII. század végén – XIX. század elején kezdődött emancipáció óta több szerepet tölthetünk be, mint amennyire egykor jogosultak voltunk. Amellett, hogy társak/anyák/(menyek) vagyunk, most már dolgozunk is. Valamint szeretnénk időt szakítani a barátokra, a hobbikra és önmagunkra. És sajnos csak akkor érezzük igazán jól magunkat a bőrünkben, ha mindegyik szerepben egyformán helytállhatunk. Ha mi sütjük a legfinomabb tortát a gyerek iskolai bulijára, és a maximumot nyújtjuk a reggeli jógán is. Gyakran érezzük magunkat felelősnek másokért, és sokszor vagyunk önbizalomhiányosak. Mindez legtöbbször a gendersztereotípiáknak megfelelő nevelés következménye. Mindazonáltal végzetes.

A férfiak lehetnek vastagbőrűek, és csodálják őket a bátorságukért, hogy megszegik a szabályokat. Ha hathónapos szülői szabadságot vesznek ki, ünneplik őket – míg a hat hónapos szülési szabadság után a munkába visszatérő nőket rossz anyáknak tartják. A Bertelsmann egy nemrégiben készült tanulmánya úgy fogalmaz erről a nemi paradoxonról: „Ha egy női vezető a szerepének megfelelően viselkedik – azaz ha empatikus és barátságos –, akkor nem tekintik őt magabiztosnak és kompetensnek. Ha úgy viselkedik, ahogy az egy karrierorientált vezetőtől elvárható, akkor gyorsan nőietlennek és antipatikusnak minősítik”.

De nem kirívó igazságtalanság-e, amikor a nők az irodában való helytállásuk érdekében meghajolnak, és a mindennapi életben elrejtik identitásuk egy részét? Nem csoda, hogy egyre kevesebb nő akarja ezt tovább csinálni. Individualizált társadalmunkban a klisékhez való ragaszkodás amúgy is anakronisztikusnak tűnik. Amikor a nők azt követelik, hogy sokoldalúbban határozhassák meg önmagukat, valójában csak úttörők. Úttörői egy olyan átalakulásnak, amely fokozatosan mindannyiunk életét el fogja érni. Ebben a tekintetben a világjárvány tapasztalatai hasznosak voltak – mert mint társadalom rugalmasabbá váltunk, a videohívásokon láttuk kollégáink macskáit és gyermekeit, ezáltal kicsit betekinthettünk a privát szférájukba, és megláthattuk, hogy ők is csak emberek. A változás talán kissé átszervezte a munka világát.

Mi is tehetünk a jobb munka-magánélet egyensúly érdekében

Természetesen ehhez a közvetlen környezetnek is rugalmasnak kell lennie: a munkáltatóknak támogatniuk kell a magánjellegű kívánságokat, például a szülők ápolását vagy a továbbtanuláshoz szükséges szabadságot. Nekünk, nőknek pedig meg kell értenünk, hogy a karrier mindig a megfelelő partnerválasztással kezdődik. Csak akkor leszünk végül sikeresek, ha olyan férfi áll az oldalunkon, aki a káprázatos kiszolgáló típus helyett céltudatos nőre vágyik, és támogatja az ambícióinkat. De ne feledkezzünk meg a gyermekgondozáshoz szükséges személyes hálózatokról, valamint a háztartási és gondozási feladatokhoz szükséges szakmai segítségről sem. Hiszen ma már teljesen rendben van, ha bébiszittert fogadunk, hogy végre nyugodtan elmehessünk a fodrászhoz, vagy ha ápolót fogadunk idős szüleink nappali felügyeletére, hogy nyugodtan nyaralhassunk! Meg kell tanulnunk, hogy néha figyelhetünk önmagunkra is, nem csak mindenki másra.

Ezek között a keretek között a saját gondolkodásmódunkat is meg kell változtatnunk. Ahelyett, hogy mások helyett agyalunk, és több gondozási munkát és mentális terhet vállalunk, saját magunkat is illene feltennünk a térképre. Mert ha nem vagy látható, akkor nem is létezel. Csak az énnel, mint további dimenzióval teljes az emberi lény, a holisztikus hozzáállás kerekíti ki az életet. Segít az itt és mostban élni, élvezni a pillanatokat – és megragadni a helyzeteket. Engedjünk magunknak egy kis énidőt. És ezt mondjuk el a barátnőinknek és a női kollégáinknak, főnökeinknek is: hangosan!

Forrás: Elle