„A családunk nem propaganda”

A szerelmük lett az egyik legveszélyesebb és legerősebb védőpajzs a kormányzati kommunikáció ellen, bár a legkevésbé sem ez volt a céljuk. Tíz éve találkoztak, hat éve házasok, három éve nevelik örökbefogadott kisfiukat és pillanatok alatt váltak az LMBTQ jogok élharcosaivá. Pál Márton és Hanol Ádám, #acsaládazcsalád mozgalom társalapítói, apa és apu, férfi és férfi nemi szerepekről, hazaszeretetről és kisebbségi stresszről.

Három különféle címlappal került a standokra a héten az Elle szeptemberi száma, benne három páros interjúval. Ezekből idézünk három napon át: elsőként a Jordán Adéllal és Székely Krisztával készült beszélgetésből, szerdán Oltai Kata és Nagy Zsolt következett, most pedig a Pál Mártonnal és Hanol Ádámmal készült interjúnkból következik egy részlet. Fent az őket ábrázoló egyik címlapunkat látjátok. 

Fontos, hogy csak a nyitó oldalak különböznek, mindhárom mögött pontosan ugyanazt a tartalmat találjátok a magazinban a második oldaltól az utolsóig.

A nyilvánosság előtt eddig mindig szülőszerepben mutatkoztatok, ezen a címlapon mint szerelmespár jelentek meg. Tudatos döntés volt eddig, hogy nem a szexuális irányultságotokat, hanem a szülőséget helyezitek előtérbe?

Pál Márton: Mindig azt szoktuk mondani, hogy jó lenne, ha egy olyan világban élnénk, ahol nem válunk hírré. Nagyon meg szoktuk válogatni, hol szerepelünk, de amikor megkerestetek minket, nem is volt kérdés, hogy vállaljuk-e a dolgot, főleg ennek a törvénynek a hátterében.
Még akkor is, ha mi eredetileg a szivárványcsaládokra fókuszáltunk. A családok egyenjogúságáért küzdünk, azért, hogy a mi kisfiunknak ugyanolyan jogai és lehetőségei legyenek, mint bármelyik gyereknek ma Magyarországon. Nem vagyunk mindketten hivatalosan Andris gyámjai, nem örökölhet Ádám után, és ha velem valami történik, akkor a fiunk nem automatikusan Ádámhoz kerül, sőt, most már egyre több helyen hallhatja, hogy az ő családja nem igazi család. Nincs meg az a jogi biztonsága, mint bármelyik gyereknek, akit két szülő nevel ma Magyarországon. Ez nem fair. Viszont azt látjuk, hogy #acsaládazcsalád kinőtte ezt a szerepet, így LMBTQ jogokért is küzdünk úgy, hogy ez nincs kimondva.

Hanol Ádám: Ezek a fotók nagyon fontos üzenetet közvetítenek – és nemcsak az LMBTQ embereknek, hanem mindenkinek. Épp ezért az is tetszik, hogy nem csak mi leszünk rajta, hanem két másik pár is. Így ez a szerelem egységéről szól, nem rólunk. Persze a fotózáson azért nagyon zavarban voltunk. Oké, hogy átküldtétek a moodboardot, de nem esett le, hogy ennyire intim helyzetben leszünk. Én alapvetően kevésbé szeretem a nyilvánosságot beengedni az életembe, így ez az egész egy csomó mentális energiámat felemésztette, de a cél, amiért ezt csináljuk, fontosabb mindennél.

A legkevésbé sem tűnt úgy, hogy zavarban vagytok. Pedig gondolom, meg kellett küzdeni ezért a nyíltságért. A szégyen vs. önfeledtség skálán melyik életszakaszban mi volt rátok jellemzőbb?

P. M.: Én már óvodás koromban éreztem, hogy valamiben különbözöm, de nem igazán tudtam szavakkal kifejezni. 20-25 évvel ezelőtt nem volt közösségi média, valódi szexuális felvilágosítás, csak a Tutti frutti magazin volt. 12-13 éves koromban láttam az HBO-n egy filmet, akkor jöttem rá, hogy ami vagyok, az oké és nem vagyok egyedül, a világon vannak más meleg emberek is. Ez az önmagamra ismerés indított el, hogy merjek erről beszélni. De amíg nem tudtam elmondani a szüleimnek, nagyon nehéz volt. Abban a pillanatban, amint elmondtam, és ők elfogadták, sokkal magabiztosabbá váltam. Persze az még később is sokáig zavart, hogy ha megyek az utcán a párommal, vajon látják-e rajtam, hogy meleg vagyok vagy sem. Az ember komolyan dolgozik, harcol azért, hogy elfogadják. Ez egy hosszú folyamat volt, de ennek én már biztosan a végére értem.

H. Á.: Ez nagyon egyéni dolog. A saját magad elfogadása is abból táplálkozik, hogy a közeg mit fog rólad gondolni. Én később coming outoltam mint Marci, megvártam, amíg az egyetem miatt elköltözöm otthonról. Már a középiskolában is iszonyúan vártam ezt a pontot, mert tudtam, hogy az egyetemen már könnyebben tudom majd én formálni a környezetemet és nem leszek ráutalva arra a néhány emberre és a véleményükre. Persze 20 éves koromban mondjuk a következményeivel sem voltam annyira tisztában annak, hogy meleg vagyok. Nem úgy, mint mondjuk ma egy 15 éves. Ők már tudják, mennyire durván elítélő és kirekesztő tud lenni a társadalom…

Az interjú folytatását, és a másik két párral készült beszélgetést az Elle szeptemberi számában találjátok. Jó hír, hogy mostantól nem csak az újságosnál, a boltokban vagy a benzinkutakon lehet megvenni a magazint, hanem online is, ide kattintva.