Az egyenlőséget nem azzal érjük el, ha a másiktól elveszünk valamit

Második gyerekük a felkérésünk előtt alig néhány héttel született, de a feminista kritikával foglalkozó kurátor és az Örkény Színház színésze esetében ez aligha jelenthetett akadályt. Kettejük erős társviszonyáról, az erotika helyéről, pitbull csávókról és a női szerepek neokonzervatív felfogásáról beszélgettünk Oltai Katával és Nagy Zsolttal.

Három különféle címlappal került a standokra a héten az Elle szeptemberi száma, benne három páros interjúval. Ezekből idézünk mostantól három reggelen át: elsőként a Jordán Adéllal és Székely Krisztával készült beszélgetésből, most Oltai Kata és Nagy Zsolt következik. Fent az őket ábrázoló egyik címlapunkat látjátok.

Fontos, hogy csak a nyitó oldalak különböznek, mindhárom mögött pontosan ugyanazt a tartalmat találjátok a magazinban a második oldaltól az utolsóig.

A megismerkedésetek legendás története szerint Zsolt a színpadról kiszúrt a nézők között egy szempárt, a Katáét, majd az előadás után órákon át beszélgettetek, a következő napon pedig összeköltöztetek. Mi adta ezt a teljes bizonyosságot?

Nagy Zsolt: Eddig minden alkalommal, amikor egy számomra meghatározó emberrel találkoztam, a reménytelenség és a káosz állapotában voltam. Amikor Katával találkoztam, totális üresség volt bennem, aztán bumm. Egy hatalmas szellemi összecsattanás volt köztünk...

Oltai Kata: És egy nagyon erős fizikai vonzalom. Két, egymásra végtelenül nyitott ember fordult rá egymásra, teljesen egyértelmű módon. Mindketten túl voltunk akkor már házasságokon, azt gondolom, ilyen szempontból számít, hogy mikor találkoztunk. Sokkal biztosabban látod, hogy mi működik és mi nem.

N. Zs.: Amikor ennyire erős a szellemi-lelki kapcsolódás és a testi vonzalom, nem azon gondolkodsz, meddig tart majd, hanem csak éled, ami történik veled. Ez ment hónapokig, szakadatlanul.

O. K.: Nyolc éve tart, és ez még mindig egy szenvedélyes kapcsolat. A szüleim negyven év után is összhangban élnek egymással, biztosan ez is meghatározta azt, hogy én is egy szerelmes típus vagyok. Tudtam és szerettem egyedül élni, de a párkapcsolataimban mindig nagyon fontos volt az erős társ-viszony. Zsoltival azonos a baráti körünk, a zenei ízlésünk, a temperamentumunk, egymásnak adogatunk könyveket vagy olvasunk fel, nem igazán csinálunk külön dolgokat, és nem azért, mert nem lehetne, hanem mert – egyelőre – nem akarunk. És én imádom ezt.

Mik az első emlékeitek arról, ahogyan a másik nem foglalkoztatni kezd benneteket?

O. K.: Én későn érő típus voltam, azt hiszem. Voltam szerelmes az óvodában, nem arról van szó, de például sok plátói rajongásom volt, vagy mondjuk az első szexszel várni akartam a szerelemig. Talán ez későn érőt jelent. Aztán kamaszkorban nagyon hirtelen ütött be sok minden: egyik nyáron még kislányként nyaraltam a szüleimmel, a következőn már arrébb húztam a törülközőmet a strandon, hogy azt gondolják, én már egy független nő vagyok. Eközben a szexualitással való találkozásnak volt egy nyomasztó része is, főleg a budapesti tömegközlekedésben. Nincs olyan alig tizenéves lány, aki ne tapasztalná meg, milyen megérezni a fenekén a mellette álló férfi kezét a buszon. Vagy amikor rajta ragadnak a férfitekintetek. Először persze tetszik ez a feléd irányuló érdeklődés, mert erre szocializál a társadalom, aztán torokszorítóvá válik…

Az interjú folytatását, és a másik két párral készült beszélgetést az Elle szeptemberi számában találjátok. Jó hír, hogy mostantól nem csak az újságosnál, a boltokban vagy a benzinkutakon lehet megvenni a magazint, hanem online is, ide kattintva.