Transzgenerációs sors, vagy szabad felnőtt én?

Vajon örökölhető a sorsunk, vagy mi vagyunk annak a kovácsai? A családon átívelő traumák feldolgozásáról elmélkedik az Elle-nek írt cikkében Faludi Viktória tanácsadó szakpszichológus, krízisterapeuta. 

Amikor pszichológushallgató voltam, megijedtem a pszichológia tudományának képlékenységétől, attól, hogy a lélek elemzésénél minden igaz, és mindennek az ellenkezője is lehet az. De hogyan lehet akkor kiigazodni egy emberen, hogyan tudom majd kezelni ezt a képlékeny eszközrendszert, ha nincs egzakt kapaszkodó?! A gyakorlati tapasztalataim azonban megmutatták, hogy pont az ambivalencia szüli az eleven emberi lelket, hogy a nyitottság adja a szilárd mankót: a nyitottság a megértésre, ami nem egyetlen igaz megfejtés, hanem egy rugalmasan alakítható sztori. Egy élet áttekintése nemcsak a tényeken, életeseményeken alapul, hanem megérzéseken és a történetalkotás minőségén is. A szakembert kizárólag az érdekli, hogy a kliens hogyan tekint erre az éntörténetre. Hogy egy adott pillanatban képes-e adott célok mentén szerveződő, koherens, reális egészként tekinteni rá, miközben az elbeszélés érzelemdús és átélt is egyben.

A lélekgyógyításban, a pszichoterápiákban sok módszert alkalmazunk. Van, aki egy módszer mellett köteleződik el, és van olyan szakember, aki integratív technikával – azaz több módszert vegyítve – vezeti kliensét a változás útján. Egyik sem jobb vagy rosszabb, hiszen a lényeg mindig a testreszabás, ezért olyan nehéz és összetett ez a munka. Nincs sorvezető, nincsenek általános receptúrák. A tudomány szerepe a szintézis: keretet ad a terápiás tapasztalatoknak, egy fogalomrendszert hoz létre, ami segít súlyozni, rendszerezni az egyedi eseteket.

Az egyik ilyen irányzat a transzgenerációs elmélet, melyben a családon átívelő történéseknek, traumáknak tulajdonítanak jelentőséget, a sors determinizmusát hirdetik. A sors „örökölhető”, mégpedig úgy, hogy a családban az elődök átadják az utódoknak a hagyományokat, hiedelmeket, viselkedésmintákat, szerepeket. Az egyén öntudatlanul átveszi elődei félelmeit, attitűdjeit, értékrendjét. A lokális családi történetek így globálissá, végtelenné válnak. 

Az átörökítés következtében bármelyik családtagban fellelhetők lesznek a családtörténet lenyomatai. Ezek az örökölt elemek a személyiségünk alkotóelemei. Az, hogy hogyan is történik az átadás folyamata, sokszor nehezen megfogható: tudatos és tudattalan mechanizmusok útján vihetők át az utódoknak. 

A transzgenerációs trauma kutatása a holokauszttúlélők utódainál kimutatható hatások vizsgálatával került a középpontba. A túlélők leszármazottainál a traumatizáltságra utaló jeleket fedeztek fel, annak ellenére, hogy ők maguk nem voltak közvetlen elszenvedők.

Eric Berne egyik jelentős művében, a Sorskönyvben foglalkozik ezzel a kérdéssel. Azt mondja, hogy a személyiségünk akkor szabadul fel, ha rálátunk, hogy mely viselkedésminták, érzelmi és gondolati tartalmak származnak a szüleinktől: azaz fel kell ismernünk, hogy felnőtt önmagunk mit érez és tapasztal, és el kell tudnunk különíteni attól, ami a gyerekkorunkból származik és ami a szülői tapasztalások átadásából ered. 

A kulcsszó a szabadság, a felnőtt én szabadsága, amit nem béklyóz meg a családi sors. 

De valóban olyan meghatározók-e a transzgenerációs sorstörténetek?

Amikor egy kliens belép a pszichológus ajtaján, változni, változtatni szeretne. Az emberek hétköznapi problémákkal érkeznek, de sokszor nehéz élettörténetek kerülnek felszínre. A terápiára érkező szeretne megszabadulni az őt korlátozó, gúzsba kötő viselkedésektől, gondolatoktól. A terápiás szerződés tartalma egy cél elérése, a pszichológus szerepe pedig, hogy segítse a problémák okozta lelki tusát, hogy megtanítsa a védekezést, a támadást, hogy segítsen átlátni, felülkerekedni, érzelmileg felszabadulni.  

A sors hitünk szerint egy statikus fogalom, minden hátrányával és előnyével. Olyan, mint egy hátizsák, amelynek tartalma életet menthet, ugyanakkor lehúz a súlya, akadályozza a haladást. A sors megváltoztathatatlannak tűnik: valami, amit nem lehet levetkőzni, csak beletörődni és hagyni. Közben ez a kollektív tudás segítséget is jelenthet, hiszen a család traumáinak története a megküzdéshez is támogatást nyújthat és erőt adhat. A terápiába a kliens azért érkezett, hogy valami történjen, valamerre elmozdulhasson. A változáshoz megértés, a sorsközösség elfogadása, ugyanakkor az örökség egyéni feldolgozása, átszűrése szükséges. A terápiás felszabadulás kulcsa annak megértése, hogy a sors nem mi vagyunk. Annak megtalálása, hogy miként lehetünk szabadok, hogyan lélegezhetünk fel azokból a terhelt családi traumákból, érzelmi sémákból, amiket otthonról hozunk. 

Mivel a terapeuta sem független a közegtől, amiben felnőtt és él, őt is kötik a szerepei, a társadalmi elvárások, és fontos, hogy minél elfogulatlanabb maradjon. Kapcsolódjon a kliens életéhez, ugyanakkor ne terhelje meg a közös munkát a saját érzelmeivel. A terápiás munkában a sorstörténet egy kontextus, az egyén környezete. Az ülések során a terapeuta fejében mindez az egyén életfilmjének a műfaját határozza meg. A kliens életrajzi filmje színes-szagos, eseményekkel, traumákkal teli történet, mely az ülések folyamán elevenedik meg a terapeuta fejében. A terapeuta célja az elméletalkotókhoz hasonlóan a szintézis elősegítése, a hangsúlyok meghatározása. A közös munka akkor sikeres, ha a terapeuta a megelevenedő jelenetek segítségével részt vesz a kliensek életében, ugyanakkor egy másik nézőpontból kezdi láttatni velük a saját történetüket. A terapeuta visszajelez, bizonyos helyzeteket korrigál, rásegít, erősít, érzelmi áthangolást támogat. 

A kliens az, aki megoldja az itt és most helyzetet, ő alkalmazza az elméletet. 

A megértés az önismeret egyik jelentős alappillére: ki vagyok én, honnan származom és hová tartok ezzel az örökséggel? Mi az, amit meg tudok (akarok) őrizni belőle, és mi az, amin változtatnom kell? Az is terhes, ha túl súlyos a hátizsák, de az is nyomasztó, ha üres. Előfordul, hogy a kliens keveset vagy semmit sem tud a családjáról, hiányos, rekonstruálhatatlan az ősök története. Ennek ellenére kibontakozhat a személyiség életrajza, elkészülhet a szintézis, és a változás is létrejöhet. 

A sorsok átírhatók, az örökletes minták pedig mozdíthatók.

A transzgenerációs traumatörténetek során a legnagyobb kríziseket a titkok okozzák. A titok szétfeszíti az élettörténetet, gátakat, kisiklásokat hoz létre. Néha nem is tudjuk, mik azok a mélyben húzódó családi titkok, de a nyomasztásukat érezzük. Gyerekként csak a levegőben lebeg, és ez már elég ahhoz, hogy a kimondatlanság mély nyomokat hagyjon a fejlődés során. Így az egyént felkészületlenül éri a trauma, ami felduzzasztja és kezelhetetlenné teszi a jelenben. A holokauszttúlélők utódainak szorongását is a titkok táplálták, hiszen nem lehet beszélni arról, ami egy családban megfogalmazhatatlanul fájdalmas, nem lehet saját megküzdési módot kiépíteni. Az egyedüli megküzdés a felnőttek részéről itt a hallgatás.

A lelki terápiák legfontosabb feladata az, hogy megváltoztassuk azokat a sémákat, konstruktumokat, amelyek a jelenben problémát okoznak, jöjjenek ezek akárhonnan. Lehetnek transzgenerációs lenyomatok, máshonnan szerzett traumák, de minden esetben a jelenben való akadályt kell elhárítani. Természetesen a korábbi élmények, a kontextus kell hozzá, de a kérdés mindig az lesz, hogy a sorskönyvünk rabságából hogyan szabadítsuk fel magunkat itt és most.

A pszichológus az elmondott történetek indukálta hatásokkal dolgozik, amik a terápiás szobában életre kelnek. Azzal a kapcsolattal foglalkozik, ami közte és a kliense között kialakul, miközben kirajzolódik egy élettörténet. A gyógyuláshoz bármilyen módszer megengedett, ami az egyénnek jó. Viszont azt érdemes szem előtt tartania annak, aki változtatni szeretne, hogy nem úszható meg a saját lelki munka. Ha a sorsot okoljuk, ha a szülők bűneit hangsúlyozzuk, ha nem vagyunk képesek belátni a felelősségünket a saját történetünk alakításában, akkor nincs szabadulás. A terápia kíméletes módszer, finom és óvatos, mindig annyi munkát adunk a klienseknek, amennyit elbírnak, és annyi idő alatt, amennyi csak kell. A kiragadott és felnagyított módszertani elemek önálló használatával – legyen az családállítás vagy családi sorselemzés, konfrontatív terápia, tréning stb. – sokat lehet hibázni. Leginkább akkor, ha nem helyezzük el a kliens történelmi idővonalán, ha benne hagyjuk egy élményben, amit nem dolgoztatunk fel, ha nem beszéljük át, ha nem segítjük őt a megértésben. A személyiség nagyon összetett és érzékeny szerkezet, ritkán van egyetemes módszer, ami mindenkinek jó.

A cikk eredetileg az Elle magazin 2021. decemberi lapszámában jelent meg.