Quantcast

Továbblépés

A 2000-es évek iránti nosztalgia hátráltatja a kreativitást?

A 2000-es évek iránti nosztalgia hátráltatja a kreativitást?
© Arturo Holmes/Getty Images

2021-ben nemcsak a divat, hanem a kultúránk sok más aspektusa is a 2000-es évekből inspirálódik. De vajon milyen kockázatai lehetnek a folytonos hátrafelé pillantgatásnak?

Az idei MTV Video Music Awards díjátadó gála furcsa szájízt hagyott maga után. Nem azért, mert a 19 éves Britney Spears egy albínó pitonnal a nyakában táncolva adta elő az I’m A Slave 4 U-t, nem is azért, mert Kanye West úgy döntött, ellopja a show-t Taylor Swift elől, és nem is azért, mert Lady Gaga egy steakruhában jelent meg a vörös szőnyegen. Épp ellenkezőleg: az 1984 óta minden évben megrendezett gála idei kiadása az eredetiség kegyetlen hiányával emelkedett ki a sorból.

A díjátadó legizgalmasabb pillanatai közül a legtöbb valójában a popkultúra legendás pillanataira való utalás, tisztelgés vagy fejhajtás volt. A vörös szőnyegre az influencer Bretman Rock egy Robert Cavalli zebraruhában érkezett, amelyhez hasonlót a 2000-es évek VMA-i során Aaliyah viselt.

Madison Beer énekesnő egy Dolce & Gabbana ruhát viselt, épp olyat, mint Beyoncé tizennyolc évvel korábban, 2003-ban, amikor a David Letterman Show-ban jelent meg első szólóalbumának megjelenése alkalmából. A Wild Side című dalának előadása végén pedig Normani Teyana Taylor segítségével tisztelgett a 2002-es All For You Tour előtt, amelynek során Janet Jackson minden este a közönség egy feszületről lelógó tagjával táncolt.

Ám a 2000-es évek iránti nosztalgiát nem a 2021-es VMA-n találták fel. Charli XCX már 2018-ban megénekelte 1999 című dalában a múltban való elmerülés iránti vágyát, a klipben egymásra halmozva a Titanicra, a TLC-re és a Spice Girlsre, vagy Marilyn Manson és Rose McGowan akkori párosára tett utalásokat.

Az Y2K divat- és szépségtrendek visszatérése pedig időközben átvette a hatalmat (ezt bizonyítja az eredetileg 1999 és 2005 között készült Prada vagy Dior táska-újrakiadások kereskedelmi sikere, illetve az olasz Blumarine márka 2021-es őszi-téli kollekciójának miniszoknyái és műszőrme kollekciója), és még a legellenszenvesebbeket is meggyőzte arról, hogy a divat örökös újrakezdés – még a csípőnadrágok esetében is.

A bolygók mostani együttállása azonban annyiban különleges, hogy mindez túlmutat a divat egyszerű kontextusán. A Mátrix negyedik részének közelgő bemutatója, a Jennifer Lopez és Ben Affleck között 17 év után újra fellobbant szerelem, Olivia Rodrigo „good 4 you” című klipjének vintage hangulata, Paris Hilton visszatérése a This Is Paris című dokumentumfilm után, vagy éppen Megan Fox „rehabilitációja”, aki az utóbbi időben egyre több nyilvános szereplést vállal, miután tíz évig feketelistán volt Hollywoodban – mind-mind a nosztalgia érzésével átitatott pillanatok, amelyek meghatározó részei voltak a 2021-es évünknek.

Reakció a bizonytalan időkre

Simon Reynolds zenekritikus szerint ez a kulturális visszatekintés valójában nem napjainkra datálódik: „A nosztalgia első nagy hulláma a hetvenes évekre nyúlik vissza, amikor az ötvenes évek rockjának újjáéledése volt megfigyelhető a zenében, a filmekben és a televízióban. Azóta pedig a kultúra működésének szerves részévé vált. Az archívumok, amelyekből meríteni lehet, az idő múlásával csak gyarapodnak, és a ma induló zenekarok például hat évtizednyi rock ’n ’rollt tudnak viszonyítási alapként használni. Az internet előtt a múltból származó lemezeket és képeket kellett keresni. A YouTube segítségével azonban sokkal könnyebbé vált ezek felkutatása és újraértelmezése.”

Katharina Niemeyer, a montreali Quebec Egyetem professzora és az emlékezetkutatás szakértője szerint azonban nem kizárt, hogy a Covid-19-járványy is szerepet játszott a 2000-es évekre való hivatkozások közelmúltbeli megszaporodásában. „Először a nosztalgikus médiatermékek jelenlétének növekedését figyelhettük meg a tavalyi év közepén és végén. Az olyan sorozatok újra felfedezése, mint a Mad Men, és az Instagramon népszerű analóg filterek használata is egyfajta negatív reakció a társadalmi és technológiai felgyorsulásra.”

Azóta megfigyelhető a nosztalgikus média- és kulturális tartalmak növekedése, de a politikai és ökológiai nosztalgia is egyre erőteljesebben jelenik meg. Az ökológiai válság mellett a jelen kor egyéb bizonytalanságai és szorongásai is erősítik a vágyat, hogy buborékba zárjuk magunkat, amely elűzi a jelen szomorú gondolatait és félelmeit. „A világjárvány megjelenése volt az a bizonyos utolsó csepp, amely beindította a nosztalgia gépezetét: nemcsak a múltét, hanem a jelenét is, amely már nem olyan, mint korábban, hanem stagnál és még bizonytalanabb” – teszi hozzá a szakértő.

Alkotói lustaság vagy kritikai újraolvasás?

And Just Like That, Gossip Girl, Jóbarátok, Harry Potter – a popkultúrán végigsüvítő nosztalgia szelének egyik elkerülhetetlen következménye a reboot-projektek, folytatások és bónusz epizódok elszaporodása, amelyek az eredeti művek sikerét használják ki, és amelyeket Simon Reynolds úgy jellemez, hogy „az önbizalomhiány és a lustaság keverékei.” Mindezek a dolgok már rendelkezésre állnak, készen az átdolgozásra, és sokkal könnyebb ebbe belevágni, mint új ötletekkel előállni. Ezzel kapcsolatban a Netflix szeptember 22-én jelentette be, hogy megvásárolta a Roald Dahl műveinek jogait kezelő céget, és mellékesen egy Taika Waititi által készített animációs sorozat közelgő megjelenését is felvetette. A nagy dobás: a brit író 1971-ben először, majd 2005-ben még nagyobb sikerrel megfilmesített regényének, a Charlie és a csokigyárnak a legújabb adaptációja, melynek főszerepét Timothée Chalamet-re osztották.

Katharina Niemeyer szerint mindez nem feltétlenül visszás jelenség. „Nekem úgy tűnik, hogy bizonyos klasszikusok megidézése (amit évszázadok óta csinálnak a színházban és az irodalomban) nem feltétlenül káros, ha a kritikai újraolvasással történik. A sokszínűség és a befogadás szempontjából még mindig van munka a láthatáron, és ha a régi tartalmak vagy a túl gyakori tisztelgések átveszik az új tartalmak vagy azon alkotók helyét, akik éppen a reflektív nosztalgiából emelkednének ki, akkor az már akadályt képezhet a kulturális megújulás útján.”

Mi a helyzet a díjátadókkal és vörös szőnyeges eseményekkel? A mai művészeknek nincs más választásuk, mint Madonna, Britney Spears vagy Michael Jackson múltbeli hőstetteinek árnyékában élni?

A kutató szerint „ezek az emberek a zenei csatornák kezdetének csúcsát jelképezik. Nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy a kulturális kínálat a web 2.0 megjelenése óta robbanásszerűen megnőtt. Madonna, Britney Spears és Michael Jackson másokhoz hasonlóan átlépte az analóg és a digitális világ közötti határt, és valószínűleg olyan mércék lesznek, amelyek kiállják az idő próbáját.” És még az is lehet, hogy ma a zeneiparnak ez a nagy tömege éppen ezt a fajta tisztelgést szolgálja: „A 2020-as évek talán az 1980-as és 1990-es években fiatal nemzedék átalakulásának évtizede, egyes ikonok megmaradnak (mint bizonyos ruhadarabok), mások pedig eltűnnek.”

Forrás: Elle