Salman Rushdie - Aranyszem

Új regénye jelentősen eltávolodik legolvasottabb művei könnyed, kaleidoszkópikus világától.

Mindig nagyon szerettem Salman Rushdie hangját. Jókedvű zseni, kritikára érzékeny lázadó, páváskodó híresség, rossz szerető, kedves öreg fickó – egyszerre egyedülálló és megnyugtatóan átlagos. Kifejezetten értékelem, hogy a Booker-díjas szerző szálka az iszlám fundamentalisták szemében, fáradhatatlan keresztes lovagként küzd a veszélyben lévő írókért és újságírókért szerte a világon, utálja az exeit, Twitter-trollokkal párbajozik utazva a gépelési hibáikra (tavaly novemberben lépett ki a microblogging oldalról), szereti a jó partikat, és ha lefotózzák az eseményeken. Szóval szeretném, ha ez az interjú okos és sziporkázó lenne, szellemes labdaadogatás, és rácáfolna arra, hogy csak harmadik nekifutásra sikerült befejeznem Az éjfél gyermekei című könyvét (1981). Telefonos interjúnk tizedik perce után eldöntöttem, beérem majd azzal is, ha nem fogja az egészet utálni.

Rushdie udvarias, figyelmes, nem túl beszédes és meglepően lelkes. Tizenharmadik regénye The Golden House címmel (Penguin Random House) 2017 szeptemberében jelent meg, és bevallottan kissé ideges emiatt. „Egy könyv megjelenése mindig ijesztő, bárcsak ne lenne az! Amikor könyvet írok, az annyira leköt, hogy sokkal inkább a szolgájává válok, mintsem a szerzőjévé. De ez a könyv most már nem az íróasztalfiókomban van, hanem odakint a nagyvilágban. Nagyon aggódom, és reménykedem, hogy jó fogadtatásban részesül – mondja. – Nagyon védelmezően viszonyulok a könyvemhez.”

Rushdie ezúttal már csak azért is nyugtalan lehet, mert a The Golden House-szal jelentősen eltávolodik legolvasottabb művei könnyed, kaleidoszkópikus világától. A realista regény Manhattan belvárosában, egy gazdag, elszigetelt közösségben játszódik, ahol René, a feltörekvő filmkészítő lesben állva keres témát első filmjéhez új szomszédjaira fókuszálva – egy multimilliomos bevándorlóról van szó, és annak három fiáról, akik igyekeznek titokban tartani származásukat és újraépíteni önmagukat. A Goldenek titokzatosan és hivalkodóan viselkednek, és miközben a nagy Gatsby módjára felemelkednek a New York-i társasági élet csúcsára, René teljesen beférkőzik az életükbe. Szép lassan megfejti a titkukat, lejegyezve az életüket visszavonhatatlanul részesévé válik annak, és teljesen behálózza a Goldenek pszichológiai thrillerre hasonlító világa.

Az amerikai kultúra és politika elmúlt nyolc évéből származó divatos témák szolgáltak a regény szövevényes hátteréül, Obama és Trump elnökségére támaszkodva. Az identitás-központú liberalizmus, a faji alapú rendőri brutalitás és a xenofóbia körüli zűrzavar hasznára váltak ebből a szempontból. „Nagyon kockázatos, amikor az ember az aktualitásokról ír, de közben meg nagyon izgalmas is – mondja Rushdie. – A könyv nagy része a novemberi választások előtt íródott, és egyértelmű volt számomra, hogy ha más irányt vett volna a történet, akkor az anyag nagy részét át kellett volna alakítanom. Sajnálatos módon, nem sok mindenhez kellett hozzányúlnom.”

„Nagyon jó könyv!” – bizonygatom neki minden kritika nélkül. „Köszönöm” – mondja kissé feszengve és egy kis elégedettséggel a hangjában. A The Golden House-t gyorsan ledaráltam (nem úgy, mint Az éjfél gyermekeit, amelyet apró darabonként ízlelgettem, mégis folyton elvesztettem a fonalat), és mint majdnem minden, amit Rushdie ír, minimum nagyon jó. És most is lenyűgöz minket műveltségének mélysége: német expresszionista mozi, kortárs szobor, görög filozófia, a videojátékok története. Ezek mind megjelennek a könyvben, míg egy rakás szappanopera-szerű különc alak, New York városa és az ördögien jól eltalált mondatok teljesen magukkal ragadnak bennünket. Újra felveti a nagy és felháborító morális, filozófiai és egzisztenciális kérdéseket, és egy kis toldással-foltozással megalkot egy viszonylag könnyedebb drámát.

Enyhén nyugtalanító érzés, amikor a saját korszellemünkről (Látszólag az amerikai korszellemről szól, de nincsenek-e aggasztó párhuzamok az otthonunkhoz közelebb is?) olvasunk egy hatalmas allegória formájában. Nem tudunk eltávolodni a történettől, a karakterek szorongásai nem csillapodnak, miután letesszük a könyvet. Újra és újra előjönnek, mialatt eszünk, mialatt a híreket vagy az éppen aktuális krimi-doku sorozatunkat nézzük, vagy amikor a legutóbbi, túl sok információt tartalmazó profilt balra húzzuk a Tinderen. Olyan, mintha Rushdie lejegyzetelte volna a valóságot.

És ugyanaz a helyzet, mint mindig: akkor kezdünk el Rushdie-t olvasni, ha kerítünk rá magunknak elegendő időt, és a telefonunkat jó hosszú időre kikapcsoljuk. Történetei nagy odafigyelést igényelnek, de cserébe okosabbá válunk tőlük, és mind ez idő alatt még jól is szórakozunk.

Ráadásul a The Golden House-t olvasva Rushdie olyan oldalával találkozhatunk, amit eddig nem ismerhettünk.

(...)