Friss lélek: Michelle Williams

A színésznő, akit a legjobb barátnőnknek választanánk

Michelle Williams alacsony, sminkeletlen és ki nem fogy a szóból, zöld kapucnis parkájába burkolózva. „Életemben először újévi fogadalmat tettem: megfogadtam, hogy többé nem késem el" – mondja, amint befészkelődünk egy sarokasztalhoz egy brooklyni olasz étteremben, mely a szerényebb Carroll Gardens negyed egyik hipszterbástyája. „Úgyhogy most félórával előbb fekszem le és félórával korábban kelek, így mindig időben érkezem mindenhová" – nevet, majd hozzáteszi: „Az igaz, hogy szörnyen unalmas vagyok. De legalább nem kell rám várni!" Persze, távolról sem unalmas valójában. Inspiráló, fanyar humorú, nagyvonalúan barátságos, jóllehet némi rejtőzködő óvatosságot is felfedezni benne. Nagyméretű, szürke ejtett nyakú pulóverében, csőfarmerjában és vastag keretes szemüvegében – platinaszőke hajával, ami őszerinte teljesen elhanyagolt – pont úgy fest, mint bármelyik fiatal csenevész brooklyni lány, eltekintve klasszikus barna Louis Vuitton táskájától. Na de a táskába beletuszkolt harsányrózsaszín törülköző máris kiegyenlíti a hatást. Michelle elmeséli, hogy az interjúnk után úszó edzésre viszi Matildát, kilenc éves lányát. Feltúrja a táskát, hogy megmutathassa a kislány apró csíkos fürdőruháját ("annyira aranyos, nem?") és világoskék úszószemüvegét.

És témánál is vagyunk. Michelle Williams háromszoros Oscar-díj jelölt, a Louis Vuitton nagykövete – ragyogóan szőke, eredeti és elbűvölő a márka legmenőbb táskareklámjainak múzsájaként-, de emellett, sőt elsősorban, anya. Mikor a legjobb színésznőnek járó Golden Globe díjat vette át az Egy hét Marylinnel című filmben nyújtott alakításáért, beszédében ezt mondta: „Elsősorban anyának, másod sorban színésznőnek vallom magam." Egyértelműen látszik, milyen fontos Michelle-nek, hogy a lehető legnormálisabb és leggondosabb nevelést kapja a lánya. Amikor azt kérdezem tőle, számára mi a legnagyobb jutalma az anyaságnak, hosszan elgondolkodik, majd így válaszol: „Látni, ahogy a gyereked napról napra önmagává válik, és ebben megnyugodni. "Ennek a folyamatnak megágyazni, mint mondja, sokkal könnyebbé vált az utóbbi tizenkét hónapban, amióta a Kristen Bell és Dax Shepard színész-házaspár – két gyerekük van – kampányolni kezdtek, arra szólítva fel a médiavállalatokat, hogy hagyjanak fel a gyerekeket ábrázoló paparazzi képek publikálásával, különben számolniuk kell vele, hogy a híres szülők sajtósai feketelistára teszik őket.
„Kristen látta, hogy szinte lehetetlen a lányát biztonságban és nyugalomban felnevelnie, és tett azért, hogy a helyzet megváltozzon." – mondja Williams. „Öltönyös férfiak és kosztümös nők kasszíroztak a lányom arcáért. Ez sok szempontból nem helyes. Nagyon fontos, amit Kristen tett. Én havonta küldök neki egy hálálkodó üzenetet azóta is. Jó érzés, hogy a lányomnak már nem kell félnie, ha az utcára lép."

Mivel átgondoltan és finoman beszél, nagyon komolynak tűnik, de időnkéntegy egészen másik énjét is látni engedi. Ami egyébként roppant szórakoztató. Kergén, mély hangon nevet, arca közben csupa fog, a szeme csillog. Főleg akkor villanyozódik fel, mikor nem a munkáról beszél – hanem például kedvenc íróiról, Rebecca Solnitról és Philip Rothról, vagy arról, mennyire szereti az idős hölgyeknek való időtöltéseket, mint a madármegfigyelés ("Olyan rokonszenves, ülni ott a távcsöveddel és nézni, ki száll le az etetőhöz!'). Egyre fontosabb lett számára, hogy időnként megálljon és élvezze a pillanatot, mert „az idő rohan, ahogy idősödünk, és az élet mintha azon lenne, hogy minél több tennivalóval lásson el minket." Egy pillanatra kibámul az ablakon. „Egy barátom mondta valamikor régen: az emberek általában úgy gondolják, az időnket arra kell fordítanunk, hogy pénzt keressünk, szerintem viszont a pénzünket kéne időre fordítanunk. Megpróbálom ehhez tartani magam."

Williamsnek nincs Instagram, sem Twitter profilja, ami nem is olyan meglepő. Az egyetlen rendszeres új tartalom, amit a telefonjára érkezik, irodalmi témájú. „Mindig megkapom a nap versét!" – mondja,az emailjei között keresgélve. „Imádom a költészetet, olyan nekem, mint egy nagy rúgás, mint egy kiadós dózis. És olyasvalakinek, akinek nincs túl sok ideje, fontos, hogy a napi adag gyorsan hasson. Úgyhogy első dolgom reggelente, hogy verset olvasok. Nyitottabbá és jobb megfigyelővé tesz. Aztán, ha az ember jobban megfigyeli az életét, az magától elkezd megszépülni."

Mivel bölcs, érett színésznőként ismerjük, könnyen megfeledkezhetünk róla, hogy mint olyan sok más hollywoodi híresség, ő is gyerekszínészként kezdte. Montanában, vidéken nevelkedett, első rendszeres szerepét a Baywatchban kapta tizenhárom évesen, majd ő játszotta a problémás tinilányt, Jen Lindley-t a Dawson és a haverokban 1998-ban. Már tizenöt évesen levált a szüleiről, legalábbis, ami az önfenntartást illeti. Amikor megjegyzem, hogy elég önfejű gyerek lehetett, kicsit bánatosan válaszol: „Nemrég gondolkoztam el azon, hogy a bátorságot gyakran összekeverjük a totális ostobasággal. A tudatlan, buta vaksággal. Legalábbis, az én esetemben ez történt."

Azóta kijárta a saját útját, a nagy kasszasikerek helyett rendre a jól megírt, mélyenszántó független filmeket választva – ritka kivételnek számít, hogy 2013-ban elvállalta A Jó Boszorkány szerepét a Disney-féle Óz, a hatalmasban. A repertoár szédítően széles. Szerepelt mindent láttató szexjelenetben ChloeSevignyvel (a 2000-es Ha a falak beszélni tudnánakban), inspirálta Wim Wenderst, hogy szerepet írjon rá (A bőség földje, 2004), és belebújt Marilyn Monroe bőrébe (Egy hét Marylinnel, 2011). Ryan Gosling, aki főszerepet játszott mellette a 2010-es szívszorító szerelmi drámában, a Kék Valentinben, egyszer így jellemezte őt: „mintha Clint Eastwoodot Brigitte Bardot-ba oltanánk".
A karrierberobbantó szenzációk és a zsánerszerepek nem jönnek szóba nála. „Mindig egyfajta azonnali érzésre hagyatkozom, mikor forgatókönyvet olvasok. Egyedül ez befolyásol, semmiféle tanács vagy stratégia, csak ez az érzés, ami az oldalakról egyenesen a szívembe talál." Ösztönösen hajlik a kisebb filmek felé, „mert nagyon szeretem ezt a világot" – mondja. „Nekem az a legjobb, ha barátokkal dolgozhatok, és ha olyasmiben vehetek részt, ami érzésre olyan házias jellegű." Legutóbbi filmje, a Suite Francaise, beleillik ebbe a sorba és nem fog csalódást okozni a rajongóknak. Kristin Scott Thomas, Margot Robbie és a Rozsda és Csontból ismert Matthias Schoenaerts is játszik benne. Érzékeny, megindító film, mely Iréne Némirovsky regényéből készült. Williams egy falusi nőt alakít a második világháború sújtotta Franciaországában, aki szerelmes lesz egy német katonába. A filmről nem beszél sokat, mert még nem látta a végleges verziót, és nem akarja promotálni addig, amíg nem tud személy szerint kezeskedni érte, hogy jó lesz. „Nekem nagyon nehéz hazudni, vagy tettetni valamit." – vallja be. „Nem tudom jól szabályozni, hogy miről beszéljek és miről ne, vagy hogy mennyire legyek őszinte vagy zárkózott. Ha annak szenteled az életed, hogy megtalálj valamiféle igazságot, elég nehéz hébe-hóba másfél órára ezt kikapcsolni."

Michelle-re jellemző, hogy a szerepeit egyfajta belső melankóliával, a felszín alatt megbúvó szomorúsággal játssza. Ezt felületesen személyes tragédiájának - Heath Ledger felejthetetlen elvesztésének – szokták betudni. Matilda édesapja 2008-ban elhunyt drogtúladagolásban. De ha az ember alaposabban utánanéz, észreveheti ezt a melankóliát már a Dawson és a haverok-korabeli Michelle-ben is. Ha Williamsnek különösen jól megy a belső nyugtalanság kivetítése, az sokkal inkább fogható arra, hogy kitűnő színésznő, mint bármi másra. Ledger halála elkerülhetetlenül tragikus fényben láttatja őt, de nekem különlegesen strapabírónak és eltökéltnek tűnik. Lehet, hogy legbelül törékeny, de sokkal erősebb, mint gondolnánk róla.

Még így is szerencsésnek tartja magát - a karrierje jól alakult, és ma is tartogat meglepetéseket. A tavalyi év nagy részét a Broadway-en töltötte, énekelt és táncolt a Cabaret-ban heti hat estén át. Sally Bowles ikonikus szerepének elvállalásához nem is bátorság kellett, de úgy állt hozzá, mint egy jó képzéshez, „minden, amit ezzel tanultam, örökre velem marad."

Michelle egy pillanatra becsukja a szemét, úgy tűnik, ez a szokása, amikor igyekszik valamit nagyon körültekintően megfogalmazni. „A legjobban az hoz lázba, hogy valami igazán nehéz feladatot találjak, olyat, amiről eleinte a legkevésbé tudom, hogy fogom megoldani." – magyarázza. „Végülis, ez az egyetlen dolog, ami mindig is érdekelni fog a szakmában, az egyetlen, ami fejlődésre késztet, és ami lehetővé teszi, hogy sokáig a pályán maradhassak. Igen, meg kell feszülni, keménynek kell maradni."

Úgy tűnik, a színházi világ kiszámíthatatlanságával ki van békülve. „Tényleg soha nem tudhatod, mi fog történni" – mondja. „És ha valami elromlik, vagy te ejtesz hibát élőben, és aztán mégis képes vagy alkalmazkodni a helyzethez, bármi is változik, na, az hatalmas érzés. Rájönni ezekben a pillanatokban, hogy nem állok le, nem vérzem el, nem menekülök el, hanem bízhatok benne, hogy kijövök belőle és továbbmegyek." És ezen a ponton az az érzésem támad, hogy már nem is a színházról beszél, hanem az életről. „Igen, ezt mindig szerettem. Felállni és továbbmenni."

Most épp egy kis pihenőt tart. „Olyan boldog vagyok, mikor nem dolgozom" – mondja vigyorogva.„Hát nem ez az élet titka?" Annak ellenére, hogy nemrég adta el gyönyörű brooklyni házát (tetőkerttel, borpincével és könyvtárral), amit még 2005-ben vásároltak Heath Ledgerrel közösen, legyint a híresztelésekre, melyek szerint Los Angelesbe költözne. „Ez egy buta, megalapozatlan pletyka, ami valahogy bejutott a bulvárlapokba." – mondja, hangjában némi bosszúsággal. „Nem megyünk sehova." Amellett, hogy sikerült kialakítania kényelmesen visszafogott életét New Yorkban, esze ágában sincs beszállni a Hollywood nevű társasjátékba.

Harap egyet a gombás crostiniből – az étterem specialitása, ő javasolta, hogy mindketten együk azt – „Istenem, ez annyira jó! Jaj, disznóólat csinálok?" – gyorsan lesöpör néhány láthatatlan morzsát. „Szóval, úgy érzem, nagyon jól megy a gyereknevelés, amikor nem dolgozom. Nem felejtek el semmit. Mindenre marad időm."

„Nekem a luxus azokat a pillanatokat jelenti, amikor nem kell kapkodnom. Életem jelentős részében egyszerrekét területen próbálok minél jobban helytállni. És ez eléggé kimerítő. Állandóan elbóbiskolok. Áthívsz vacsorára, és... „ – oldalra ejti a fejét és úgy tesz, mintha ülve elaludna. „Egész fényképalbumnyi kép van rólam, amiken alszom. A horkolásom miatt még gúnynevet is ragasztottak rám. Úgyhogy tényleg imádom, mikor néha csak egyvalamire kell koncentrálni.

Megisszuk a teánkat, és Michelle rendel még két crostinit – rikottás-mézeset, Matilda kedvencét, elvitelre. Amint visszabújik parkájába, hangosan gondolkodom, vajon Louis Vuitton modellnek – és globális stílusikonnak - lenniazt jelenti-e, hogy úgy érzi, mindig össze kell szednie magát, mielőtt kilép az ajtón. Erre nevetni kezd. „Tegnap este is itt voltam, és, képzeld, pontosan ebben az öltözékben!" – mondja. „Szeretem az egyenruha koncepcióját. Négy napig ugyanazt viselni, csak az alsóneműt cserélni."

Odakint a levegő nyirkos, nemsokára elered az eső. Michelle Williams megölel, minden jót kíván, majd bemászik egy játékokkal teleszórt, ezüstszínű városi terepjáróba. Óvatosan az ölébe veszi a Matildának szánt crostinis zacskót, és belevész a forgalomba. Kétségkívül generációjának egyik legjobb színésznője. De közben csak egy brooklyni anya, aki teszi a dolgát.

Szöveg: April Long