Faragjuk ki saját családszobrunkat

Az önismerethez vezető út újabb, érdekes módszere

Ebben a szellemben pár hónapja, egy workshop keretein belül találkoztam először a családszobor módszerrel. Amikor aznap felkeltem, még nem tudtam, hogy más emberként térek majd haza, és én leszek egy kis időre mindennek a középpontja. Húszan voltunk egy teremben, vadidegenek, és az előadó pszichológusok – egy kis bemelegítés után – arra kértek, jelentkezzen valamelyikünk önkéntesnek az elkövetkező másfél órára. Az első percben csak ültünk néma csendben, végül egy sugallatnak köszönhetően jelentkeztem. Az első gondolatom persze az volt: mégis mit csinálok...?

A pszichológusok arra kértek, engedjem el magam és képzeljem el, hogy szobrász vagyok, aki a saját családja szobrát faragja meg, de előbb tegyek fel egy kérdést, amire szeretném, ha a szobor választ adna. Körbenézve a teremben választanom kellett egy-egy szereplőt, akik a családtagjaimat és engem eljátszanak. Arra kértek, ne gondolkozzak, csak hallgassak az ösztöneimre. Piruló arccal ugyan, de elkezdtem sétálni, és megkerestem azt a pontot a teremben, ami az én helyem, és azt a pózt, ami kifejezi azt, ahogy éppen érzem magam az életemben. Majd az alteregóm beállt a helyemre, és én szép lassan mindenkit elrakosgattam a térben. Eleinte bátortalanul fogtam a képzeletbeli vésőt, de később egyre inkább magával ragadott az élmény, és a végén ott állt előttem a családom, mint egy élő fénykép. Ahogy elmondták, ki hogy érzi magát abban a helyzetben, amibe belemerevítettem őket, megdöbbentem. Akkor láttuk egymást először, de mintha mindig is ismertek volna. A mondataik is ismerősen csengtek. Végül beálltam a saját helyemre, és megtapasztaltam, hogy egy gyöngéd kézfogás, ami először erőt ad, hogy húz vissza, amikor továbbindulnék, és arra is rájöttem, hogy egy ölelés bizony fojtogató is lehet. A hátamat támasztó kezek sem tartottak meg, sőt inkább előrelöktek, miközben alig láttam valamit a többiekből, mivel csak arra nézhettem, amerre szobrászként a fejemet fordítottam… Akárcsak az életben, ahol ugyan ilyen keveset veszünk észre a körülöttünk zajló eseményekből.

A családszobor megalkotója Virgina Satir, amerikai pszichoterapeuta, a családterápia egyik úttörője.  A módszer ismerősnek tűnhet, mivel a manapság oly divatos Hellinger-féle családállítást a névadó innen kölcsönözte. Bár eredetileg családterápiákra dolgozták ki, abban is segíthet, ha egy önismereti csoportban szeretnénk jobban megismerni magunkat. Az önismeret pedig – klisé vagy sem – élethosszig tartó folyamat, és az a célja, hogy jobbá tegyük a világunkat (és általa a körülöttünk élőkét is). Aznap, amikor a szobrom elkészült, erre én is rájöttem. Annak ellenére, hogy a konkrét válaszokkal szemben csupán újabb kérdések vetődtek fel bennem, észrevettem, hogy talán mégsem olyan rémes a helyzet, mint korábban gondoltam.

A fotón: Virginia Satir