Így kapcsolódunk: te, én – mi

A kapcsolatok sosem fognak kimenni a divatból, csak esetleg átalakulnak, és éppen egy ilyen paradigmaváltásban vagyunk jelenleg Orvos-Tóth Noémi pszichológus szerint

Családi élet – annyi minden van ebben a fogalomban: a párkapcsolatok, a gyerekeinkkel való kapcsolataink, a családon belüli dinamikák. De ugyanakkor mindezekben van egy nagyon fontos közös pont: az én. De hol is vagyok én? Mit adok én? Milyen vagyok én ezekben a kapcsolatokban? És ami a legfontosabb, hogyan viszonyulok én saját magamhoz?

A kétszemélyes kapcsolatokat vizsgáljuk Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológussal, amik közé tartozik természetesen a párunkkal való kapcsolatunk, a gyermekünkkel kialakított kapcsolatunk, de ugyanakkor a magunkhoz fűződő viszonyunk is.

ELLE: Ahány interjút olvasok, hallgatok akár hírességekkel, véleményvezérekkel, akár szakértőkkel, a konszenzus mintha ugyanaz lenne: talán soha nem volt ilyen nehéz kapcsolódnunk egymáshoz. Az utóbbi években a közösségi oldalaknak és társkereső appok elsöprő térhódításának köszönhetően a randizás, ismerkedés nagy átalakuláson esett át, de ezenfelül mi magunk miben változtunk, hogy ennyi lehetőség ellenére is ez egyre nehezebben megy nekünk? 

Orvos-Tóth Noémi: Egy nagy paradigmaváltás korszakában élünk. Minden, amit az elmúlt 100-150 évben családról, házasságról, elköteleződésről gondoltunk, átalakulóban van.  Az 1990-es évek elejéig a családalapítás a felnőtté válás természetes következménye volt. A legtöbb házasságkötésre a felek 20-as éveinek elején került sor. A társadalom nagy részének ez a forgatókönyv élt a fejében, ez volt a többség által elfogadott, és vágyott menete az életnek. Mára a családalapítás, illetve az elkötelezett párkapcsolatban élés jóval későbbre, a 20-as évek végére, a 30-as életévek elejére tolódott, és már messze nem számít kizárólagos lehetőségnek. Önmagában a lehetséges életforgatókönyvek számának megnövekedése is nehezebbé teheti az elkötelezett kapcsolatok kialakítását. A kutatások egybehangzó eredménye szerint ugyanis, minél több lehetőség közül választhatunk, annál nehezebben tesszük le a voksunkat valami mellett. Ez a bőség zavara, ami ma nem csak az életutakra, hanem a lehetséges partnerekre is érvényes. Ma a különböző applikációknak köszönhetően korlátlan számú partner között keresgélhetünk, mintha egy világméretű húspiacon lennénk. Arról nem is beszélve, hogy egyre individualistábbá, egyre énesebbé váltunk, egyre nehezebben tudunk a saját igényeinktől elvonatkoztatni, és kapcsolatban gondolkodni. A MI-ről az ÉN-re tolódott a hangsúly, ami egyáltalán nem segíti a kapcsolatok kialakítását. Ez a trend az egész világban megfigyelhető. Kapcsolódni nem könnyű dolog, különösen akkor nem, ha gyerekkorban nem sikerült elsajátítanunk az ehhez szükséges készségeket. Sajnos nagyon sokan olyan diszfunkcionális családban nőttek fel, ahol nem tapasztalták meg a feltétel nélküli elfogadást, az értő figyelmet, az érzelmi összekapcsolódás élményét. Ezek hiányában pedig nagy kihívást jelent egy kapcsolat kialakítása, majd működtetése. 

ELLE: Ahogy te is említetted, a hosszútávú, elkötelező kapcsolatok iránti igény is csökkenő tendenciát mutat. Mi lehet ennek az oka és hogyan tudnánk ezen változtatni, vagy ehhez alkalmazkodni?

Orvos-Tóth Noémi: Korábban az egyéni érdekeket a kapcsolati érdekeknek rendeltük alá, ma viszont a kapcsolatot szeretnénk az egyéni érdekeknek alárendelni. Vagyis nem az igény csökken a hosszútávú kapcsolatok iránt, hanem a hajlandóság, hogy a kapcsolat érdekében bármit is feladjunk saját elképzeléseinkből. A ma embere állandóan attól fél, hogy kimarad valamiből, és azt képzeli, a sarkon túl egy jobb lehetőség várja. Így nagyon nehéz, sőt szinte lehetetlen egy kapcsolatban benne maradni, ami természeténél fogva sok lemondással és alkalmazkodással jár. Egy randi ma sokkal inkább emlékeztet egy felvételi interjúra, ahol nem az a kérdés, hogy egymásra tudunk-e hangolódni, hogy jó-e együtt tölteni az időt, hanem az, hogy a másik a fejünkben lévő elváráslista hány pontjának felel meg. A nagy trendváltozások mellett a saját egyéni történetünket is alapos elemzésnek kellene alávetnünk. Próbáljunk meg átgondolni, milyen elképzelések élnek a fejünkben egy elkötelezett kapcsolatról. Mit várunk el, és mitől félünk? Érdemes azon is elgondolkodni, gyermekként milyen hiedelmeket szívtunk magunkba a családunkban? Mik voltak a kimondott nagy ’életigazságok’, mint például, hogy „a férfiakban nem lehet megbízni”, vagy „a nőkkel csak a baj van”. Azt is végig kell gondolnunk, milyen kimondott vagy kimondatlan elvárások fogalmazódtak meg velünk szemben. Sokszor előfordul, hogy a valamelyik felmenőnk tőlünk várja el, hogy átírjuk a sorsát, meglépjük azt, amit neki nem sikerült vagy nem mert. Minél inkább megértjük saját mozgatórugóinkat, minél inkább tisztában vagyunk az elvárásainkkal, annál nagyobb eséllyel tudjuk ezeket megváltoztatni, vagy átértékelni, ha szükséges. Ez az önismereti munka abban is segít, hogy nagyobb valósínűséggel válasszunk majd hasonló elképzelésekkel bíró párt magunknak. 

„Egy biztos, az ember társas lény, és akkor érzi jól magát, ha közösségben élhet”

ELLE: A párkapcsolatok létesítésének nehézsége ellenére mégis sokan olyan kapcsolatokban vannak akár hosszú ideje, melyek egyáltalán nem kielégítőek, de valahogy az egyedülléttől való félelem már-már kapcsolatfüggővé teszi őket, és ezért képtelenek ilyen-olyan mondvacsinált okokból kifolyólag kilépni ezekből. Itt nem arra gondolok természetesen, hogy ahogy kicsit nehezebbé válik, akkor dobjuk el a kapcsolatot, hanem inkább pont ennek az ellenkezőjére, hogy megszokásból, vagy valamilyen bizonyítási vágytól fakadóan beleragadunk évekre ezekbe az üres, sokszor fárasztóan nehéz, vagy elfásult kapcsolatokba, ahelyett, hogy vagy megpróbálnánk jobbá tenni vagy kilépni belőle. Hogy lehetne ezen is változtatni? Ki lehet ebből a mentalitásból mégis törni?

Orvos-Tóth Noémi: A bizonytalan, szorongásokkal teli kötődési mintázat, a csökkentértékűség érzése, a gyerekkori minták, a tanult tehetetlenség érzése, de akár az anyagi kiszolgáltatottság is sokakat késztet arra, hogy méltatlan kapcsolatokban maradjanak benne. Aki gyerekkorában azt tanulta meg, hogy a szeretet kiszámíthatatlan, hogy a szülő hol figyel rá, hol meg nem, hol gyengéd vele, hol meg elutasító – vagyis a kapcsolatok kiszámíthatatlanok –, annak sérül az alapvető biztonságélménye. A gyermekkorban elveszített ősbizalom pedig a felnőtt kapcsolatokra is hatással lesz. A felnőttkori kapcsolati függéseknek gyakran ez a bizalomhiány áll a hátterében. A szorongóan kötődő ember ugyanis nem kapcsolódik, hanem kapaszkodik a másikba. Ahhoz, hogy változtatni tudjunk a kapcsolataink mintázatán, elkerülhetetlen a tudatossági szintünk megemelése. Ki kell fejlesztenünk magunkban a képességet, hogy kicsit távolabbról is rá tudjunk nézni az életünkre. Meg kell látnunk az összefüggéseket a múlt tapasztalatai és a jelen történései között. Önismeret, tudatosság, önreflexió – ezek azok a készségek, amiket fejlesztenünk kell annak érdekében, hogy képesek legyünk fordítani a sorsunkon.  

ELLE: Ehhez kapcsolódik az is, hogy egy nem megfelelően működő kapcsolatot egy már meglévő gyerek miatt vagy egy váratlanul bekövetkezett terhesség miatt tartunk fent. Milyen következményei lehetnek ennek a gyerek(ek)re nézve? 

Orvos-Tóth Noémi: Ha a gyerek miatt maradunk egy kapcsolatban, nagy terhet teszünk a vállára. Bár látszólag az ő érdekében hozzuk meg a döntést, paradox módon mégis éppen ezzel ártunk neki a legtöbbet. A gyerek ugyanis érzi, hogy valami hiányzik, hogy a szülők között szeretet helyett feszültség sistereg, és a maga gyermeki módján megpróbál majd megoldásokat találni. Lehet, hogy jó gyerek lesz, nehogy ő is tetézze a bajt, vagy éppen a lázadó, problémás viselkedésével igyekszik elterelni a figyelmet a szülők közötti konfliktusokról, de olyat is láttam már, hogy a gyermek pszichoszomatikus betegségének hátterében az a vágy húzódik meg, hogy azzal tartsa össze a szüleit. A gyermekek tünetei mögött sokszor az a tudattalan motiváció áll, hogy a szülők legalább addig együttműködnek, amíg érte aggódnak, és az ő ilyen-olyan bajaikra keresik a megoldásokat. Nagy problémának érzem, hogy a szülők sokszor vonják be a gyereket a párkapcsolati konfliktusaikba, elvárják tőle, hogy valaki oldalára álljon, valamelyikük pártját fogja, „segítsen haragudni” a másik félre. Ez pusztító következményekkel jár. Nemrégiben tartottam egy többnapos önismereti csoportot, ahol többször is előkerült ez a téma. A ma már idős szülők már biztosan nem is emlékeznek a mondataikra, a gyerekeiket azonban évtizedek múltán is kísértik ezek az emlékek, amik a jelenlegi kapcsolataikra is rányomják a bélyeget. 

„A fiatalabb generáció már sokkal több pszichológiai ismerettel rendelkezik, amit remélhetőleg a szülői működésükbe is képesek lesznek beépíteni”

ELLE: A párkapcsolati indiszkréció szintén nagyon sokrétű probléma, és azt tapasztalom, hogy talán inkább a férfiak esetében megmarad egy titoknak, majd folytatódik tovább a családi élet, ahelyett, hogy megpróbálnák az okát megkeresni akár terápiában vagy egyedül vagy közösen. Tényleg a monogámiával lenne a probléma és valójában nem erre voltunk teremtve?

Orvos-Tóth Noémi: Vannak kutatási eredmények, amik eredményei szerint a hűség-hűtlenség hátterében bizonyos gének húzódnak meg. Ha így is van, azt soha nem szabad elfelejtenünk, hogy az ember több, mint génjei összessége. A genetika csak egy lehetőséget jelent, amit a korai szocializáció, a kultúra, a korai kapcsolati tapasztalatok jelentősen módosítani tudnak. A hűtlenség egyidős az emberrel, nem véletlenül üldözték évszázadokon keresztül tűzzel-vassal, és nem véletlenül nem sikerült leszámolni vele. Azt hiszem, ez az egész problémakör az emberben rejlő ambivalens igényekre, vágyakra vezethető vissza. Valahogy úgy lettünk kitalálva, hogy egyszerre vágyunk biztonságra és kiszámíthatóságra, és közben izgalomra és váratlanságra. Kell az ismerős, de vonz az ismeretlen is. Ezek között az ellentétes erők között nem könnyű összhangot teremteni. Egy kellően érett személyiség azonban képes mérlegelni, és nem a pillanatnyi vágyai és szükségletei alapján hozni meg élete döntéseit. 

ELLE: Amikor egy-egy ilyen esetre fény derül a házasságban, párkapcsolatban, akkor a legtöbb esetben miért ennek a kapcsolatnak a megtartása mellett döntenek a felek? Nyilván nem a szakítást és a haragtartást pártolom, de valóban képesek vagyunk egy ilyen esetet a sértett félként megbocsátani? Elkövetőként pedig tényleg megéri ezt a terhet titokban viselnünk minden áron? Milyen gyengeségek vagy akár erők állnak ennek a hátterében? 

Orvos-Tóth Noémi: Egy félrelépés – ha kiderül – alapjaiban rázza meg a kapcsolatot. Hogy mi lesz a kapcsolat későbbi sorsa, azt nehéz előre megmondani. Mint minden krízis során, ebben az esetben is kétféle kimenetel lehetséges: vagy megerősödik az addigi struktúra, vagy széthullik. Elképzelhető, hogy a harmadik fél megjelenése világít rá, milyen fontos számunkra a másik. Sokszor akkor döbbenünk rá, mennyire elhanyagoltuk a párunkat, a napi rutin mellett milyen kevés energiát tettünk a kapcsolatunkba, amikor megcsap az elvesztésének szele. Az addig kicsit már unt, de legalábbis megszokott másik hirtelen újra kívánatossá válik. Egy megcsalás transzformatív erővé válhat, aminek hatására az egész párkapcsolati dinamika átalakulhat. Olyan oldalát ismerhetjük meg a másiknak, de magunknak is, ami korábban rejtve volt. Persze az is lehet, hogy a megcsalás világít rá, hogy olyan távol kerültünk egymástól, ami már nem áthidalható. Az élet és a kapcsolataink sokszor egészen szövevényesen alakulnak. Nem egy történetet hallgattam végig, ami arról szólt, hogy a megcsalt, majd elhagyott fél, aki eredetileg a vesztes oldalon érezte magát, végül a szakítás után talált önmagára, akkor nyílt ki igazán az élete. 

ELLE: Párkapcsolatainkban mintha egyre inkább csak önmagunkból fordulnánk ki, beleerőltetnénk magunkat újabb és újabb olyan helyzetekbe, amelyek nem egészségesek, és inkább a társadalmi nyomásnak vagy a közösségi médiában mutatott álomképünknek akarnánk megfelelni, ahelyett, hogy autentikusan élnénk. Így nem csoda, hogy az Y vagy a Z generáció tagjai nem kérnek az elköteleződésből és a felszínes kapcsolatokat keresik, amelyekben nem kell kompromisszumokat kötni. Van remény vagy meg kell tanulnunk alkalmazkodni ehhez?

Orvos-Tóth Noémi: A kérdés persze az, hogy mi számít autentikus létnek. Az lenne önazonos, ha laza, bármikor lecserélhető kapcsolatokban élnénk, ha nem törekednénk mély és hosszantartó elköteleződésre egy másik ember iránt? Nem hiszem. Az ember mégiscsak úgy lett kitalálva, hogy kell neki egy társ. Kell valaki, aki kiválik a tömegből, aki más, mint a többi, akit ezer másik személy között is felismerünk. Útitárs kell, bajtárs, szövetséges, akivel életünk apró-cseprő történéseit éppúgy megoszthatjuk, mint a nagy horderejű dolgokat, akivel egy irányba tekintünk. Én bízom benne, hogy a mai fiatal generáció megtalálja majd a válaszokat a mostani kor kihívásaira. 

„Önismeret, tudatosság, önreflexió – ezek azok a készségek, amiket fejlesztenünk kell annak érdekében, hogy képesek legyünk fordítani a sorsunkon”

ELLE: Az ilyen kapcsolatokból születendő gyerekektől mire számíthatunk? Nyilván erre még valószínű nincs elegendő adat, tanulmány, hogy az Y és hamarosan a Z generáció gyerekei milyen felnőttek lesznek, milyen sérüléseket vagy akár új erősségeket hordoznak majd magukban, de pszichológusként te ezt mégis hogy látod?

Orvos-Tóth Noémi: Úgy gondolom, az alapvető emberi szükségletek eddig sem sokat változtak és ezután sem fognak megváltozni. Ahhoz, hogy érett és harmonikus személyiséggé fejlődjünk, bizonyos alapszükségleteinket ki kell, hogy elégítse a környezetünk, elsősorban a szüleink. Biztonság, feltétel nélküli szeretet, egészséges határok, értő figyelem, az érzelmek szabad kifejezése, spontaneitás és játék – ha ezeket többé-kevésbé biztosítják a gondozóink, a körülöttünk élő felnőttek, akkor jó eséllyel autentikus lénnyé válhatunk. A fiatalabb generáció már sokkal több pszichológiai ismerettel rendelkezik, amit remélhetőleg a szülői működésükbe is képesek lesznek beépíteni. 

ELLE: A magunkkal hordozott minták, sérülések feldolgozása és a sémáinkból való kitörés talán az egyik legnehezebb feladat szülőként. Nem csoda, hogy sokan inkább azt választják, hogy nem kérnek a gyereknevelésből. Mi az első lépés, hogy ne kövessük el ugyanazokat a hibákat, amiket a szüleink elkövettek és elég jó szülők legyünk? 

Orvos-Tóth Noémi: Nem hiszem, hogy jó irány a szüleink hibáztatása. Ők anélkül lettek szülők, hogy bárki megtanította volna őket a szülői mesterségre. Szülőnek lenni az egyik legnehezebb életfeladat, és éppen ezt nem tanítják sehol. Még a tudományos életben is alig pár évtizede fedeztük fel, milyen hatása van a gyerekkorunknak életünk további részére, hogyan hatnak ránk a gyerekkorban elszenvedett érzelmi és fizikai bántások, milyen lenyomata lesz, ha hiányzik a feltétel nélküli szeretet, vagy ha konfliktusos a korai környezet. Az első lépés a változás felé egy alapos önismereti munka. Ez nem pár alkalom katartikus családállítást jelent, hanem valódi munkát. Ennek része kell, hogy legyen a pszichológiai edukáció is. Meg kell értenünk saját működésünket, el kell sajátítanunk egy érett érzelemszabályozást, ami segít majd abban, hogy megfelelő higgadtsággal és nyitottsággal kezeljük a gyermeknevelés nehéz helyzeteit is. 

ELLE: Számos kutatás az elmúlt évekből azt bizonyítja, hogy statisztikailag az egyedülálló, gyermektelen nők a legboldogabbak, ám ugyanez nem igaz a férfiakra, ők inkább házasságban, szülőként teljesednek ki legjobban. Mit gondolsz erről? Szerinted is igaz ez?

Orvos-Tóth Noémi: Szerintem sokkal kevesebbet kellene másokkal és az ilyen típusú kutatási eredményekkel foglalkoznunk. Mert mi van, ha te éppen egy egyedülálló nő vagy, aki szeretne párt is meg gyermeket is, majd elolvasod a kutatási eredményeket, hogy a legboldogabbnak kellene lenned, és rögtön azt érzed, még nagyobb veled a baj, mint eddig gondoltad. Szerintem férfiak és nők ugyanúgy vágyhatnak párra vagy gondolhatják úgy, hogy életük egy időszakában inkább egyedül szeretnének élni. A legfontosabb, hogy önazonos életet éljünk. Arra figyeljünk, a belső hangunk mit súg nekünk, és ne azzal foglalkozzunk, mások mit várnak el tőlünk, hol kellene tartanunk az életben, megszereztük-e minden kellékét egy boldog életnek, mert akkor garantáltan boldogtalanok leszünk. 

ELLE: Hogyan látod a jövőt? Szerinted merre haladnak a párkapcsolati dinamikák? Hogyan fognak még átalakulni? Mire számíthatunk és főleg mi mit tehetünk, hogy a lehető legjobbat hozzuk ki ebből?

Orvos-Tóth Noémi: Nem látok a jövőbe, így nem tudom megmondani, merre változik az életünk. 20 éve senki nem gondolta volna, hogy megjelenik a közösségi média, ami az egész világot beköltözteti az otthonunkba. Kinek jutott volna eszébe, hogy mások filterezett képeit nézegetve marcangoljuk majd magunkat, mert úgy érezzük, kevesebbek vagyunk? Könnyen lehet, hogy a következő generáció belefáradva az állandó összehasonlítgatásba, visszatér a hagyományosabb életformához, és a virtuális világ helyett a valódi életet választja. Ha így lesz, akkor a kapcsolatok is megerősödnek. Az is elképzelhető, hogy eddig szokatlan együttélési formák terjednek el, nagyobb közösségekben élnek majd együtt az emberek. Egy biztos, az ember társas lény, és akkor érzi jól magát, ha közösségben élhet. 

ELLE: Végezetül még egy bónuszkérdés hozzád: mik azok a kérdések, témák, amelyek most a leginkább foglalkoztatnak, motiválnak a munkádban? Tulajdonképpen mi jelenleg a küldetésed a hivatásodban?

Orvos-Tóth Noémi: Most a legfontosabb talán a tanítás, az ismeretterjesztés. 2023-ban alapítottam meg a Transzgenerációs Trauma Intézetet, melynek elsődleges célja a pszichológiai ismeretek minél szélesebb kőrben való terjesztése. Workshopokat szervezünk, előadásokat tartunk, információs anyagokat dolgozunk ki. A tanítás mellett a kutatás is kiemelt fontosságú. Szeretnénk minél pontosabban feltárni, milyen hatással vannak az életünkre az előző generációk által elszenvedett traumák.

Haj: Radván Simon

Smink: Szabó Doris

Styling: Csík Melinda

Stylist-asszisztens: Vincze Dóra

Helyszín: Normafa síház