Emma elszabadul - Jennifer Lawrence interjúja Emma Stone-nal

Barátság mindenek felett

Jennifer Lawrence: Oké, kezdjük! Emily, te vagy a legjobb. Szeretnéd kommentálni?

Emma Stone: Hm, úristen. No comment.

JL: Kezdem inkább a listámmal. Szóval, Emily, mi ketten még sosem beszélgettünk a színészetről, mert nem vagyunk öntelt idióták. (ES nevet.) De most arról kellene beszélnünk.

ES: Oké.

JL: Használod a képzelőerődet, amikor játszol? Használsz sebeket a múltból?

ES: Ez jó kérdés!

JL: Tudom. Remek riporter vagyok! (Felröhögnek.)

ES: Hát, sok mindent felhasználok az életemből, ami tényleg megtörtént, és azokból az érzésekből merítek, amik bizonyos élményeket kísértek. Akkor legalább hasznosnak tűnik, hogy él bennünk ez a rengeteg érzelem, ezért kezdtem el a színjátszást úgy egyáltalán. És gondolom, a képzeletemet is használom egy bizonyos mértékig.

JL: Szóval simán el tudod magad sírni attól, hogy elképzelsz valami szörnyűséget? Ennyire érzékeny vagy?

ES: Igen. Olyan szinten vagyok érzékeny, hogy az már probléma.

JL: Emily elpirul tévénézés közben. Emily elpirul valaki helyett, akit a tévében lát.

ES: (Elneveti magát.) Már beszéltem erről a terapeutámmal, és azt mondta: „Hála istennek, hogy rátaláltál (a színjátszásra).”

JL: Ez szelep.

ES: Tizenegy évesen kezdtem játszani egy diák-színjátszókörben. De az furcsa, amikor ez a munkáddá válik. És akkor ott vannak az egyéb részei, például hogy itt ülünk, kettőnk közt egy diktafonnal, amire nem gondolsz gyerekként, és csak arról szól az egész, hogy a színház egy biztonságos, csodálatos hely, ahol érezheted azt a sok mindent.

JL: Úgy tűnik, hogy fogod a szorongást vagy a fájdalmat, és átalakítod. Fogod a, hogy is hívod őket...?

ES: Démonok?

JL: A démonaidat, és jóra fordítod őket.

ES: Nemsokára harminc leszek. Tudom, hogy az emberek állandóan beszélnek arról, hogy harmincévesek lettek, és hogy az milyen élmény.

JL: Harminc, huncut, és övé a világ!

ES: (Nevet.) A húszas éveim nagyon érdekes korszakot jelentettek számomra, és sok minden történt tíz év alatt, pozitívak és kevésbé pozitívak is. Furcsa, hogy ha betöltöd a harmincat, attól mennyire kikristályosodik előtted az életed. Ahelyett, hogy élném a fiatalkori álmaimat, és azt csi-nálnám, amit imádok, barátokat szereznék, és átélném az egészet, most inkább az a kérdés, hogy mi az, amit igazán elszántan szeretnék felnőttként.

JL: Ja, mit akarsz a világtól?

ES: Érdekes dolog ezen rágódni. Szeretek rágódni.

JL: Szeretsz rágódni.

ES: Nem tehetek róla.

JL: Járt ez valami eredménnyel?

ES: Néha igen.

JL: Szeretnél beszélni róla?

ES: Néha hoz eredményt, máskor meg gyakran vannak álmatlan éjszakáim.

JL: Mit gondolsz, mi okozta a szorongásodat? Így születtél, vagy valami történt, amitől ilyen extrém módon érzékennyé váltál, vagy egyszerűen szánalmas vagy? (Nevet.)

ES: Szerintem mindennek a kombinációja.

JL: Emlékszel arra, amikor a legeslegjobban szorongtál?

ES: Igen, hétéves koromban. Akkor kezdődtek a pánikrohamaim, amikről már elég sokat beszéltem. Az, hogy hogyan vagy huzalozva, meghatároz téged. Anyukám mindig azt mondja, hogy az idegeimmel a testemen kívül születtem. De szerencsés is a szorongás, mert így nagy az energiaszintem.

JL: Valójában nagyon kalandvágyó vagy. És laza. Tudom, hogy meglepődsz, ha ezt hallod magadról, de én lazának ismerlek. Kivéve, amikor nem. (ES felnevet.) És amikor nem vagy az, akkor nagyon nem vagy az.

ES: Szerintem ez nagyrészt azért van, mert imádok élni. Fél éve nem forgattam semmit, ami azért volt fantasztikus, mert maradt időm a barátaimmal lenni és utazni.

JL: Szóval fontosak neked a barátok? Miért?

ES: Úgy gondolom, a barátság minden. Itt van még egy „harmincasbölcsesség”, amire rájöttem: Te választod meg a családodat. Rájössz, hogy ezek a barátságok, ezek az emberek tartanak veled az életed következő szakaszaiban – olyan, mintha családot választanál.

(...)