A híres írók otthona gyakran megjelenik a könyveikben. Látogasd meg őket te is!
Hányszor próbáltuk már elképzelni azokat a jeleneteket, amelyekkel olvasás közben találkoztunk a kedvenc könyveink lapjain? Mindegy, kitalált-e, vagy valódi, az irodalmi földrajz elsősorban az író lelkének és emlékeinek térképe. A nagy írók otthona nemcsak a jelenlétük szemtanúja volt, hanem emberi és szerzői fejlődésük helyszíne is. Ezek között a falak között születtek meg a szereplőik és az álmaik, hogy kiáradva a világba az olvasók is megismerkedhessenek velük. Az irodalom azonban – akárcsak maga az élet – nyomot hagy a dolgokon, talán könnyű, de mindenképpen érezhető nyomot. Ezzel magyarázható, miért érezzük James Joyce jelenlétét szeretve-utált Dublinjának utcáin, vagy miért árad felénk a levendula illata Virginia Woolf könyveinek lapjairól.
A házak olyanok, mint a bennük lakók: könnyen magukévá teszik a szokásaikat és a hibáikat, ám ezzel egyidejűleg alakítják is az ott élők személyiségét és hangulatát. A sötét és gazdag architektúra, átitatva a múlttal, bizonyára bánatos gondolatokat ébreszt bennünk, míg a szerény, de eleven és napfényes házban mindjárt jobb kedvre derülünk. Válogatásunkban tíz házat mutatunk be, Nagy-Britanniától az Egyesült Államokig, tíz világot a képzelet és a realitás határáról, ahol a világirodalom leghíresebb alkotói éltek és alkottak.
Egy szerény jövedelmű anglikán lelkész lányaként Jane Austen nem kimondottan luxuskörnyezetben nőtt fel. A helyzet akkor fordult jobbra, amikor gazdag rokonok által örökbe fogadott bátyja, Edward megörökölt két kúriát, Godmersham Parkot and Chawtont. Az elő monumentális, elegáns, olasz stílusú rezidencia volt, tele szolgákkal, ahol rendszeresen tartottak bálokat és egyéb elit rendezvényeket. A második, kevésbé tekintélyes, de nagyon kedves, tipikus kis kastély a brit arisztokrácia jellegzetes vidéki lakhelyének stílusában készült. Godmersham Parkban az író személyes tapasztalatokat szerezhetett arról a gazdag és kiváltságos világról, amelyet később olyan nagy pontossággal mutatott be a regényeiben. Ahogyan a húgának Cassandrának írta, egészen arra a meggyőződésre jutott, hogy Godmersham az egyetlen hely, ahol valóban boldognak érzi magát.
Jane Austenhez hasonlóan a Brontë-nővérek legidősebbike, szintén egy vidéki lelkész lánya, ugyancsak betekintést nyerhetett az angol arisztokrácia életébe, de meglehetősen alulnézetből. Nevelőnőként dolgozott, így került el 1836-ban a yorkshire-i Norton Conyersbe. Az impozáns, festői és egyben lehangoló atmoszférájú ház hamarosan feltűnt a Jane Eyre lapjain, ahol a Thornfield Hall nevet kapta. Ránézésre ez tényleg olyan épület, ahol kiválóan el lehet rejteni a padlásszobákban egy félkegyelmű feleséget. A regény a legapróbb részletekig pontosan követi a valóságot, még az első emeleten, a képtár mögött megbújó titkos lépcsőház is a helyén van. A helyi legenda szerint ezeken a lépcsőkön bolyongott éjszakánként a ház gazdája, egy őrült báró. Az író az ő alakjából merített, amikor megalkotta a regény főhősét, a byroni, ellenmondásos természetű Mr. Rochestert, aki egyfelől szerelmes volt Jane-be, másfelől viszont a harmadik emeleten a bolond feleségét tartotta lakat alatt.
A varázslatos házat zöld gyep veszi körül, a levegőben a sós tengeri szél illata úszik. Az enyhe emelkedő tetejéről kilátás nyílik a tengerre és a látóhatáron álló világítótoronyra. Virginia kislányként itt töltötte a nyarakat népes családjával és a barátaival. Boldog gyerekkora volt, háborítatlan természet és idilli környezet vette körül, míg a sors el nem ragadta tőle a családját: néhány éven belül előbb az édesanyját, majd két bátyját veszítette el. A világítótorony című regénye ezekre a gyerekkori tájakra, Cornwallba vezeti vissza az olvasót. Érzékeny és fájdalmas utazás ez, tele titokzatos helyek emlékekeivel, ahol újra életre kelnek a szeretett és elveszített személyek.
A vidék átadja a helyét a városnak, amely a 2. világháborút követően teljesen megváltozik. Ide költözött Agatha Christie a 40-es években, egy frissen felhúzott épületbe, amely akár a modernista utópia jelképe is lehetne. Merész geometriai formáival és végtelen ablaksorával a ház a város átalakulásának szemtanúja lett, és egy sor novellát ihletet. Gondoljunk csak például a Végtelen éjszakára – a racionális és absztrakt architektúra mögött rejtélyek és szörnyűségek bújnak meg, a feddhetetlen külső még hátborzongatóbbá teszi őket. A rend helyreállítása és a káosz fölötti uralom a nyomozás örök célja. A krimi királynője ugyanezt a rendet láthatta minden áldott nap, ha megállt a lakása erkélyén.
A francia főváros modern arcáért felelős építész nevét viselő sugárút az a hely, ahol az író elhatározta, hogy visszavándorol a múltba, és ezzel megalkotta pályája legismertebb remekművét. Különösebben nem szeretett itt lakni, utálta a zajt és a felfordulást, ezért lezárta az ajtókat és az ablakokat, parafával szigetelte le a hálószobáját, vastag bársonyfüggönyt húzott az ablakok elé, és telerakta a lakást régi, sok helyet elfoglaló bútorokkal. A háza így nosztalgikus, bár kissé fenyegető hangulatú otthonná vált, ahol képzeletben elindulhatott Az eltűnt idő nyomában.
Ebben a levegős, napos, derűs hangulatú házban írta Hemingway a legjelentősebb regényeit,olyan remekműveket, mint az Akiért a harang szól vagy Az öreg halász és a tenger. Az író 1928-ban szeretett bele Kubába, amikor Havannában járt a családjával. Különösen tetszett neki a mélytengeri halászat, amit ő maga is kipróbált, és közben számos helyi halásszal és tengerésszel kötött barátságot. Előttük mindig nyitva állt az ajtaja, és rummal kísért beszélgetéseik nemritkán az éjszakába nyúltak. Egyikük inspirálta az öreg halász alakját.
A festői kolumbiai falu, Aracataca később Macondo néven vált ismertté és halhatatlanná Garcia Marquez mesterművében, a Száz év magányban. A Magdalena nevű megyében járunk, a Sierra Nevada de Santa Marta tövében, a banánültetvények között, ahol a 20-as években telepedett meg a United Fruit. A helyszínek és az események megegyeznek a regényben és a valóságban. Itt született Marquez, ezen a szerény, ismeretlen és vad vidéken. Magába szívta a táj mítoszait és legendáit, hogy halhatatlan művé formálja őket. Ez a kicsi, mesebeli ház, amely ma múzeumként működik, a mai napig ott áll egy virágoskert közepén. Az író ezek között a falak között tanult meg álmodozni, és időtlen valósággá formálni a képzelete festette képeket.
Isten hozta Lübeckben, a Buddenbrookok városában! Itt született Thomas Mann, és itt nőtt fel, ezek között a gótikus téglaházak és girbegurba, középkori utcák között. A régi, gazdag család fia a testvéreivel együtt ebben a lenyűgöző rokokó házban lakott, ahol számtalan drámai esemény játszódott le, meghatározva az író sorsát. Később ez vált a regénybeli Buddenbrook-család otthonává, az európai polgárság lényegét és hanyatlását szimbolizálva. A mű szereplőit valódi személyek inspirálták, ahogyan a ház egyes helyiségeinek pontos leírásával is találkozhatunk. Azzal, hogy közszemlére tette a saját világát, az író feldolgozta az élményeit, de élete számtalan árnyával kellett újra szembenéznie.
James Joyce egyszerre gyűlölte és szerette Dublint. Olyannyira nem tudott nélküle élni, hogy egyszer azt mondta, ha a várost lerombolnák, újjá lehetne építeni az ő írásai nyomán. A helyszínek és utcák pontos leírásával rendszeresen találkozunk a műveiben. Az egyik épület különösen fontos szerepet játszik Dublini emberek című műve egyik történetében. Ez az Usher's Island névre hallgató ház, „sötét és kopár” György-korabeli épület a folyóparton, ahol valamikor az író nagybátyja lakott. Az itt rendezett partik egyike inspirálta a mű vacsorajelenetét. Az eredeti ház sokági üresen állt és omladozott, mígnem Joyce rajongói elhatározták, hogy renoválják. Az újjáépítési munkákhoz valóban a Dublini emberek szolgált útmutatóul.
Néhány lépésre innen ott hullámzik a szicíliai tenger. Itt találkozhatunk az olasz mesterrel, Tomasi di Lampedusával, aki leghíresebb regénye, A párduc díszleteinek megrajzolásakor fényűző és dekadens családi villájuktól nyert ihletet. A Villa Lampedusa Palermo mellett, San Lorenzo Colliban áll, azon a síkságon, ahol a helyi arisztokrácia az 1700-as évek óta nagy előszeretettel emelt vidéki rezidenciákat. A könyvben ez a pompás épület játssza az előkelő Palazzo Salina szerepét, a vagyon és a kiváltságok templomáét, ahol gazdag és elegáns emberek szórakoznak, és ahová nem érnek el a történelem viharai. Ma már csak a külső falak őrzik az egykori dicső idők emlékét, de ennyi is elegendő ahhoz, hogy megérezzük az épület báját.
Az általad megtekinteni kívánt tartalom olyan elemeket tartalmaz, amelyek az Mttv. által rögzített besorolás szerinti V. vagy VI. kategóriába tartoznak, és a kiskorúakra káros hatással lehetnek. Ha szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot!