Apák új szerepben – a hiánytól a kapcsolódásig

Mitől válik valaki jó apává? Ennek a fogalomnak a jelentése az elmúlt évtizedekben jelentősen átalakult. A korábbi kenyérkereső, védelmező apakép helyét fokozatosan egy másfajta szemlélet vette át. A gyermekeknek és a társadalomnak ma olyan apákra van szükségük, akik érzelmileg elérhetők, kapcsolódni tudnak, és aktív, jelen lévő gondozóként vesznek részt a gyermekeik életében. Ebben ma már széles körű egyetértés van a pszichológia és a gyermekfejlődés szakemberei között.

Apák napja kapcsán ünnepeljük azokat a férfiakat, akik az elmúlt évtizedekben jelentősen megváltozott apaszerep minden kihívásának igyekeznek jelenléttel, őszinteséggel, önvizsgálattal és áldozatok hozásával megfelelni.

Apák napja margójára

Szerencsére egyre több olyan kutatás, cikk és művészeti alkotás születik, ami igyekszik felszámolni azt az anakronisztikus gondolkodást, miszerint a háztartás, a gyereknevelés sokszor láthatatlanul maradó munkája elsősorban – vagy kizárólag – az anyák feladata lenne. Bő egy hónappal ezelőtt, anyák napja kapcsán igyekeztem ehhez hozzájárulni, a szuperhős anya mítoszának boncolgatásával. S míg a nemek közti egyenlőtlenségek hangsúlyozására továbbra is hatalmas szükség van, és társadalmi szinten még mindig csak az első lépéseket tesszük a helyes irányba, egy nagyon kedves barátom finom visszajelzése nyomán született meg bennem egy gondolat. Ugyanígy érdemes azokról az édesapákról, férjekről és partnerekről is szólni, akik ott kezdik a változást, ahol igazán érdemes: önmagukban. 

Hiszen egyre többen vannak apák, akik maguk is osztják nem csak az egyenlőség gondolatát, hanem a gyakorlatban is igyekeznek egyenlő szerepet vállalni mind párkapcsolati, mind gyermeknevelési, mind a mindennapok unalmas és szükséges feladataiban. Ünnepeljük tehát az édesapák legjobbikát, a jelen lévő apát. És közben vessünk egy pillantást arra, hogyan alakultak át az apai szerepek és miért jó egy valóban jelen lévő, bevonódó, érzelmileg is elérhető édesapa. A gyerekeknek, a partnernek és a társadalomnak egyaránt. 

A jó apa talánya

Laura Dern karaktere foglalja össze zseniálisan, egyik legtöbbet idézett monológjában a Házassági történet című filmben: „Nézzünk szembe vele, a jó apa fogalmát úgy harminc éve találtuk ki.” És míg ez természetesen sarkítás, van benne igazság. Ahogy Feldmár András fogalmaz:

A múltban az apa a távollétet, a hiányt jelentette.

És valóban, az emberiség – ismert – történelmének túlnyomó részében az apák elsődleges feladata a család védelme és eltartása volt, sokszor a többiektől távol – vadászva (bár a tétel, hogy csak a férfiak vadásztak, szintén megdőlt az elmúlt évtizedben), harcolva, pénzt keresve. Az elmúlt évtizedek egyik legjelentősebb társadalmi változása pedig éppen az, hogy a jó apaság fogalma ma már egyre kevésbé a fizikai javak biztosításáról és egyre inkább az érzelmi jelenlétről, támogatásról, bevonódásról szól.

A Modern Család című sorozat változatos apaképei közül Jay karakterében egy személyben láthatjuk ezt a változást, a távollévő, alapvetően az anyagi biztonság megteremtésével elfoglalt és szeretetét ezzel kifejező ember fokozatosan érti meg és mondja ki:

Apának lenni 90%-ban arról szól, hogy jelen vagy. 

Több mint segítség az anyának

És ez nem csak popkulturális szlogen. Az elmúlt évtizedek kutatásai rendre arra jutottak, hogy a bevonódó apák gyermekei átlagosan jobb tanulmányi eredményeket érnek el, fejlettebb kognitív képességeket mutatnak, kevesebb viselkedési problémával küzdenek, és felnőttként is stabilabb kapcsolatokat alakítanak ki. És ez nem csak az egyén, hanem a társadalom szintjén is előnyt jelent. Egy olyan társadalomban, ahol több gyermek nő fel biztonságos kapcsolatokban, jobb érzelmi készségekkel és nagyobb önbizalommal, a közösségek is erősebbé, együttműködőbbé és egészségesebbé válnak.

Egyszerre hihetetlen és mégsem igazán meglepő, hogy az apa szerepét egy gyermek pszichológiai fejlődésében sokáig teljesen kiszorította az anya-gyerek kapcsolatra való koncentrálás. A XX. század második feléig szinte senkinek nem jutott eszébe nem hogy vizsgálni, de egyáltalán tényezőként kezelni sem az apák hatását a lélektani fejlődésre. Michael E. Lamb, fejlődéslélektan-kutató – aki az apa–gyermek kapcsolatokat egyik legismertebb modern vizsgálója – szerint a tudomány ekkor jutott el annak felismeréséig, hogy az apák „fontosak önmagukban is” : nem egyszerűen az anyák segítői vagy helyettesítői, hanem a gyermek fejlődésének önálló és meghatározó szereplői. 

A közösségi média és populáris irodalomban is hasonló tendenciát látunk: még mindig jóval kevesebb hangsúlyt helyez az apaság megélésére, mint az anyaságéra (gondoljunk csak bele, milyen elterjed a momfluencer szókapcsolat, és bár a dadfluencer is létező, mégis jóval kevésbé a köztudatban szereplő kifejezés).

Szerencsére ez is változásban van, egyre több édesapa osztja meg megéléseit, nehézségeit a témában szélesebb plénum előtt, ezzel is segítve egymást.  Pont ebből a célból jött létre az ELLE Apakontextus podcastja, aminek első epizódjában Gundel Takács Gábor Nyári Krisztián kérdései nyomán a fent leírtakat visszhangzó gondolatokat fogalmazott meg a témában:

Nem fogod tudni pénzzel fölnevelni a gyerekedet. Úgy tudod fölnevelni a gyerekedet, ha beszélgetsz vele.

Minták átalakulása

Egy átalakuló világban mindig jól jön, ha van sorvezetője, kísérője, követhető mintája az embernek. Azonban sokak számára saját családi kötődéseik nem tudnak jó előképpel szolgálni. Manapság már egyre inkább a kollektív tudás és gondolkodás részét képezi a transzgenerációs örökségek kapcsolódásainkra való hatása – egyszerűbben fogalmazva az, ahogyan viselkedtek velünk, könnyen a saját viselkedésünk alapjává válhat (nemtől függetlenül). A szeretetünk kifejezésének eszközei vagy éppen azok hiánya, mondatok, amelyeket hallottunk és elhatároztuk, hogy sosem ejtjük ki őket, konfliktuskezelési módok, amiket megfogadtuk, hogy mi majd nem használunk – érzelmileg terhelt szituációkban mégis szinte a semmiből pattannak elő. Az Apakontextusban is előkerült ez a téma és a káros minták realizálásának, felülírásának fontossága is. Pál Marci például arról mesélt, hogy amikor konfliktushelyzetben ugyanazok a mondatok hangoztak el a szájából, amit ő is kapott gyerekként, a korrekció és felülírás volt a reakciója. Hasonló élményről beszélt Gundel Takács Gábor is, aki elmondta, hogy bár nagyon szerette az édesapját, annak hirtelen természete benne is reflexként jelent meg, és időbe telt felismernie, hogy nem ezt a mintát akarja továbbörökíteni.

És talán éppen ez különbözteti meg a jelen lévő apát a korábbi generációk férfikaraktereitől: nem az, hogy hibátlan, nem az, hogy állandóan elérhető, hanem hogy képes észrevenni a hozott mintákat, és tudatosan dönteni arról, miket viszi tovább, és miker ír felül a saját gyerekei kedvéért.