A nők a gyönyör alanyai és nem a tárgyai

Az elmúlt évek legsikeresebb szexuálpszichológiai könyvének szerzője szerint női Viagra helyett inkább a félelmeinket kellene felkutatni magunkban, a nemiségről és a testről szóló kulturális üzenetek közül pedig csak a számunkra vonzóakat kiválogatni. Amerika népszerű szexedukátorát, Emily Nagoskit kérdeztük.

Kutatók sora dolgozott az elmúlt évtizedben azon, hogy kifejlesszen egy olyan „rózsaszín pirulát”, ami hasonló elven működik, mint a Viagra a férfiaknál, és fokozza a nők szexuális vágyát. Habár az FDA, az Egyesült Államok Élelmiszer- és Gyógyszerügyi Hivatala nem engedélyezte a tabletta forgalomba hozatalát, a rengeteg ezzel kapcsolatos kutatásnak köszönhetően a tudósok többet tudtak meg arról, hogyan működik a női szexualitás. Emily Nagoski szexuálpszichológus magyarul most megjelent Úgy, ahogy vagy – Az önfeledt szexualitás pszichológiája című könyvében arra vállalkozott, hogy e kutatásokat összegezze, eloszlassa a női testtel és szexualitással kapcsolatos, sokszor fájdalmas kételyeket, segítsen megszabadulni a szexet övező stressztől és önbizalomhiánytól, és megmutassa az utat önmagunk felé.

Pár évvel ezelőtt megjelent egy írása a The New York Timesban Semmi baj nincs a nemi vágyaddal címmel, ami megkérdőjelezte a „rózsaszín Viagrára” tett kísérletek létjogosultságát. Ám az olvasók közül sokan nehezményezték ezt, mondván: „Nőként igenis lehetnek problémáink a szexuális vágyainkkal és valódi segítségre van szükségünk”. Tényleg nem gondolja, hogy a rózsaszín pirulának igenis lehet létjogosultsága?

Emily Nagoski: Női viagra? Na igen, persze. Ez ám a móka! A spontán vágy valóban jó dolog, de a női vágy általában reszponzív, reagáló. Legjobb becslésem szerint a nők körülbelül hat százalékának nincs sem spontán, sem reszponzív vágya, ez azonban közel sem áll ahhoz a számhoz, amit a pirula gyártója szeretne elhitetni velünk. Ez a gyógyszer nem működik és nem biztonságos, a legnagyobb probléma mégis az, hogy a gyártók alapvetően azt állítják, hogy ha egy nő nem tapasztal spontán vágyat, akkor beteg. Ebben a kultúrában, amelyben felnőttünk, azt tanították meg nekünk, hogy a spontán vágy az egyetlen és egészséges módja a vágy megtapasztalásának. Pedig azok a nők, akik nem tapasztalják meg a spontán vágyat, nagy valószínűséggel a reszponzív vágyat élik meg. Ha egy nő azt veszi észre magán, hogy nem tapasztal spontán vágyat, akkor kritizálni kezdi önmagát és rosszul érzi magát a bőrében. Emiatt pedig nem a gázpedálra fog lépni, hanem behúzza a kéziféket, és szexuálisan megtört lesz. A fékezőmechanizmus, amiről beszélek, a kézifékhez hasonlóan működik: ha megpróbálunk behúzott kézifékkel elindulni, talán eljutunk valameddig, de sokkal tovább tart az út és jóval több üzemanyagot fogyasztunk. Ha a fékpedált az aktus következményeitől való félelemmel azonosítjuk, akkor a kézifék a magával az aktussal kapcsolatos félelmeink megfelelője, mint amilyen például az orgazmus hiányától való szorongás. A női Viagra helyett ezeket a félelmeket kellene magunkban felkutatni, hogy aztán megszabadulhassunk tőlük, és ne legyünk a szexualitásunkban megtörtek.

Hogyan élhetünk szexpozitív életet egy szexnegatív világban?

E.N.: Robin Milhausen szexológusnak van egy zseniális mondása: „A rengeteg tiltással, a számtalan negatív üzenettel, a betegségekkel való riogatással, a szégyen és a félelem felkeltésével a lányainkat elriasztjuk a szextől. Aztán amikor betöltik a tizennyolcadik életévüket, elvárjuk tőlük, hogy szenvedélyes, vágyaikat gátlások nélkül megélő, érett nőkként viselkedjenek, akik akár több orgazmust is átélnek egyetlen aktus során.” Nevetséges. A társadalmunk semmit sem tesz, amivel felkészítené őket erre a szerepre. Ezért mondom azt, hogy szexnegatív világban élünk, amiben a női szexualitással kapcsolatos három legfontosabb kulturális üzenet a következő: a morális üzenet (szajha vagy), az egészségügyi üzenet (beteg vagy), a média üzenete (nem felelsz meg az elvárásoknak). A morális üzenet: a szüzességed a legértékesebb kincsed. Ha kívánod a szexet, szajha vagy. Ha „túl sok” partnered volt, szégyelld magad. A szexhez csak egyféleképpen viszonyulhatsz helyesen: ne érezz semmit, hanem alkalmazkodj a férfihoz, aki birtokolja a testedet. Az egészségügy üzenetéből  ezt tanuljuk meg: a szex betegséget meg terhességet okoz, vagyis veszélyes. Ha mégis készen állsz vállalni a veszélyt, akkor a nemi működés a következőképpen alakul: vágy, aztán izgalmi állapot, orgazmus, lehetőleg egyszerre a partnereddel, ha nem így történik, akkor egészségügyi problémával állunk szemben, amit kezelni kell. Orvosilag, gyógyszerekkel, néha műtéttel. Ha a nő szexuális reakciója eltér a férfiétől – márpedig eltér –, akkor beteg. És végül a média üzenete: valami baj van veled. Édeshármas, 30-féle póz az aktus során... mind megvolt, ugye? De legalább volt hüvelyi orgazmusod, méhorgazmusod, többszörös orgazmusod? Ha nem: frigid vagy. Ha nem volt elég partnered, nem nézel pornót, nincs vibrátorok tucatja az éjjeliszekrényeden, akkor prűd vagy. Ezenkívül: túl kövér és sovány vagy, a melled túl kicsi és túl nagy. Ha nem próbálsz meg változtatni a kinézeteden, akkor lusta vagy, ha pedig elégedett vagy magaddal, egy öntelt cafka. És még sorolhatnám.

Persze ma már aligha akad olyan ember, aki maradéktalanul hisz ezeknek az üzeneteknek, mégis jelen vannak, indáikkal átszövik az életünket, és minél pontosabban látjuk, mivel állunk szemben, annál hatékonyabban tudjuk kigyomlálni őket. A mindennapokban mindannyian úgy próbálunk boldogulni, ahogy tudunk. Amikor arról van szó, hogy a saját nemiségünket akarjuk jobban megérteni, mert ezen múlhat a boldogságunk, akkor igenis válogatnunk kell. Az erkölcsi elvek bizonyosan komoly dolgok, a média is sok izgalmas látnivalót kínál, az orvosok meg nagyszerű szakemberek, de nem kell mindenre vevőnek lennünk ahhoz, hogy felépítsük a saját szexualitásunk többé-kevésbé összefüggő rendszerét. A nemiségről és a testünkről szóló kulturális üzeneteket használjuk úgy, mintha a svédasztalról válogatnánk. Csak abból vegyünk, amit vonzónak találunk, a többit hagyjuk ott. Végül mindannyiunk tányérján más és más csemegék lesznek majd, és ez így van rendjén.

A „Human Giver” szindrómáról is gyakran beszél. Mit jelent ez, és miért hajlamosabbak a nők adakozó természetűek lenni, sokszor elnyomva saját szükségleteiket, beleértve a szexuális igényeiket is?

E.N.: A „Human Giver Syndrome” kifejezés Kate Manne filozófus Down Girl – A nőgyűlölet logikája című könyvéből származik. Mann állítása szerint kétféle ember létezik. Vannak azok, akiknek erkölcsi kötelességük teljes emberként funkcionálni, akik lehetnek versenyképesek, nyereséghajhászók és előjogokkal rendelkezők, kimaxolva mindent az életből. Ez az emberek egyik csoportja.

A másik csoportba pedig az adakozó természetűek tartoznak, akik erkölcsi kötelességüknek érzik egész lényüket, idejüket, figyelmüket, türelmüket, kedvességüket, testüket, reményeiket és álmaikat mások szolgálatába állítani. Nem nehéz kitalálni, hogy melyik csoportba tartozik a nők nagy része, ugye? Ez valójában az a kulturális forgatókönyv, amire a születésünk napjától kezdve treníroznak bennünket. Természetesen nem egyszerűsíthetjük le ezt arra, hogy a férfiak mind csak kapni akarnak, a nők pedig csak adni. Én például egy olyan férfihez mentem hozzá, aki száz százalékban adakozó természetű, és az, hogy mindketten hajlamosak vagyunk inkább adni, megváltoztatja a kapcsolatunk szerkezetét. Azonban nekünk is folyamatosan figyelnünk kell egymásra és arra, hogy az egyensúly megmaradjon, mert ő is szeret adni és hajlamos feláldozni magát.

Ezzel ellentétben teljesen más a dinamikája az olyan kapcsolatoknak, ahol az egyik fél elsősorban kap, a másik pedig csak ad. Minél többet ad valaki, egy idő után annál inkább érzi feljogosítva magát a másik, hogy elvegye azt, amit jónak lát. Így alakul ki egy kiegyensúlyozatlan kapcsolat. És mindezt miért? Mert a nők azt érzik, hogy erkölcsi kötelességük csinosnak, boldognak, nyugodtnak, nagylelkűnek lenni és mások igényeire teljes mértékben figyelni. Ha pedig a mindig csak adó fél meg meri szegni erkölcsi kötelezettségét, megérdemli, hogy megbüntessék. És ha nincs senki a közelben, aki megbüntethetné, akkor saját magunkat  büntetjük, nem igaz?

Hogyan teremthetjük meg azokat a feltételeket, amik által boldogabb, egészségesebb szexuális életet élhetünk?

E.N.: Peggy Kleinplatz kanadai pszichológus és csapata több tucat olyan emberrel készített interjút, akik saját bevallásuk szerint rendkívül kielégítő szexuális életet élnek. Ezen kutatás alapján született meg az a nyolc pontból álló lista, amely „az optimális szexuális élmény” összetevőit írja körül a kísérletben részt vevő párok válaszai alapján. Ezen a listán a spontán vágy egyáltalán nem szerepel, ami tökéletesen érthető. A közkeletű elképzelés szerint a nemi vágy csak úgy jön a semmiből, váratlanul tör ránk. Sétálsz az utcán, meglátsz valakit, akit szexinek találsz és bumm!

A következő gondolatod már az, hogy milyen jó lenne egy kis hancúrozás. Ez valóban lehet néha az egyik módja a vágy megtapasztalásának. De a vágy megtapasztalásának egy másik, teljesen normális és egészséges módja a reszponzív vágy. Míg a spontán vágy az élvezet elővetítése nyomán jön létre, addig a reszponzív az élvezetes ingerre válaszol.

Van egy analógia, amit Christine Hyde szexterapeuta használ. Képzeld el, hogy a legjobb barátod meghív egy buliba. Igent mondasz rá, de amint a dátum közeledik, elkezdesz gondolkodni egy sor dolgon, ki vigyáz a gyerekre, mekkora lesz a dugó, és azon, hogy egy hosszú hét után nem igazán akarsz felvenni egy koktélruhát. De már elígérkeztél, ezért felveszed a szép ruhád és megjelensz a partin. És mi történik? Végül jól érzed magad. Így van ez a nemi vággyal is. Azok a párok, akik Peggy kutatásában részt vettek, felveszik a szép ruháikat, és mindent megtesznek azért, hogy ráhangolódjanak a bulira. Aztán jól érzik magukat. Ez a reszponzív vágy, és ez nemcsak egészséges és normális, hanem a legjellemzőbb vágyélmény még azon párok között is, akik rendkívüli szexuális életről számolnak be.

Volt személyes indíttatása annak, hogy megírta ezt a könyvet?

E.N.: Sok nőtársamhoz hasonlóan gyermekkoromban nekem is sok helytelen és káros dolgot tanítottak meg. Amikor felnőttem, elkövettem az összes hibát, amit csak nő elkövethet. Éveken át csetlettem-botlottam a világban, mire a jó szerencsém olyan helyekre vezérelt, ahol megtanulhattam, hogyan hozzam helyre, amit mások vagy én elrontottam.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

As You Like It - Ashland (@asyoulikeitashland) által megosztott bejegyzés

Azért írtam ezt a könyvet, hogy megoszthassam, amit tanultam, mert hiszek abban, hogy ami nekem segített, az más nőknek is segíthet. Azt szerettem volna, hogy mindenki számára hozzáférhetővé tegyem a tudományt, amely megértette velem, hogy én, az anyám, a nővérem, a barátaim, mi mindannyian egészségesek és normálisak vagyunk. Azért írtam, hogy mindenkit meggyőzzek: joga van hozzá, hogy különbözzön másoktól. Nem akarok többé olyan világban élni, ahol a nőket hazugságokkal traktálják a saját testükkel kapcsolatban; ahol a nők nem a nemi gyönyör alanyai, hanem mások gyönyörének tárgyai; ahol a nemiséget fegyverként használják a nők ellen. Elegem van már abból a világból, amelyik születésüktől fogva arra idomítja a nőket, hogy ellenségként kezeljék a saját testüket, ahelyett, hogy megélnék a nőiességüket és a szexualitásukat, és magabiztos, boldog emberek lennének.

A cikk eredetileg az Elle magazin 2021. szeptemberi lapszámában jelent meg.