Quantcast

Vélemény

Mi az, hogy nőies?

Mi az, hogy nőies?
© jacoblund

Sztereotípiák övezik, klisék uralják, leegyszerűsítő világmagyarázatokba helyezik, és ha mindez nem lenne elég, gyakran mi is bizonytalanok vagyunk a sajátunkkal kapcsolatban. Pedig a nőiesség társadalmi megítélése az ezredforduló óta sokat változott, ezért most arra kértünk hét nőt, mondják el, 2021-ben hogyan gondolkodnak a fogalomról.

Tapasztó Orsi blogger, kutató, a @nemakarokbeleszolni Instagram-oldal társalapítója

Ha körülnézek, magam körül a nőiesség nagyon sokféle megélését látom. Az oviba rohanó anyukatársban, aki csak épp magára húzott egy farmert, de feldobott egy vörös rúzst, amitől sugárzik. A fitneszguruban az insta-feedemen, aki soha nem sminkeli magát, de minden mozdulatában ott van a női energia. A nagymamában, aki a postán áll előttem a sorban, a csuklóján ott egy nagyon régi, finom vonalú karkötő, benne a nő. A barátnőm szemében, aki csak feketében hajlandó járni és nagyon ritkán húz nőiesnek mondott darabokat, de tekintete sugározza ezt a minőséget. 2021-ben azt látom, hogy a nőiességnek ezer arca van, és ez felszabadító. 

A sajátjához mindenki másképp talál haza, de mindannyian ugyanazokban a kényelmetlen magas sarkú cipőkben indulunk el az úton, béna hajakkal és sminkekkel, keresve önmagunkat. Én 13 évesen tapasztaltam először a létezését, amikor egy fiú beszélgetés közben nem a szemembe nézett, hanem a mellemre. Nagyon meglepődtem, hogy a mellem jobban érdekli, mint a gondolataim, így évekig mellényt hordtam, hogy a fiúk figyelmét visszairányítsam az agyamra, több-kevesebb sikerrel. 

Hosszú út vezetett addig, hogy a nőiességem ne tegyem a kilóim számától vagy a hajam színétől függővé – most épp a versenysúlyom fölött tizenöt kilóval, hosszúból épp rövid hajra váltva érzem magam nagyon nőnek. 

A nőiesség megélése önismeret. Személy szerint akkor vagyok a legnőiesebb, amikor nem is akarok az lenni. Ha elengedtem az akarást, a másoknak való megfelelés kényszerét. A nőiesség megélése nekem a szabadság megélése.

Joós Andrea biológiatanár, tudomány-kommunikációs szakember

Azt mondjuk például, hogy: megélni, felfedezni lehet a nőiességet. Miért nem mondjuk mellé, hogy megszerezni, fejleszteni, tanulni, elérni, mint egy jó kis szoftszkillt?! Talán azért nem, mert a nőiesség már az enyém, teljes egészében. És a tiéd. És az övé. Minden nőé, a fogantatás pillanatától kezdve. (Biosztanár vagyok, higgy nekem.) Az enyém, és mindig is az enyém volt az az erő, ami megtart, ha nehéz, és az a gyengeség, ami jelzi, ha sok. Az a nyugalom, ami árad, és az az izgalom, ami elfog. Az a báj, ami elvarázsol, az a keménység, ami jól jön. Az a türelem, ami megvár, az a hatékonyság, ami megold. Az a tágasság, ami megenged, az a szigor, ami keretet ad. Az a szépség, ami egyedi, és az a hétköznapiság, ami összeköt. Az a sugárzás, ami feltölt, és az a vágy, ami simítást és csókot kér. Az a tűz, ami felperzsel, és az a logika, ami lehűt. Az a szeszély, ami megőrjít, és az a rendszer, ami meg pláne. A nőiesség nem fogalom, nem kérdés, nem feladat – hanem tény. Megéljük? Ha szeretnénk. Eltakarjuk? Lehet. Féltjük? Naná. Nem ismerjük? Néha. Vágyunk rá? Már aki. Titkoljuk? Akár. Tudunk róla? Nem mindig. Ellentmondásos? Hajjaj. A nőiesség elbírja az ellentmondást, elhordozza a megoldhatatlant, és pont annyira egyértelmű, mint a párja, a férfiasság. Önmagát definiálja, és teljesen független ettől az ezerötszáz karaktertől. A nőiesség önazonosság. Én vagyok. És te. Szóval adj egy csókot a tükörre! (Vagy ne…)

Törőcsik Mária trendkutató

Számos fogalom újraértékelését végezzük manapság, így jogos a felvetés, hogy gondolkodjunk a nőiességről is. Biztos, hogy a nők alapértékeit, a gondoskodást, a kedvességet, a puhaságot kiindulópontként kell kezelni, de ehhez a társadalmi léthez kapcsolódó további tulajdonságokat kell rendelni. Úgy gondolom, hogy a harmónia a szerepeinkkel, a saját létünkkel, a testünkkel, a céljainkkal kifejezetten fontos, így békében, elégedetten élhetünk. Az arányosság a következő, amit kiemelek: arányos elvárásaink legyenek a társ, a család, a szociális környezet iránt, ne követeljünk másoktól többet, mint amit mi is megadunk. Az empátia gyakorlása azt jelenti, hogy nemcsak saját igényeinkkel foglalkozunk, hanem mások törekvéseit, motivációit is értjük, figyelembe vesszük.

Mindezeket azért emelem ki, mert egyrészt ma a nőiességet még mindig gyakran kötik a külső megjelenéshez, ami ugyan kapcsolódik a nőiességhez, de azt közel sem határozza meg. Másrészt rendkívül sok példát látunk arra, hogy szélsőséges keménységet, harciasságot kapcsolnak a mai nőkhöz, ami szintén tévút. A nőiesség azt jelenti ma, hogy őrizzük alapértékeinket és ezt nem félünk megmutatni, ugyanakkor egyenrangú partnerként jelenünk meg a társadalmi térben.

Néder Panni színházrendező

„Hogy te mennyire csodálatos – ember vagy! Érdekes, nem nőt mondtam végül, hanem embert” – szaladt ki egy ismerősöm száján. A nőiességről vagy férfiasságról zajló diskurzusnál díszletfalakba ütközöm, és banálisnak tartom a társadalmi tradíciók által meghatározott fogalmak többségét. Az adott viselkedési minták kellékeit.  Az egyetemen – egyetlen lány voltam az osztályban – az egyik tanárom gyakran nekem szegezte: Mondja, mit gondolnak erről maguk, nők? Folyton lefagytam, nem tudtam értelmezni a kérdést. Ez egyébként bármely csoport vagy skatulya kapcsán hasonló. Mélyen hiszek a női szolidaritásban, az empátia tápláló erejében; átéltem sokszor, de mivel ez sem általánosítható, természetesen nem tudom a világ minden nőjére – értem ezt a biológiai határokon túl – alkalmazni. Kinek a szeme határozza meg a nőiséget, kinek a szűrőjén keresztül szemléljük önmagunkat? Amennyiben egy elavult patriarchális lencsén át, akkor e fogalmak jutnak eszembe: (ön)tárgyiasítás, kisebbrendűség, konstans kedvesség, (ön)elnyomás, megfelelési kényszer. Ugyanígy nem szeretem a kortárs, spirituálisnak álcázott trendeket, melyek szerint a nők sokkal többet érnek, mint a férfiak, és valami titkos, isteni dolog lakozik bennük, ami senki másban nem. Számomra a saját nőiségem ugyanaz, mint az emberségem: egység, gyógyítás, őszinteség, kíváncsiság, az érzelmeim és gondolataim nyílt vállalása, magam és mások iránti tisztelet; integritás – a kiáramló és befogadó részeimmel egyetemben.

Vas Alexa Zsófia mérnök, a Low-Cost Robotics alapítója

Annak idején, amikor gyakornokként kezdtem, sokszor megkaptam a férfi kollégáktól, hogy milyen elvárásoknak kéne megfelelnem nőként. Azóta eltelt pár év, területet is váltottam, és ma már csak magamnak akarok megfelelni. Úgy is nő vagyok, hogy robotszimulációkat csinálok, munkavédelmi cipőben mászkálok a soron, munka után kimegyek a műhelybe nyomtatni vagy szerelgetni valamit, közben pedig olyan ruhát hordok, amiben jól érzem magam, legyen az farmer vagy szoknya. És csak így vagyok igazán nő: amikor magamat adom, jól érzem magam, azzal foglalkozom, amit szeretek, és nem kell belekényszerítenem magam mások elvárásaiba.

Szóval én úgy gondolom, hogy úgy is lehet valaki nőies, ha kantáros nadrágban, nyakig olajosan fekszik az autó alatt, sportcipőt és farmert hord, kicsúszik egy-egy káromkodás a száján, jóízűen nevet, és közben nem azon aggódik, hogy vajon mit gondolnak róla mások. Egy nő akkor igazán nőies, amikor jól érzi magát a bőrében, és látszik rajta, hogy boldog.

Suha Nikolett jogász, antidiszkriminációs szakértő

Nem könnyű feladat a nőiességre mint jelzőre pozitívan reflektálni. Nemcsak azért, mert végre olyan évtizedben élünk, amelyben ki lehet mondani, hogy a feminitás mint olyan, legnagyobbrészt társadalmi konstrukció, és minden hozzá kapcsolódó kvalitás, habitus és szerep egy felülről jövő, patriarchális elnyomás és kényszerítés eredménye – gondoljunk csak a szőrtelenítésre, a sok nő által kötelezően elfojtott dühre vagy a konyhában elfoglalt „méltó” helyünkre –, hanem azért is, mert a nőiesség összetevőinek megállapítása egyben annak a számvetése is, hogy mi nem az. Innentől az én fejemben beindul a lavina, és csak arra tudok gondolni, milyen össztársadalmi nyomás nehezedik rám és minden nőtársamra, aki nem passzol bele a wikipédiás leírásba. Lehetek úgy nőies, hogy nem nádszálkarcsú a derekam, hogy nem szültem négy gyereket, sőt talán egyet sem, hogy nem kecses a járásom, hogy rövid a hajam, hogy nem borotválom a lábam, hogy hangos vagyok és határozott, hogy nem (csak) a fiúkat szeretem? – hallom a kérdések záporát magam körül. Hát persze hogy lehetsz!

Ha mégis nagyon erőlködöm, egy dolgot tudok kibökni válaszként erre a kérdésre: szerintem az a legnőiesebb tulajdonság, ha valaki nem hagyja, hogy más mondja meg neki, mitől lesz feminin, ha egyáltalán az akar lenni. Ha bűntudat nélkül tud tobzódni egy szép smink vagy manikűr látványában, saját kedvére billeg egy tűsarkúban, közös vagy épp egyéni döntésből válik anyává, feszengés nélkül építi a karrierjét, szégyen nélkül villant mellbimbót. A lista nem teljes, de legfőképpen nem exkluzív. Minden nő és így minden nőiesség egyedi; ami a legcsodásabb kapocs lehet közöttünk, az önmagunk és embertársaink feltétel nélküli elfogadása és tisztelete.

Szentesi Réka divatkutató

A divattörténet-óráimat azzal a gondolattal szoktam kezdeni, hogy minden kornak és kultúrának megvan a maga által kialakított képe arról, hogy milyen az ideális emberi külső. Az ideális megjelenés mellett pedig felépítik a nőiesség és a férfiasság belső értékként kezelendő mércéjét is. Vagyis a nőiesség egy megkonstruált értékrendszer, amelyet a Zeitgeist és az adott kultúrkör egyéb normarendszere mentén hoz létre a társadalom. Társadalomtörténészként ez a véleményem. Azonban a bennem élő nő rendszerint vérig sértődik a társadalomtörténész mivoltom által vallott nőiességfogalom hallatán, és magából kikelve követeli a maga igazát, miszerint ő – azaz a nőiségem – önálló és megismételhetetlen, állandóan hullámzó, érzelmekkel telített valódiságát önmagának köszönheti, és nem pedig holmi társadalmi kreálmányként kezelendő.

A bennem élő bölcsész és a nő innentől kezdve kibékíthetetlennek tűnik. Nőiességem megélésében éppen ott tartok, hogy ezt a békét valahol mégis megtaláljam. Hiszen nem léphetek ki a saját korom, kultúrám és társadalmam keretei közül, de el kell ismernem a bennünk élő és önmagából építkező, akár archetipikus forrás létezését is. Hogyan békíthető össze a kettő? Azt hiszem, ez a mai nőiesség (és férfiasság!) egyik legnagyobb dilemmája. Vajon meg tudom-e határozni, mit jelent ma számomra nőnek lenni, úgy, hogy figyelmen kívül hagyom a korszellemet? Szerintem aligha. Ugyanakkor vajon tudom-e kezelni a társadalmunk normáit, elvárásait, üzeneteit anélkül, hogy tudnám, mit is jelent számomra a saját, belső, önmagából táplálkozó nőiségem? Aligha. A megoldás tehát mégiscsak valahol a külső és belső elvárásrendszer kibékítésében rejlik.

Létezik egy mag, egy archetipikus női erő, amely társadalmakon, kultúrákon és korokon átível – ezt nevezem belső erőforrásnak, ami nem pusztán emberi, hanem – esetemben – női erőforrás. Azt hiszem, ez kell legyen az alap, aminek a megtalálása után lehet igazán mit kezdeni a társadalmi nyomással. Én itt tartok. A bennem eleve létező nőiség erejének megismerésével talán egy olyan biztos táptalajra érkezhetek, ahol már nem is lesz olyan ijesztő mit kezdeni a rengeteg, egymásnak gyakran ellentmondó, 21. századi társadalmi elvárással.

A cikk eredetileg az Elle magazin 2021. novemberi lapszámában jelent meg.