Elfelejtett generáció: a délszláv háború erőszakból fogant gyerekeinek története

„Hosszú évekbe telt, mire el tudtam fogadni, hogy a létezésem egyetlen oka a háború” – mondja Ajna Jusic, aki egyike azoknak a fiataloknak, akik a délszláv válság idején, háborús erőszakból fogantak, és akik születésük óta megbélyegzéssel néznek szembe. A néhány ezer fiatal felnőtt létezése olyasmire emlékezteti a környezetüket, amit elfelejteni, sőt tagadni szeretnének. 

„15 éves korom óta tudom, hogy édesanyámat a háborúban megerőszakolták és én ebből az erőszakból születtem. Középiskolás voltam, amikor megtaláltam az orvosi-pszichológiai dokumentációt az erőszakról: egy vaskos pakkot arról, min ment keresztül anyám fizikailag és lelkileg. Hogy miért hallgatott, miért nem beszéltünk korábban az apámról és miért nem láttam a személyes irataimat sem. Édesanyám egyszerre próbálta elnyomni az átélt traumát, és rettegett attól, hogy a környezete megbélyegzi, vagy én nem fogom tudni elfogadni őt. Olyan társadalomban nőttem fel, ami még ma is alig ad támogatást az áldozatoknak, ahol a zsigeri reakció az áldozathibáztatás és a stigmatizáció. Édesanyám engem is félt, mert súlyos bűncselekményekről kezdtem el nyilvánosan is beszélni. Tudom, hogy ez kockázatos, de azt is, hogy ezt a kockázatot muszáj vállalni”– mondja Ajna Jusic, a Forgotten Children of War nevű szervezet egyik alapítója. 

A nők elleni tömeges erőszak az emberiség történetének kezdetétől része a háborúknak, az ebből eredő traumák pedig továbbra is kibeszéletlenül és feldolgozatlanul maradnak az érintettekben. 

A volt Jugoszlávia területén 1991-ben, hat tagország függetlenedési kísérletei nyomán robbant ki a délszláv háborúként ismert, tíz éven át tartó, vallási, nemzetiségi és etnikai alapú konfliktus, melyben – minden oldalon – nők tömegei estek áldozatul erőszaknak. Számukat nehéz pontosan meghatározni, mert az, hogy a traumáikról beszélhetnek-e, az adott kulturális közeg jellegzetességeitől függ, és mert pontos adatokat keresve olyan méltatlan kérdésekkel találjuk szembe magunkat, mint hogy „hány esetnek számít” a háborúban gyakori csoportos erőszak. Keveset tudunk arról is, hogy ezekből az erőszakos eseményekből hány magzat fogant, és mekkora részüket hozta világra a bántalmazott nő. A statisztikákat megbízhatatlanná teszi, hogy azokat a szemben álló felek politikai céljaiknak rendelik alá. Egy biztos, nincsenek ártatlan és bűnös nemzetek: a nemi erőszak a szemben álló felek kilététől függetlenül része a háborúnak. Letaglózó becslések így is vannak. „A délszláv háború során 30–50 000 embert erőszakoltak meg, és ezekből a cselekményekből olyan gyerekek születtek, akik a társadalom számára ma szinte láthatatlanok” – mondja Ajna, aki néhány társával civil szervezetet hozott létre Bosznia-Hercegovinában annak érdekében, hogy hosszú évek után végre elbeszélhetők legyenek a legnehezebb történetek is. 

A témát ma még a „hallgatás összeesküvése” lengi körbe: az érintettek szégyellik a történetüket, társadalmuk pedig nem beszéli ki. A számokra vonatkozó spekuláció pedig elfed egy másik fontos kérdést: mi történt az erőszak után? 

Áldozathibáztatás és stigmatizáció 

Ajna Jusic édesanyja sokáig tagadásban volt, nem akart tudomást venni a terhességéről, amikorra pedig az abortusz mellett döntött volna, már késő volt. Ajna megszületett, és bár az első néhány hónapban édesanyja képtelen volt gondozni, végül – új társával – szeretetben nevelte a lányát. Ajna ugyanakkor csak gimnazistaként, véletlenül tudta meg a születésével kapcsolatos igazságot. 

A háborús nemi erőszak áldozataival kapcsolatos munka óriási körültekintést igényel. Bár az érintett nők legtöbbször az abortusz mellett döntöttek, egy részük a súlyos kétségek, ellenérzések, akár undor ellenére világra hozta gyermekét. 

A terhesség megszakítását nemcsak vallási tilalmak, fogva tartás (annak érdekében, hogy a nő mindenképp megszülje eltérő etnikumú gyermekét) vagy zsarolás lehetetlenítette el, de az is, hogy háborúban az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés is szűkös, és a terhességmegszakítás nem tartozik a prioritások közé. De minden egyes eset mögött egyedi történet húzódik. 

Legalább már beszélünk róla 

Ajna édesanyjának és mostohaapjának a trauma ellenére sikerült jól funkcionáló családot felépítenie, a többség számára azonban ez csaknem lehetetlennek bizonyul. A háborús erőszakból születő gyerekek sorsa sokféleképpen kitett a társadalom reakciójának, és minden esetben terhelt. A nemi erőszakból fogant gyerekek és a velük együtt élő szülők kapcsolata még akkor is traumatikus, ha ki is alakul a kötődés köztük: a gyerekek ugyanis mindig a háborúban átélt tragikus eseményekre emlékeztetik anyjukat és a környezetüket. „A megerőszakolt nőknek olyan következményekkel is szembe kell nézniük, mint a poszttraumás stressz szindróma, a depresszió, a gyógyszer- vagy az alkoholfüggőség” – mondja Pető Andrea történész, hozzátéve, hogy ezek a traumák nyomot hagynak az így fogant gyerekek életén is, akik emellett egzisztenciális nehézségekkel is szembenéznek, és sújtja őket a bürokrácia érzéketlensége is. Pedig ők éppen úgy a háború áldozatai, mint azok, akik árván vagy fedél nélkül maradnak a harcok után. Emlékezetük Magyarországon is fontos: 2023-ban Budapesten is emlékművet emelnek a háborúban erőszakot átélt nőknek.

Ajnáék évek óta azért küzdenek, hogy végre nyilvánosan lehessen beszélni a történtekről, hogy a háborús erőszakból születetteknek ne kelljen hivatalos ügyeik intézése során újra és újra átélniük a traumájukat, és hogy részesülhessenek olyan támogatásokban, ami jelen pillanatban nem, vagy csak nagy erőfeszítés árán jár nekik. A jogegyenlőségi küzdelem előtt persze egy másik lépést kell megtenni, és a személyes traumák feldolgozása, élettörténetbe integrálása embert próbáló feladat.

„A hozzám hasonló korú, az anyjukkal felnőtt fiatalok apja mifelénk nagyon gyakran a háborúban esett vagy tűnt el, így én is azt gondoltam, hogy az apám elment, vagy meghalt a háborúban. Amikor megtudtam az igazságot, a nemi erőszak mibenlétével sem igazán voltam tisztában, de még a háborúról is alig tudtam valamit. Sokkolt, és azt éreztem, hogy már nem tudom, ki vagyok valójában. Azóta pszichológus lettem, és tudom az ide illő szót: trauma volt, annak minden jellegzetességével. Ma sincs jó szavam arra, hogy kifejezzem, mit éreztem akkor. Több év aktivizmus és önismereti munka után még mindig nem tartok ott, hogy meg tudjam fogalmazni, milyen érzés elfelejtett gyereknek lenni. De legalább már beszélünk róla” – fogalmaz Ajna. 

Az egész társadalom érdeke

Ajna szerint a háborúban átélt egyéni és közösségi traumákból csak úgy lehet felépülni, ha a közösség beszélni kezd róluk.  Bosznia az út elején jár, de megéri elindulni, mert az őszinteség végre olyasvalami, ami rombolás helyett épít. 

„A legtöbb, amit érintettként tehetünk, hogy megtaláljuk a módját annak, hogy ne csak ez határozzon meg bennünket. Lassú folyamat, és nem is megy egyedül: pszichológus, családterapeuta és más szakember segített, de így is tíz évre volt szükségünk, hogy a családomban egymás között kibeszélve a témát megteremtsük azt a biztonságos teret, ahonnan elindulva a nyilvánosság előtt is beszélni kezdhettem róla. Ettől a pillanattól kezdve az a célom, hogy ez a biztonságos tér társadalmi szinten is megteremtődjön. Fontos, de embertelenül nehéz ez egy olyan, etnikailag polarizált közösségben, mint a miénk. Az egyes ember egyéni traumájának feldolgozása mellett az is a dolgunk, hogy leszámoljunk a háborús narratívával, megszabaduljunk a háborús bűnösöket ábrázoló szobroktól, és a történelemkönyvekben is az igazságot olvashassuk arról, ami az elmúlt évtizedekben történt.”

Ajna 2019-ben beszélt először a történetéről egy riportfilmben, amelyből nemcsak az ő, de egyik sorstársának történetét is megismerjük. Ajna és Alen együtt hozták létre a Forgotten Children of War nevű szervezetet, hogy a háborús nemi erőszak témáját behozzák a közbeszédbe. Azoknak a jogaiért küzdenek, akik ma nem jutnak hozzá azokhoz a lakhatásukat, oktatásukat érintő kedvezményekhez, amelyek más háborús károsultaknak járnak. Ajnáék arra törekednek, hogy a helyi jogrendszer reagáljon az ő történetükre is, ehhez pedig a nyilvánosságot használják. Erőfeszítéseik máris fontos eredményeket hoztak.

Kiderült például, az, hogy ügyintézéskor a hatóságok mindig az apa nevét kérik el (emiatt Ajnának és társainak rendszeresen kellett vadidegenek előtt elmondani, miért szeretnék inkább anyjuk nevével azonosítani magukat), pusztán szokásjogon alapult. A tényleges jogszabály csupán az egyik szülő nevét kéri azonosításra, ezért nincs akadálya annak, hogy aki szeretné, az édesanyja nevét adja meg. Apróságnak tűnhet, de az, hogy Ajnáék ezt az információt átvitték a köztudatba, reveláció volt. 

„A boszniai nőket nagyon megérintette az üzenetünk. Nincs rendben, hogy az anyáknak nincs nyomuk a gyerekük dokumentációjában, pláne, hogy nem jogszabály írja elő ezt, csak így szoktuk meg egy olyan társadalomban, ahol a férfi többet számít, az apa a minden, és ahol egy egyedülálló anya és a gyereke jogilag nem család. Soha nem éreztem volna fairnek, hogy annak az embernek a neve határozza meg az életemet. Az, hogy erőszakból születtem, tény, amit nem tudok megváltoztatni, de arra már van hatásom, hogy ne ez határozzon meg engem. Annak, ahogyan fogantam, többé nem lehet köze ahhoz, ahogy élek, hogy kik a barátaim és kiket szeretek.”

A trauma egyéni feldolgozása mellett a társadalom edukációja is rendkívül fontos: „a jog semmit nem ér, ha nincs mögöttünk a társadalom támogatása” – mondja Ajna. Az érintettek bármiféle jogosultsággal együtt is kirekesztettek maradnak, ha a társadalom nem érti meg a jogegyenlőség jelentőségét és azt, hogy a probléma kibeszélése nemcsak az ő érdekük, hanem az egész társadalomé. Ha sikerül megtörni a hallgatást, a közösségek eljuthatnak oda, hogy az érintetteket többé ne a velük megesett szörnyűség határozza meg.

Áldozatok, akik hősök

Ajnáék elkezdték, a közösség folytatta, most a hivatalos szerveken van a sor, hogy segítsenek az érintettek jogainak is érvényt szerezni. „Az időmet, az energiámat, az egészségemet adtam ebbe a munkába. Szeretném, ha most a döntéshozók is lépnének – mondja Ajna. – Tudtam, hogy nehéz dolgunk lesz, ha azt szeretnénk, hogy a politika is foglalkozzon velünk, és azt is, hogy belülről nem fog menni, mert nemcsak a nyitottság nincs meg, de hiányzik ennek a kultúrája is. 

Az egyetlen út, hogy a külföldi közvélemény nyomását helyezzük a döntéshozókra. A történetünkről egyre több helyen tudnak, külföldi újságoknak nyilatkoztunk, a mozgásszínházi előadásunkat elvittük Ugandába érintett fiataloknak, kiállítottunk Olaszországban – vagyis a témát az elmúlt években kivittük a nemzetközi színtérre, így Boszniában sem lehet már hallgatni róla. Eljutottunk oda, hogy az ügyünkről beszélhettünk a parlamentben, és várhatóan a jövő év elején megváltozik az „elfelejtett gyerekek” jogi státusza is. A legjobban annak örülök, hogy lassan a közösség támogatása is a miénk. 15 évvel ezelőtt, a Szerelmem, Szarajevó című film után a társadalom még nem állt készen arra, hogy ne csak eltűrje, de üdvözölje is az érintettek jogainak elismerését. Ma már jóval többen értik, miért nem lehet soha az erőszak elszenvedője hibás.”

Ajna édesanyja a riportfilm egy pontján azon gondolkodik, nem lett volna-e jobb, ha Ajna soha nem tudja meg, mi történt vele. A lány határozott válasza ma is az, hogy nem. „Az aktivizmus az én megküzdési stratégiám, és nem tudom, ki lennék e nélkül. Büszke vagyok az édesanyámra, a családomra, a velem dolgozókra és magamra is. Néha nehéz elfogadni, ha az ember más, mint a többiek, de az igazság minőségi különbséget jelent ahhoz képest, mint amikor tagadásban kell élnünk. Nem kell mindannyiunknak aktivistának lenni, a lényeg az, hogy legyen elég információnk, hogy mi tudjunk dönteni a saját életünkről” – mondja. 

Pető Andrea úgy fogalmaz: a háborús erőszakot elszenvedő nők és gyerekeik áldozatok, de egyben hősök is. „Ahogy a második világháborúban megerőszakolt nők ügye segítette az abortusz legalizálását, a volt Jugoszlávia területén elkövetett tömeges erőszak nyomán jutottunk el a háborús bűntettek minősítéséhez.”

A délszláv válságban erőszakot átélt nők gyerekei most mindannyiunknak segítenek egy biztonságosabb és szabadabb világot létrehozni. Olyat, amiben a legsúlyosabb traumák is elbeszélhetők.

A cikk eredetileg az Elle magazin 2021. decemberi lapszámában jelent meg.