Quantcast

Viewpoint

A sebezhetőség kockázatos felvállalásának jutalma

A sebezhetőség kockázatos felvállalásának jutalma
© Jessie Casson/Getty Images

Őrült vagyok, és te is – vallja Benedek Ágota író, aki a tökéletességről, pontosabban annak nem létezéséről írt véleménycikket az Elle magazinba. 

Csütörtök este megpillantom magamat kívülről egy pillanatra, ahogy a kanapén ülök egyedül, egy félbehajtott pokróccal a lábszáramon, és egy szendvicsekről szóló podcastet hallgatok. Megilletődve a jelenségtől, és felvillanyozódva a magány bizarr megnyilvánulásától, posztolom Instagramra, mi történik.

Több ezer ember tudtára hozom, hogy öreges vagyok, hogy eszembe sem jut, hogy a csütörtök az a péntek előnyúlványa, hogy magányoskodva tűröm, hogy a derekamban sajgó ülőideg-gyulladás lehetetlenné tegye, hogy a kinyújtott lábszáramon kihajtsam úgy a takarót, hogy ne fagyjanak Laura Palmer színűre a lábujjaim a kora őszi lakásban.

Miért? Miért írtam egy könyvet (sajnálom, hát ezt nem tudom máshogy mondani, ezt most fel kell vállalni), amiben az emésztési problémáim, a nőgyógyászati kellemetlenségeim, az anyám halála, a párkapcsolati hercehurcáim, de még az is szerepel, hogy megpróbáltam meggyőzni a húgomat, hogy szakítsa meg a terhességét?

Hát őrült vagyok én?

A válasz: igen.

Nem (pont) emiatt posztoltam, de igen. Őrült vagyok.

Őrült vagyok, és te is.

Alain de Botton, akit én a hétköznapi beszélgetéseimben csak a „filozófus szerelmemnek” hívok, miközben csak egy egyszerű (…) svájci-brit filozófus, 2016-ban publikált egy nagy sikernek örvendő cikket a New York Timesban, „Why you will marry the wrong person?”, azaz „Miért a nem megfelelő emberrel házasodsz?” címmel, amiben felveti egy olyan, a jelen társadalmunknál bölcsebb és tudatosabb társadalom ötletét, amelyben az emberek az első találkozáson, vacsora közben felteszik egymásnak a kérdést: „Te hogyan vagy őrült?”

Mindenki az. Mindenkinek van baja, mindenkinek van sérülése, és – dobpergés – senki sem tökéletes. Ez a mondat többször hangzik el, mint a legkedvesebb káromkodásunk (ez egy nívós magazin, meg van kötve a kezem), csak milyen kontextusban?

Én, ha magamat elképzelem, hogyan hagyja el ez a mondat a számat, akkor az a sötétkék gyapjúmellény van rajtam, amit kinéztem 89 euróért (csak néztem), amiben rettenetesen jó tanácsokat lehetne adni (de mindegy), biztosan indulat van a hangomban, és biztosan nem magammal, hanem egy másik emberrel vagyok éppen szigorúan szeretetteljes és igyekszem rádöbbenteni a valóságra. Valahogy úgy, hogy: „Cintia! (megnyomva a C-t) SENKI. NEM. TÖKÉLETES!”

Cintia bólogat, hogy tudja, de elindult a belső szemforgatása emiatt az elcsépelt, semmitmondó mondat miatt, alig várja, hogy kifizesse a matcha lattét, és amikor végre vége a találkozónknak és felszabadul az erőszakos baráti szeretetem alól, nem fog hinni nekem, és ugyanakkora szardarabnak fogja érezni magát. Szemben Valériával, akivel a csávója két héttel azután már össze is jött, hogy elosztották egymás között az akváriumból a szivárványos guppikat. Mert „Valéria BIZTOSAN tökéletes”.

Hát nem az. De Cintiát nem lehet hibáztatni azért, mert belecsavarodott a tökéletesség elérhetetlen eszméjébe, hiszen mind ezt hajhásszuk, és gyerekkorunk óta ezt szuggerálják az agyunkba.

„Tökéletes kis angyal vagy, tökéletes kis arccal, tökéletes kis copffal, tökéletes kis szívvel, a legtökéletesebb kis májjal és talpredőkkel.”

Ha felmerül, hogy nem (szájhoz kapós emoji), a tökéletesítés kényszere agresszív utat tör. Szerintem még nem tudtam rendesen a saját lábamra állni, amikor az anyám felfedezte, hogy a bal szememre kancsal vagyok, és szemészetről szemészetre kezdett hurcolni, hátha talál valakit, aki híján lesz a humánus orvosi megfontoltságnak, és a kétéves, tökéletlen szemtengelyű gyermeke szemébe szikével (nem ismerek ebben a pillanatban több műtős szemészeti eszközt) belepiszkál.

Nem talált ilyen orvost, mert nem Floridában éltünk, és nem bizniszszinten űztük a gyerekszépségversenyeket, hogy azokon harmadik-negyedik helyezést elérve részesedést ajánljunk doktor Józsinak, de azért az anyukám sajnos megtanította, hogy ha van olyan szerencsém, hogy ezt a „hibát” mások nem veszik észre, akkor én magam ne hívjam fel rá a figyelmet. (Tehát hogyha egy vak emberrel találkozom, akkor takarjam el a szememet (?))

Az én anyám emiatt nem a legrosszabb szülő volt a világon, egész egyszerűen csak meg akart óvni attól a visszautasítástól, amiről feltételezte, hogy érni fog, ha az emberek észreveszik, hogy nem vagyok tökéletes. Ezt a félelmet, szemben az elcsépelt mondattal, ugyanis nagyon a magunkévá tudjuk tenni. Rejtegetjük a bajainkat, a hibáinkat, de még az őszinte vágyainkat és szándékainkat is, és rettenetesen szégyelljük magunkat amiatt, amilyenek valójában vagyunk.

Ó, és a szégyen nagy úr!

A szégyen, amit előre érzünk amiatt, hogy megtudnak rólunk a többiek valamit, ami miatt esetleg nem fognak szeretni.  A szégyen kiközösít, visszautasításba ütköztet, folyamatosan és irreálisan szorongat, a szégyen megakadályozza, hogy másokkal kapcsolódj.

Márpedig minden ebben gyökerezik.

Szeretnénk, annyira, de annyira szeretnénk kapcsolódni, és mindennél jobban szeretnénk, ha szeretnének. Minden egyes emberi lény ezen a bolygón.

Igen, még dr. House is. (Főleg ő.)

Csakhogy itt van a trükk, a faramuciság, a kutyának a nagy elásása.

Az anyám nem jött rá, és a legtöbben nem jövünk rá, hogy épp a tagadás, a takargatás, és saját sebezhetőségünk fel nem vállalása az, ami elidegenít a többiektől és megakadályozza azt, hogy igazi kapcsolat alakuljon ki köztünk, azaz hogy szeretetet kapjunk.

Brené Brown egy amerikai professzor, aki sokat foglalkozott a szégyen fogalmával, és én azért szeretem őt hallgatni, amikor beszél, mert hasonlít a pilatesoktatóra, akihez járok, és ez engem megnyugtat. Azt kutatta éveken át, hogy mi különbözteti meg azokat az embereket, akik csak vágynak a szeretetre és az összetartozásra, azoktól, akiknek része is van ezekben. Azonkívül, hogy azok az emberek, akiknek részük van benne, elhiszik magukról (!), hogy érdemesek (!) erre a szeretetre és kapcsolódásra, mernek sérülékenynek mutatkozni és felvállalni azt, hogy milyenek valójában. Nem szégyellik magukat miatta, hanem az élet természetes velejárójaként tekintenek rá.

Abban a pillanatban, hogy nem takargatom, hogy kancsal vagyok, amikor elárulom, hogy csütörtök este a kanapén ülök magányosan, egy félbehajtott pokróccal a lábszáramon, és egy szendvicsekről szóló podcastet hallgatok, hogy engedem, hogy egy egész könyvet elolvasson a világ az emésztési problémáimról, a nőgyógyászati kellemetlenségeimről, az anyám haláláról, a párkapcsolati nehézségeimről, de még arról is, hogy megpróbáltam meggyőzni a húgomat, hogy szakítsa meg a terhességét, abban a pillanatban sebezhetővé teszem magam.

Vállalom a kockázatot, hogy nem leszek neked szimpatikus vagy szerethető, és elutasítasz. És ez egy nagy kockázat. Csakúgy mint: valakit megszólítani, aki régóta tetszik, bevallani a szüleidnek, hogy nem akarsz minden vasárnap ebédre menni hozzájuk, fizetésemelést kérni, elsőként kimondani, hogy „szeretlek”, elsőként kimondani, hogy „szakítani akarok”, felvállalni, hogy nem akarsz gyereket szülni, vagy posztolni arról az Instagramon, hogy az anyaság nem annyira csodálatos, mint ahogy elképzelted.

A kockázat igazi, és tényleg nem fog mindenkinek tetszeni. Nagyon sok embernek lesz elege a fáradt anya képeidből, és nagyon sok embernek van elege az én emésztésemből. Hát ennek konkrét kommentszekciója is van itt-ott. (Ahogy a kancsalságomról szólónak is.)

De van értelme, és mégis megéri, mert a tapasztalat azt mutatja, hogy abban a pillanatban, hogy felvállaltam magam és a tökéletlen, sérülékeny mivoltomat, a félelmeimet és azt a rengeteg hibát, amit elkövettem valaha életemben, magadra emlékeztettelek. Kevésbé érezted magad magányosnak, furcsának, és nem szégyellted magad többé egyáltalán. Vagy legalábbis kevésbé.

És ezzel megteremtettem köztünk egy tágabb értelemben vett, őszinte barátság alapját. Egy olyan barátságét, amiben nem arról győzködlek, hogy tökéletes vagy, de még csak arról sem, hogy „úgy vagy tökéletes, ahogy vagy”.

Azt mondom neked indulatosan, szigorú szeretettel, megnyomva a magánhangzókat a nevedben, hogy nem vagy tökéletes, de senki nem az, és így is megérdemled, hogy szeressenek.

A cikk eredetileg az Elle magazin 2021. októberi lapszámában jelent meg.